(regényrészlet)
Heli Valkonen reménytelenül szerelmes a férjébe. De Mattinak nincs hozzá kedve. Soha. Csak számítógépes játékokat játszik a kifakult mackóalsójában. Szerinte a vállmasszázs az együttlét legkellemesebb formája.
Amikor a finom célzások, szép szavak és izgató fehérneműk már nem segítenek, Heli közvetlenül, és egyre közvetlenebbül a tárgyra tér – hiába. Matti hidegen és megalázóan elutasítja felesége közeledéseit. Mikor aludt ki a parázs, és mikor kezdtek el egymáshoz úgy beszélni mint a betegek: „Hogy van a nyakad?”
A csendes hálószoba olyan helyzetekre kényszeríti Helit, amilyeneket nem szeretett volna átélni. De ő nem akar belehalni a bánatba.
(Fülszöveg)
1.
Minden akkor kezdődött, amikor beragadtam a liftbe. Nem. Minden akkor kezdődött, amikor férjhez mentem. Nem. Nem tudom, hogy az egész mikor kezdődött.
A nevem Heli Valkonen. Hellunak becéznek. 42 éves vagyok, és szilveszterkor születtem. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy a tüzijáték nem miattam van. Ezután a szülinapok valahogy ízetlenné váltak.
Némettanár vagyok. El tudtok képzelni ennél unalmasabb foglalkozást és visszataszítóbb nyelvet? Én sem. Anyám a gimnáziumban arra kényszerített, hogy a németet válasszam a francia helyett. Abból állítólag több haszon származik a nagyvilágban. Tévedett. Jóhírű városrészben lakom, és van egy – a serdülőkor karmaiban vonagló – lányom. Reménytelenül szerelmes vagyok a férjembe.
Valamikor régen ő is szerelmes volt belém. Sőt, egyszer virágot is hozott, valamiféle olcsó és jellegtelen csokrot, ami úgy nézett ki, mintha egy elfelejtett nyaraló elhanyagolt virágágyából tépték volna ki. Gyönyörű csokor volt. Az volt a szokása, hogy a külföldi nyaralásokon engem fényképezett mindenhol, mindenféle ruhában és mindenféle pózban. Mostanában, ha úton vagyunk, különféle éttermek ételeit fényképezi. És a tájat. Nélkülem. Már túltettem magam rajta. Néha bele tudnék halni a bánatba.
Mi mást meséljek még róla? Pedáns, lelkiismeretes és megbízható. Szeretnivalóan szokott pislogni, amikor nem érti, mit mondok neki. Én nem túl gyakran értem, hogy ő mit mond nekem, mert gyorsan elmotyogja a mondanivalóját, olykor csak a lányunk képes lefordítani, mit mond. Néhány mondatát talán le sem kellene fordítani.
Amikor megkérte a kezem, azt kérdezte: „Akarod, hogy egy sírba temessenek velem?” Annyira édes volt. És eredeti. Később elmesélte, hogy az ő családjában a férfiak korán halnak. Arra kért, hogy az ő halála után még keressek magamnak másik férfit, de kérjem meg a gyerekeinket, hogy ugyanabba a sírba temessenek, ahová őt. Beleegyeztem. Mindenbe beleegyeztem. De rajta még mindig nem látszanak a közelgő halál jelei.
Szeretném hangsúlyozni, hogy felnőtt emberek vagyunk. Elfogadtuk, hogy nem kaphatunk meg mindent az életben. Jó, ha a felét. Vagy egyharmadát. Valaki ezt megtisztulásnak hívja. Én katasztrófának.
2.
Esteledik. Az óra 17.50-et mutat, de késik. Ahogy én is. Elkéstem. Lemaradtam a vonatról. Már a salátát is rég meg kellett volna csinálnom, de jó ég, már a gondolat is kiborít, hogy kivegyem a megbarnult salátafejet a hűtőből, levegyem róla a fóliát, lefejtsem az elfonnyadt leveleket, aztán elővegyem a tányért és a kést, felvágjam hosszában a leveleket, aztán előkotorjam a salátástálat a szekrény felső polcáról, és a fejessalátán kívül a salátához még mindenféle más is kell, például paradicsom, uborka, tonhal, olivabogyó, fetasajt.
