"az álom egyszer csak lenő a földig"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
Álmomban röhejes ellenálló vagyok - Bodor Ádám 1978 és 1981 között írt tárcáiról
Bányai Éva
„Én novellában gondolkodom” - Beszélgetés a 75 éves Bodor Ádámmal
Bodor Ádám
Augustinék
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat Mónika hűségéről
ANNA-LEENA HÄRKÖNEN
Köszönöm, nem!
Szőcs István
Okos vagyok, mint a tordai malac
Sebestyén Mihály
A longobárdok támadása
Domokos Johanna
Családi képek
VÉGH BALÁZS BÉLA
Versek kicsiknek, nagyoknak
Szántai János
Mielőtt meghalsz
Terényi Ede
Zene és Hit - Amikor hinni akarunk – a zenében
Márciusi évfordulók
 
Szőcs István
Okos vagyok, mint a tordai malac
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Kisgyerek koromban, Marosvásár-helyen a legtöbbet emlegetett helynév Torda volt. Elsősorban a vásárokat uraló tordai pogácsa miatt, de a tordai hasadéknál és pecsenyénél is gyakrabban jött szóba, hogy „olyan okos vagy, mint a tordai malac, farral megy a vályúnak, mégis jóllakik”. Máig sem jöttem rá a mondás tulajdonképpeni értelmére, de végül is belenyugodtam, annyi más minden mellett, nagy bölcsességeknek is Torda a fő gyártási helye. (Lásd még: vallásszabadság.) És hogy az az újkapu, amelyről a borjú nem képes levenni a szemét, éppen Tordáról nyílik valahova.
Nem számítva a különböző Tordaso-kat, Tordátot, Tordavilmát, van ugyan még két Torda nevű helység, a régi Torontálban az egyik, Biharban a másik, de egyik sem a bölcsességéről híresült el, csak ez a miénk, az Aranyos folyó búcsú-kanyarja melletti. A rómaiak Potaissának, Potavissának hívták (Patavize?). Lelkülete és szelleme miatt azonban kiterjed egész Aranyosszékre, Ludasra, Radnótra, sőt Marosújvárra is. Különben az eredeti Torda Vára arrébb volt, fel azon az Aranyos mentén, tán Várfalvánál, mígnem az 1500-as évek vége felé egy földrengés után kő kövön nem maradt belőle. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy erősködve, pontoskodva, mindig ráírták hídra, toronyra, hogy épült itt helyben, Tordán…
Annak szemléltetésére, hogy nemcsak a szelleme, a geológiája és a múltja volt olyan fondorlatos, ide másolom a város kiterjedt határának a dűlőneveit, egy száz év előtti kimutatásról:
Ádámvölgy, Bagoly, Bánya, Bé-kás, Bikatelep, Bíróvölgy, Borzos, Botorom, Cserepad, Csipkéstér, Csó-katető, Csorbavölgy, Czondrapál, Farkaslyuk, Feredő, Gorgán, Harká-nyikő, Hosszúvölgy, Járavölgy, Ka-marás, Karácsonyvölgy, Kenderes, Keresztes, Királyrét, Kishosszúvölgy, Kismelegvölgy, Kisvirágos, Kőkút, Krákos, Labodás, Lapostető, Martal-ja, Nagyerdő, Nagymelegvölgy, Nagy-virágos, Ördöngös, Palaczkos, Pardó, Péterlaka, Rozsmező, Sóspatak, Sötét-völgy, Sulya, Szekerczés, Szelektelek, Szentjános, Tündér, Vaskapu, Vérgöd-re, Virágosvölgy …
Az összetétele alapján meg lehet érteni, hogyha ezelőtt ötven évvel az utas egy cukrászdában négy süteményt kért, magyarul kérdezték meg, hogy „becsomagoljam, vagy itt, helyben, Tordán tetszik elfogyasztani?”
A tordai ember lelkületének legjellemzőbb vonása a mindenre kiterjedő érdeklődés mellett a szélsőséges ellentét, a földi jelenvalóságban (Daseinwirklichkeit) elfoglalt saját helye és – az elképzelt helye között. Különösen szembetűnő ez a művészeik és közéleti embereik példáján. Ismertem például idevaló magas beosztású, központi pártfunkcionáriust, aki melegszívű, együttérzésre képes és segítőkész lélek volt. S a legújabb korokból is tudunk tordai származású hadvezérről, aki képes volt bátran letenni a fegyvert, ha jobb ötlet nem jutott eszébe.
És mennyi költőt adtak a kis magyar világnak; formaművészt és rímfaragót; olyant, aki már kicsi korában is átírta a világtörténelmet, és olyant, aki vénséges vén korában is képes volt a vigyorgó kerti törpét alakítani, ha úgy látta, hogy most éppen „ez megy”; kozmikus lélegzetvételűek és tilinkós idillisták egyaránt… És a festők! Volt köztük, hogy miközben a cement- és üveggyárak piszkos-sárgásszürke pora vastagon leülepszik az egész életre és a szilikózisos megbetegedések aránya a lakosságon belül országosan a legrosszabb, addig ők, otthon vagy „idegenbe szakadva”, illó szivárványos káprázatok fátyolából előderengő kastélyok, szökőkutak, virágházak látványával közlik, hogy tündér változatok műhelye a világ, és a valóságot nem ábrázolni kell, hanem felcserélni. Valami kellemesebbre.
