Mónika Dani húga volt, tizennyolc éves és karcsú derekú. Míg Tamás, Mónika kedvese Brüsszelben dolgozott vendégmunkásként, addig ő különféle férfiak ölében kereste a vigaszt. Esztergályos apa lányaként csak telefonkönyvet látott gyerekszobájában. Édesanyjának sosem hízelgett, de az erősebbik nemhez úgy tudott dörgölőzni, mint egy tüzelő sziámi macska. Most sem kellett sokáig könyörögni. Már Zordok ölében fészkelődött, amikor számítógépen hívta kedvese. A képernyő elé sietett, hogy láthassák egymást a kamerákon át. Zordok a hátsó szobában maradt.
– Szia, Angyalkám, úgy hiányzol, jól vagy? Jaj, csak már nálad lehetnék, csak az ölemben tarthatnálak, csókolhatnálak, és simogathatnám a kis cunikád…
– Szia, kicsim! – csicseregte némileg elvörösödve Mónika. – Jól vagyok, és nagyon-nagyon várlak haza. Vettél magadnak hideg ételt, hogy legyen vacsorád a munkaidő után?
– Persze, hogy vettem, aranyom. Megmutatod nekem magad a képernyőn keresztül, hogy legalább ennyi örömem legyen ma?
Mónika vetkőzni kezdett.
– Mintha piros lenne az arcod, szívem, ugye, nem bújtattál el senkit sem a túlsó szobában? – heherészett Tamás.
– Hogy mi nem jut eszecskédbe! – dorgálta nyakig vörösödve Mónika.
Zordok hideglelést kapott a túlsó szobában. Borzongást érzett a számítógépen át udvarló férfi hangjától, a dédelgető kedvességtől, mely nem rá tartozott, ugyanakkor tudta, egy lépéssel vesztét okozhatná Tamásnak, csak a kamera elé kéne állnia e szavakkal: – Dehogynem, itt vagyok, te köcsög!
Ülve maradt. Megvárta, míg Mónika minden báját megmutatja kedvesének.
– Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy hűségesen kitartok melletted – köszönt el végül puszit küldve a lány Tamástól, majd kikapcsolta a számítógépet, és zavart arckifejezéssel, de azért otthonosan foglalt helyet Zordok ölében. – Ne kapja meg szegény Tamás a kegyelemdöfést épp itt, ahol tudta szerint nincs most idegen férfi. Nem lennék a helyében… – gondolta a harcos, majd felhívta telefonon Párducot, egykori iskolatársát, és kölcsönkérte rozzant Daciáját. Szúrós szemeivel Mónikára pillantott.
– Eljössz velem az erdőbe?
– Megyek, de csak gombászni – felelt a lány. Negyedóra múlva már Zordok mellett ült az anyósülésen, bal kezét a harcos combján nyugtatva.
Mintegy öt kilométert zötyögtek a sáros, eső áztatta erdei úton. A keserűgombás helyet senki nem ismerte, kivéve talán Mónika bátyját, Danit, aki egy éve mutatta meg harcosunknak a fövenyen fehérlő csemegéket.
Kiszálltak az autóból. Mónika dühösen kezdett mesélni a megoldhatatlan filozófia házi feladatról, miközben egyre beljebb haladtak a rengetegben. Hiába kereste Zordok, sehogy sem akart ezúttal gombát találni (amit talált volna, azt is gyorsan szétrúgta, hogy észre ne vegye a nyomában fújtatva locsogó Mónika), az eső meg csak esett, szakadatlanul.
– Semmi leszednivalót nem látok itt, jobb, ha visszamegyünk az autóhoz. – vetette oda Zordok. Mónika szótlanul követte.
A harcos kinyitotta a rozoga Dacia jobb hátsó ajtóját, s azzal derékon ragadta a lányt, és a hátsó ülésre fektette, maga meg egy szempillantás alatt rajta termett, akár árva gyerek a segélycsomagon. Elégedett sóhajjal nyugtázta, hogy Mónika részéről semmi ellenkezés. Mikor már anyaszült meztelenül feküdtek egymáson, Zordok lehúzta fejénél a jobb hátsó ablakot, hogy kifelé is távozzon valami a párából – no meg az izgalomból, mert mindketten úgy remegtek, mint berámázott családi kép a traktorban. Néhány pillanat múlva ütemesen himbálózni kezdett oldalra a Dacia, miközben felette villámok kezdtek cikázni nagy mennydörgések közepette.
– A Férfinak egyedül nő ölében jár sokat a szája – és ott sem fölöslegesen, hanem szótlanul segítőn – gondolta Zordok, majd nyelve lefelé indult Mónika nyakán, cirógatva haladt tovább mellein át a csípőjére, majd ölében felgyorsult. A lány remegve sikoltott. Dolgát elvégezve indult vissza a férfiúi nyelv Mónika arca felé, melyet nagyon szépnek látott – így, lecsukott szemekkel talán még szebbnek tűnt. A harcos azonban csodálat helyett kidugta fejét az autó bal ablaknyílásán, hogy még több levegőt kapjon. Homályosan rajzolódott ki szemei előtt a záporból az erdő. Lepillantott. A sárban lengő autó látványa még inkább fokozta érzését, amelynél – tagadjuk vagy sem – nincsen csodálatosabb ebben a toprongyos életben. Újra Mónikára nézett, aki most két kezével eszeveszetten tépte ölébe a felette küzdő férfi kőkemény farát.
Élvezték egymást. Örömük tetőfokán Zordok velőt rázóan üvöltött ki az autóablakon, bele az eső áztatta rengetegbe.
Sötétedett. Árnyakként sorakoztak egymás mellett a fák, az autóvázon esőcseppek kopogtak.
A harcos meg a tinédzser lány elégedetten szuszogtak egymáson, ám mintha valamely ismeretlen erő parancsolt volna megálljt, amikor épp újabb örömszerzésekre készülődtek.
Éles sikoly hasította ketté a sötétséget. Zordok fejéhez kapott a rémülettől.
– Elszakadt, és bennem maradt az óvszer! – sikította Mónika. Mire azonban tudatosult volna mindkettőjük agyában a lehetséges kínos következmény, fény sütött át hátulról mezítelen testükre. Közeledő autó hangjára lettek figyelmesek.
– Ilyen nincs! – hörögte elkeseredetten Zordok, és hatalmas lendülettel vetette előre magát a volánhoz. Gyújtott. Először. Másodszor. Kihúzta a szívatót. Harmadjára aztán nagy nehezen elindult a motor. Zordok hosszú fényt kapcsolt, majd vágtatni kezdett a Daciával előre a kanyargós keskeny sárcsíkon. Mónika idegesen remegve kapkodta magára ruháit, miközben riadtan tekintgetett – hol a hátulról közeledő idegen autó irányába, hol pedig oldalt a mély erdős szakadékokba, melyekben már-már ott látta magát a felborult Daciában, fejjel lefelé, Zordok mellkasán vérezve.
A harcos őrült módon hajtott, egyre beljebb kanyarogva az ismeretlen sötétségbe. Egy éles kanyar után azonban hiába gázolt tovább, az autó beragadt. Néhány másodpercig túráztatta még a motort, az első ablaküveg megtelt sárral. Úgy látszott, nincs mit tenni, Zordok és Mónika kiszálltak – egy hatalmas sártócsába léptek, amelyben megfeneklett a járgány. Halálsápadtan hallgatták hátuk mögött az idegen autó hangját, de a fények nem akartak előbukkanni a kanyar mögül. A hang egyre távolodott. Összenéztek, majd megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
– Dani volt! Hazaérkezett! Ha meglátott, mindkettőnknek annyi! Neked szülői tiltások garmada, nekem meg egy tönkrement barátság! Számára se nappal, se éj, ha rájön a gombászhatnék! – dühöngött a fogai között Zordok, miközben átölelte a rémülten mellkasára omló Mónikát. Csuromvizesek voltak mindketten az irtózatos félelemtől, a szakadó zivatar minderre csak ráadás volt. Próbáltak megnyugodni, ágakat gyűjtöttek az autókerekek alá. Az igazi akadály azonban nem a sár volt, melyből szűk negyedórán belül kint volt az autó, hanem a visszaút…
A keskeny sárcsíkon nem lehetett megfordulni, ezért öt kilométer farolás következett a vaksötétben… Mónika az autó mögött gázolt a sárban, hogy a férfi minden kanyart bevehessen. A percek óráknak tűntek, az út sehogy sem akart véget érni. Zordok lihegve fogta bal kezével a kormányt, jobb kezével az ülésbe kapaszkodott, fejét hátratekerte, lábai pedig idegesen jártak, hol a gázpedálon, hol meg a kuplungon, miközben riadt szemei az autó mögött lépkedő lány sziluettjét követték.
– Állj! – visított a lány. A harcos tövig nyomta féket, a Dacia kerekei megcsúsztak. Utolsó pillanatban állt meg a mart fölött az autó…
Zordok egyesbe tette a kapcsolókart, majd óvatosan gázolt tovább. Újra a sárcsíkra került a járgány, folytatódhatott hát a küzdelem: kijutni a sötét erdőből.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor Mónika egyszer csak eltűnt szemei elől. Zordok fékezett, aztán megállt.
A nagyszájú tini guggolva sírdogált az autó faránál:
– Kint vagyunk…
Zordok megfordította a tisztáson a Daciát, ám ahogy beültek, s egymásra néztek, szinte ugyanabban a másodpercben kiáltottak fel:
– Az óvszer!
Megint hajsza következett a város felé, ahol zárni készültek a gyógyszertárak.
– Sajnálom, a postinor mától a duplájára drágult – világosította föl őket kaján mosollyal arcán a gyógyszerésznő. Zordokot szinte az agyvérzés kerülgette… Lázas telefonálásba kezdett. Mónika az autóban várt, míg a férfi kölcsönért rohant fel közelben lakó barátjához. Amikor a gyógyszerésznő meglátta a lihegő fiatalembert, ismét elmosolyodott, és Zordok kezébe nyomta a fogamzásgátlót. A lány lakása elé hajtottak. Mónika kólát kért a gyógyszer bevételéhez. Zordok átadta az első postinort, a másodikat pedig gondosan papír zsebkendőbe csomagolta, hogy eldobhassa a dobozát, és minden titokban maradjon. Épp lenyelni készült a gyógyszert a lány, amikor Zordok vállai fölött egy hatalmas férfikéz nyúlt át, és kezébe vette a harcos mellett heverő üres gyógyszerdobozt. Mónika apja volt az…
Részlet egy készülő regényből