Belefáradtam a salátakészítésbe. Egyáltalán nem vagyok tevékeny hangulatban. Az asztalnál ülök, és az Esti Híreket lapozgatom. „Egy anyának is lehet élete!” – jelenti ki egy modell cigarettával a fogai között és korsóval a kezében. Fiatal és szép. Félrelököm az újságot.
Ma volt először meleg ezen a nyáron. A nap már kissé bágyadtan nyaldossa a konyha padlóját. Nyári szünet. A némettanfolyamom csak júliusban kezdődik. Mattinak két és fél hónap szünete van. A felsőtagozaton tanító tanár egyetlen vigasza.
A konyhába bevánszorog egy jókora teremtés túl szűk ruhában. Ő a lányom. Vagyis az, ami maradt belőle. Ez a lény ugyanis napról napra idegenebbnek tűnik.
A nyaka többé már nem olyan védtelen mint régen. Mindenféle szelíd báj eltűnt róla. A legjobban a popsija hiányzik, ami régen úgy nézett ki, mintha két fél almát helyzetek volna egymás mellé. Hamarosan elveszítem őt.
Kinyitja a hűtőt és benéz.
– Már ne egyél semmit, mindjárt kész a vacsora. – mondom neki. Még csak felém se néz, hanem kivesz egy doboz narancslevet és önt magának egy pohárral.
– Miyen finomság van ma? – kérdezi.
– Tonhalsaláta.
– Ó, hát persze.
Egyszerre lehúzza a narancslevet, leteszi a poharat az asztalra és kimegy.
A neve Sissi. 13 éve koraszülöttként jött a világra. Mintha azt akarta volna közölni, hogy én akkor jövök, amikor akarok. Ugyan miért volt olyan sietős erre a szar világra?
A dackorszaka túl korán jött és túl későn ért véget. A serdülőkora is akkor érkezett, amikor a legkevésbé számítottunk rá.
Nyárra egy ismerős családhoz megy Londonba nyelvet tanulni, gyerekekre vigyázni és egy kicsit segédkezni a házimunkában. A családban van egy Sissi korú lány is. Egy kicsit félek elengedni, de micsoda lehetőség ott helyben nyelvet tanulni! Ez jó lehetőség számunkra is Mattival. Régóta nem voltunk kettesben. Ennek tiszteletére lefoglaltunk egy görögországi utat. Én foglaltam le.
Felkelek és berakom Sissi poharát a mosogatógépbe. Kinyílik az ajtaja, és bűzölgő torokkal vicsorít rám. Becsukom.
Matti a nappaliban háborús játékot játszik. Menjünk, nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Ott ül, a kifakult kék-fehér csíkos kanapén. Egy – a rengeteg mosás során megpuhult – fehér póló és egy még annál is puhább melegítőnadrág van rajta. Mindig ezeket használja itthon. – Felveszem a mackómat – mondja, mikor a munkából hazaér, és átváltozik farmeres pasiból punnyadó házilénnyé. Sötétbarna haja van, ami kedvesen a szemébe lóg. Amikor a jobb szemesarkából figyel, egy kicsit úgy néz ki mint valami híres filmszínész. Olyan jól néz ki, hogy kedvem lenne megütni.
Erőteljes alkarja megfeszül a játék hevében, izmai mozognak, az erek kidudorodnak. Kékesszürke szemei mohón bámulják a laptop képernyőjét, a szája úgy mozog, hogy azt akaratlan rángatózásnak is lehetne hinni. A férjem. Ha tudná, milyen idiótának néz ki, mikor játszik, abbahagyná. Nem hagyná abba.
– Levennéd a salátástálat? – kérem. – A legfelső polcon van.
– Nem hagyhatom most félbe a játékot. – válaszol. – Épp most támadjuk meg a németeket. Nem hagyhatom cserben a fiúkat.
– De engem igen. – mondom félhangosan. Nem hallja. Úgy nézi a képernyőt, mintha maga a Jóisten nézne rá vissza.
– Te most ne navigáld a nemlétező repülőgépeket, miközben én próbálom a család hétköznapjait pörgetni.
Kedvesen mondom, csak egy kissé szemrehányóan. Nincs reakció. Ez olyan szomorú. Régen a férfiakat a háború vitte el, most meg az internet.
Tulajdonképpen Matti résztvesz a házimunkában. Nagyokat sóhajt közben, de csinálja. Soha nem porszívóz fel a szőnyegek alatt. Azt hiszi, nem veszem észre. Nem mondok semmit, mert egy újságban azt olvastam, hogy a férfiakat frusztrálja, ha a takarítási módszereiket kritizálják. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Felporszívózom, amikor nincs otthon.
Kihozom a létrát a tárolóból és leveszem a salátástálat. Úgy csinálom a salátát, mintha az anyósomat akarnám eltenni láb alól. Pontos késszúrások, erős, hosszú vágások. Egy sebész is megirigyelhetné ezt a hidegvérű késhasználatot. Nem tartok szünetet. Nem gondolkodom. Nincsenek érzéseim. Kivégzem az összes zöldséget, egyenként. Könyörtelen vagyok mindegyikkel szemben. A műtőhangulat tökéletes lenne, ha nem játszadoznék a gyilkolás gondolatával. Itt most nem mentünk meg senkit.
Egy pillanat múlva Sissi velem szemben ül és egy játékbabának való adag salátát helyez a tányérjára. Hallottam valahol, hogy a sikeres embereket egy dolog összeköti: naponta egy étkezés családi körben. Ehhez én is megpróbálok ragaszkodni. Ebben az időben Sissi általában nincs itthon. Most meg az apja nincs az asztalnál.
– Drágám, kész a vacsora! – kiáltom.
– Rögtön jövök! – kiáltja a laptop mögül, ami barrikádként funkcionál közte és a család között.
– Mennyire rögtön? – kérdezem.
– Öt perc!
– Mindig „öt perc”. Matti az öt percek embere. Általában ezt a két szót az öt ujját győzedelmesen felemelve nyomatékosítja, de most mindkét keze annyira le van foglalva, hogy nem tudja. Nem mondok semmit. Nem bírok.
Sissi elkezdi turkálni a salátáját. Nyilvánvalóan nehéz számára az evés.
– Sok olaj van az öntetben? – kérdezi Sissi. Úgy préseli ki a száján ezt a mondatot, mintha egy horog lenne a nyelvén. Egyébként is elég nehezen érthető a beszéde, ebben az apjára hasonlít, de most már teljesen érthetetlenül motyog.
– Te mér’ beszélsz így? – kérdezem.
– Mármint hogy?
– Hát ilyen pöszén.
– Nem is beszélek pöszén.
És akkor meglátom. Nem horog, és nem a nyelvén van. Kis ezüst labda, ami egy pillanatra elővillan majd eltűnik, a nyelvében van.
– Piercinget rakattál a nyelvedbe! – mondom. Ordítom.
– És? – sziszegi.
– Nem érted meg, hogy ezektől mindenféle gyulladást lehet kapni? Meg kellett volna kérdezned minket, kiskorú vagy és egyébként is csak egy gyerek. Te jó ég, mit csináljak veled?
Néhány hónapja egy jégkockával érzéstelenítette az orrcimpáját, és gombostűvel átszúrta. Aztán fülbevalót rakott bele. A szemöldökét is átszúrta gombostűvel és egy kis biztosítótűt tett bele. Azt hittem, ezen az átszúrósdin már túlvagyunk.
– A száj nedves és nagyon dús batériumtenyészet van benne. – folytatom. – Ha begyullad, átterjedhet az agyra és bele is lehet halni, gondolj bele, milyen szörnyű!
– Ilyen az élet.
– De most tényleg! – óbégat Matti a szobából. – Legalább csukjátok be az ajtót! Mindig elvétem!
– Ki fogod venni. – mondom.
Szögletesen megrántja az állát mint valami mechanikus játék.
– Biztos, hogy nem. Mi közöd hozzá, mi van a számban?
– Semmi. – ismerem el hirtelen. – Tiéd a nyelved és tiéd az életed.
Elképedve bámul rám.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Miért ne mondhatnék?
Tátva marad a szája. Az ezüstgolyó körül nyál gyűlt össze.
– Azt hittem, tényleg nagyon be fogsz rágni.
– Rosszul hitted. Nem kell nekem azt nézegetni. De majd Järviék biztos megörülnek, amikor a reptérről egy ilyen kis punkot visznek haza.
– Kezeltesd magad!
Félrelöki a tányérját, felkel és kimegy a konyhából. Úgy becsapódik a szobája ajtaja, hogy a fogason lévő vállfák összekoccannak. Matti a konyha küszöbén áll.
– Na, most meghaltam. – mondja vádlón.
Már kiporcióztam a salátáját a tányérjára. Leül és bőségesen csorgat öntetet a salátára.
– Hú, reszket a kezem. Azt hiszem, a vércukorszintem elég alacsony lehet.
– Bazd meg a vércukorszinted.
– Hát akkor egyél! – mondom.
Elkezdi lapátolni a salátát a szájába.
– Sissinek mi baja van? – kérdezi ugyanúgy az orra allatt motyogva mint a lánya.
– Világfájdalom. – mondom. Nincs kedvem elmesélni a piercinget. Még nincs.
Matti húzogatja a száját és nyújtogatja a karját.
– Már megint hasogat. Biztos teniszkönyök.
– Neked háborúsjátékkönyököd van. Menj el lézerkezelésre.
– Na, abból semmi jó nem származna.
A lézerkezelést már megbeszéltük néhányszor. A párbeszéd gördülékenyen és lelkesedés nélkül zajlik. Megoldásközpontú ember vagyok. Ha nekem valaki rossz állapotáról panaszkodik, elkezdek különféle megoldásokat kitalálni, mivel javíthatnék a helyzetén. Rendszerint elfelejtem, hogy nem mindenki akar jobban lenni. Panaszkodni akarnak.
Odaviszem a tányérom a mosogatógéphez. Amikor elsétálok Matti mellett, kinyújtja a kezét és finoman megsimítja a combom.
– Nagyon finom, drágám. – mondja.
– Markolj meg rendesen. A seggemet.
Keményen belémmarkol.
– Hú, nem bírja a kezem. – sóhajt.
A keze nem bírja a felesége seggének markolászását. Te Atyaúristen!
Kinyitom a hátsó udvarra nyíló ajtót. Beáramlik a hűvös levegő és a madarak csicsergése. Elkezdődött végre a nyári szünet, amit Matti már nyelvlógatva várt. De ő most sem boldog.
– Hiányozni fog ez a nyár. – mondja és kibámul az ablakon.
– De hát még el sem kezdődött! – nevetek fel.
A hálóban leveszem a farmert és a pólót. Az ágy alól kikandikál a videó, amit Matti még mindig nem vitt el a gyűjtőhelyre, szeméttelepre vagy valahová. Már féléve ott van és csak gyűjti a port. Persze én is elvihetném. Van hozzá elegendő erőm, de motivációm nincs. Ha van férfi a házban, akkor a videóeltüntetős dolgok az ő feladatai. Berúgom az ágy alá még mélyebbre, hogy ne is lássam.
A változatosság kedvéért, most nézzünk engem. Először is: szőke vagyok. Olyan igazi régimódi szőke, külsőleg és belsőleg egyaránt. Soha nem történt meg, hogy ne vettek volna komolyan a hajszínem miatt. Hogy nem veszenek komolyan, annak egész más oka van. Rengeteg hajam van, és természetes göndör. Néha megpróbálom kiegyenesíteni, hogy trendi legyek, de nem vagyok elég türelmes hozzá. A szemem természetesen kék. És pont elég nagy. A szempillám rövid, de dús. Végre megtanultam a szempillaspirált úgy használni, hogy a szempillám legalább középhosszúnak látszódjon. Ehhez húsz évre volt szükségem.
És a szám? Az alsó ajkam vastag a felső vékony. Ez van. Az orrom elég nagy, a vége pedig lapos. Tetszik. A féfiaknak is.
Teltkarcsú vagyok. Nem vagyok igazán kövér, de úgy is mondhatnánk, jutna belőlem másnak is. És olyan narancsbőröm van, mint egy elefántnak. Minden nap masszírozom különféle kencékkel, és hiszem, hogy egy szép napon eltűnik. De ha mégsem, akkor is az a fontos, hogy valahogy egyben maradok. A melleim még kerekek, de egy hajszálnyit a padló felé vették az irányt. Valamilyen oknál fogva csak két hónapig volt tejem, mikor Sissit szoptattam, így megmenekültek a nagyobb pusztulástól.
A bőröm már nem olyan selymes, pedig jó géneket örököltem. A telt nők egyébként is tovább simák maradnak, mivel a háj kitölti a ráncokat. Elég csúnyán fogalmaztam. De az én bőrömön van némi narancsbőrös csíkozottság. „Negyven fölött már kissé becsíkozódik az ember.” – szokta mondni legjobb barátnőm Manna.
Tulajdonképpen elég jólérzem magam a bőrömben. Olykor tartok egy kicsit a közelgő hervadástól, de nem minden nap.
Felveszem a törtfehér köntösömet és visszamegyek a konyhába. Kiveszem a szekrényből a fertőtlenítőt, vattát és töltök egy pohár gyümölcslevet. Beviszem Sissinek.
– Fertőtleníteni kell a nyelved. – mondom neki. Az ágyról, a plüssállat-halom alól bámul rám, és kelletlenül elveszi a fertőtlenítőszert. Odaadom a gyümölcslevet is.
– Rögtön idd meg utána, hogy elvegye a rossz ízt. – teszem hozzá.
– Oké. – válaszol egy kicsit már megenyhülve. Fáradtnak néz ki, ma biztos korán elmegy aludni. Ha egyszer az egész világgal harcol reggeltől estig, sok alvásra van szüksége.
Öntök magamnak egy nagy pohár középárfekvésű Chardonnayt. Szükségem van egy kis bátorító italra.
3.
Nehéz feladat áll előttem. Félek tőle. Alaposan felkészülök. Kinyitom a szekrényt és előveszek néhány fehérneműt. Milyen színű csipke lenne hatásos? A pirosat választom. Aztán meggondolom magam. A fehérneműm nem lehet túl rámenős. Felveszem a világoskék szűk topomat, amiben kirajzolódik a mellbimbóm. Nem túl szemérmetlenül, de pont eléggé. Vagy szemérmetlennek kellene lenni? A pont megfelelővel sehová nem jut az ember az életben.
A legjobb lesz, ha egyenesen a tárgyra térek. Ha lassan melegítek be, akkor nagy a kockázata annak, hogy Matti mindenféle kifogást talál. Például „Ne most.” Vagy: „Hát, ez egy kicsit hirtelen jött.” „Úgy érzem, megfáztam egy kicsit.” „Lehet, hogy Sissi még nem alszik.” „ Még ezt lejátszom.”
Így hát belevágok. Megjelenek a nappaliban és élénken odamegyek hozzá.
Állati lenne, ha farmer lenne rajta és öv, amit kibonthatnék. Szeretem azt a pillanatot, amikor a csat kipattan. Szeretem azt a pillanatot, amikor kifejtem az első néhány gombot, és kezembe veszem az egyetlent, ami miatt egyáltalán van kedvem nézegetni a férfiakat. Azt az illatot már akkor érezni lehet, mielőtt előkerült volna a rejtekhelyéről. A boldogság illata. A férjem illata.
De nem farmer van rajta. Puha itthoni ruhában van.
Mackó nadrág. Az öreg férj ruhája. Kivéve, hogy ő még nem öreg, még csak a negyvenes éveiben jár.
Akkor nincs farmer, rendben. Most játsszuk ki a meglévő lapokat. Ha perui poncsó vagy akár skótkockás szoknya lenne rajta, akkor is akarnám őt. Istentelenül. Visszavonhatatlanul. Nevetségesen.
Lerántom a melegítőalsót róla. Még csak le sem veszi a tekintetét a képernyőről. Most éppen nem háborúzik, valami más fontos dolog köti le a figyelmét. Új elektromos borotvákat nézeget a neten. A férfiak imádják az újdonságokat. Legalábbis, ami a technikával kapcsolatos. Hát imádják. Addig, amíg öreg feleségük ínyükre van, addig minden rendben.
Aztán a boxeralsót kell leküzdeni. Nincs sok időm. Bármikor vehet egy nagy levegőt és kimondhatja azt, amit nem akarok hallani. Egy mozdulattal lerántom az alsóját. Imádnivaló hímtagja ott szunnyad a combjai közötti fészekben, összekuporodva, biztonságban. Nem szabadna felébresztenem. Valahogy szentségtörésnek tűnik. Megbecstelenítésnek. Az ártatlanság eltiprásának.
Előveszem, óvatosan. Még nem áll fel. Félkemény. Ebből talán még lesz valami. Letérdelek a padlóra a combja tövéhez és céltudatosan nyalogatni kezdem. Csodálatos. Sós. Egy kicsit pállott. És meleg. És őizű(???) Kezdek nedves lenni. Áradás készül. Hímtagja ébredezik kissé, megragadom és megszorítom. Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Muszáj.
SÜTŐ BEÁTA fordítása