A város nevének hallatán, vagy produktumai emlegetésekor, mindig ugyanarra a két, itt született szobrászra kell gondolnunk, akik annyira ellentétes, mégis egymásra utaló végzetet hurcolnak innen magukkal.
Tőrös Gábor (1934) előbb vasöntő volt – és birkózó! Kissé késve végzi el a művészeti főiskolát, de a Jégkorongozó nevű szobra, amely Csíkszeredában a Jégpalota előtt válik ki a semmiből, közismertté teszi a nevét, azt a pillanatot ábrázolja, amikor az energia, a mozgás éppen átmegy alakba, vagy: a tömeg szétoldódik energiává… és sok más mellett van egy bronzplakett-sorozata, a szellem és a történelem egyes nagyjairól, s e fémkorongok szigorú megmunkáltságukkal egy tanári szoba vagy könyvtárterem áhítatát képesek azonnal felerősíteni… (ám van egy plakettje, egy kolozsvári tanárnő arcképe, amelyen a vonások csak elősejlenek a fémből, bár meglepően sugallatos erővel, s amely illusztrálja a művészetrajongóknak azt az orgonafutam-szólamot, amely a szobor az alkotó és az anyag viaskodásnak látszó szent nászából fakad…, Tőrös maga nagy testi erejű, szelíd, de szigorú regényalak, beillik Dickens Szépremények című eposzának szereplői közé, nagybányai műtermében zord jövőnk kilátásai között próbál egy vigaszt ígérő nézőpontot találni; míg plakettjének modellje valahol Délnyugat-Dunántúl eldugott községeinek egyikében szegény sorsú cigánygyerekeket oktatgat a német nyelv szépségeire, anticipálva a nagy Integrációt.
A másik tordai szobrász Hajdú Étienne (1907), lexikonjaim szerint már húszéves korától Párizsban olyan művész világnagyságok körül forgolódik, hogy nevük olvastán pislogni is alig merek. 1933-tól kezdve viszont „a nonfiguratív művészet bűvkörébe került” – közbevetve, Maillol társaságában az ember inkább mer absztrakttal próbálkozni, mint hagyományossal –, „a tér lényegét, a fény természetét próbálja megragadni, egyszerű, tiszta formákban” (Larousse). Főleg dúralumíniumból domborít, de más fémekből és műanyagból is. Művei furcsa felszabadultságot, súlytalanságot sugallanak, de – szerintem – nagyon is naiv bizodalommal.
Hogy esett, hogy nem, de ez az „Ázsdű Étyien” egyszercsak megjelent a hatvanas évek eleje táján az Utunk szerkesztőségében. Ült a Létay szobájában, nagy nyüzsgés vette körül, a csevegésben állandóan Aragon és Sartre neve, mint közeli, közös ismerősöké dongott ide-oda.
Művelt magyar emberre vallott a hibátlan kiejtése, az arckifejezése, modora viszont inkább román csúcsértelmiségieket idézett, nyilván „a szellemi Párizs” visszfénye volt ez. Amint alkalmam nyílt, fürgén közbekérdeztem akkori kedvenc francia íróimról; milyen szerepet visznek a kortárs kultúrában? De Hajdú minden névnél csak a fejét rázta meg egy picit, jelezvén, az illető nem is érdekli. Végül már-már kihívóan rákérdeztem Mauriacra. Ő is hangosabban, s tán egy kissé élesen is, felelt: „Kérem, az egy egészen más kultúra!”
Nos, gondoltam, utánanézek a modelljeidnek… A régi tordai földszintes házak mögött hosszú, keskeny udvarok nyílnak, végükben fáskamra, fészer, szín, műhely, ólak; s mohos kerítés… S micsoda formagazdaság bennük! Színes, törött palackok és lámpaernyők, dobozban sókristályok, pogácsaszaggató és nyomódúcok, méhészeti szerszámok, felhasíthatatlan tuskó, ágbogaival – krák! –, s legalól: pajor, ászka, lárva, pincebogár nyüzsög – s a gombák. Egyik mint egy sekrestyeajtó barokkos szemöldökernyője, a legtöbb viszont apró, pákafejű, egyetlen tőből fakadva zsúfolt csokorban nőnek, mint Rosny kozmikus szörnyei, akiknél egy egyed is több lényből áll össze, és kisajátítják életterünket… Bizony, hosszú-hosszú délutánokon és gyermekéveken át ezeket figyelte Étyienke, s majd a nagyvilágban, a szobrászat remekművei kiváltotta izgalomban, ezek emléke tört fel benne… Megmintázta és autóbádogosokkal kiviteleztette őket, s ráültette a világhír ördögszekerére…
Amikor mindezt cikkben is megírtam, jött Kazinczy Gábor kitűnő temesvári grafikus, és válaszolt: Micsoda dilettantizmus! Hördült fel. Csakhogy ő vérbeli grafikus lévén síkban látta a világot, járatlan volt „a tér belső életében.” Viszont támogatta Jecza Péter szobrászművészt, és attól az is nonfiguratívvá vált. Kazinczy aztán elment világgá, Jecza is nemrégen meghalt, és sok óriási fémgombát, látszólagos kovácsüllőket és bronzbendőket hagyott hátra. Mi lesz velük? Kinek kellenek? Azonban emlékszem még rá, Jeczának volt Kovásznán egy szép szobra, Kőrösi Csoma Sándorról! Az talán megmarad.
A Krákról viszont, természet és mitológia Ázsdű-Étyien lényeiről, esetleg máskor…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében