Azon a tavaszi éjszakán, amikor a longobárdok váratlanul betörtek a harmadosztályú váróterembe, sajnos nem lehettem jelen, pedig akkor már napok óta vártuk a félhármas csatlakozását, tele volt velünk a váróterem, a peronon, az elsőosztályú kormányváróban nyüzsögtek az utasok, egyesek a repülőtérre igyekeztek és régen lekéstek minden járatot, parasztasszonyok topogtak, akik a közeli városba a hetivásárra vittek volna újburgonyát és zöldhagymát, de a vonat nem érkezett meg. Valószínűleg soha nem is jön, senki semmit sem mondott, hiába léptünk oda félóránként a tudakozó-pénztárablakhoz. Közeli elutazásra tulajdonképpen senki sem számított, mert azt mondták az utasok, hogy Alsóbitornyánál elöntötte a Tuba a vidéket, elmosta a töltést az ár, két nap után már senki sem számított közeli távozásra, ugyanis teljesen váratlanul megjelentek a longobárdok, teljes VII-VIII. századi fegyverzetben Alarik vezetésével. Alarik asszem gót volt, jegyzi meg Bolzano mellett a jegyszedő, de ennek, mondom, nincs sok jelentősége, tény, hogy mindenki tudta abban a percben, kik jelentek meg az ajtóban, zúdultak be a földszinti ablakokon keresztül, ereszkedtek alá kötélen a tetőről. Nem is kellett hozzá valami istenverte és nyálas ismertető a tévéből, egy enciklopédikus tudású úr habos latyakja. A hátsó kijáraton keresztül is támadtak, ott jöttek be, ahol csak a szárd és barbár vasutasok járnak ki a tyúkólakhoz. Ott voltak és kész.
Na, azért nem olyan magától értetődő, akadékoskodik egy keménykalapos úr a 19. század pozitivizmusával takargatva tudatlanságát a második sorban, bezzeg, ő még kapott ülőhelyet a váróteremben és a tegnapelőtti újságot morzsolgatja. Mi pedig ültünk a kövezeten, a hátizsákokra hajtottuk a fejünket. Ki mondta, hogy a cement hideg és kényelmetlen?
Pillanatnyilag én fenn voltam az emeleten, éppen arra készültem, hogy felvarrom a gombjaimat, már nincs egyetlen ingem sem, amelynek hastájékáról le ne pattant volna a történelem folyamán a vonatkozó gomb. Szerencsére az állomásfőnök varródobozában rengeteg színű és formájú gomb volt, mesélték a faluban, ahonnan jöttünk, hogy az állomásfőnök korábban gombfocibajnok volt az olasz bajnokságban, a Fiorentina megbízásából elég sokat turnézott az örök riválisoknál, a Laziónál és Milanóban, a Bari, Lecce vagy a Catania háza táján (tele volt aggatva a szoba klubmezekkel, bár elég fakultak, molyette darabok voltak és vasútszagúak), ezért is tették meg végül is Sforza herceg ajánlásával állomásfőnöknek Odaliszkán. Sokféle cérna is volt spulnin és gombolyagban. Lebomolva vagy csak gubancos szálak, s amikor kiborítottam a fiókot egy négy lyukú gyöngyházgombért, megtaláltam az öregem jelvényét. Azt a jelvényt, amit egész életemben kerestem, eltűnt az apám halála után, bárkit kérdeztem a rokonságból, mindenki csak a fejét ingatta: az apád, tudod, furcsa ember volt, mondta a legtöbb rokon, akik nem sokra tartották a mindent gyűjtő apámat, a kacatokat kidobták, széthordták, de azt a jelvényt soha nem találtam meg. És most, tessék, itt van előttem. Ezért már érdemes volt eljönni erre a tavaszi dzsemborira. Tulajdonképpen a jelvényért kerekedtem fel, mondtam akkor magamnak, de a longobárdok jövetelének hírére Bolzano beszart, hisztérikusan rikácsolni kezdte az odaliszkai Jézus szíve kápolna előtt, hogy menjünk be, hozzuk el az oltárképet, mert a longobárdoknak semmi sem szent, ő csak tudja, mert a nagytatája mesélte, mit rendeztek egyszer, amikor elözönlötték Rómát, és a Sacco di Roma ehhöz képest egy leánypurc, mentsük, ami menthető, de én azt mondtam, ne marháskodj, nincsenek semmiféle longobárdok, te találtad ki, hiszen azokat az ócskákat már Kis Pipin vagy Nagy Károly legyőzte a wilmisdorfi csatában, de Bolzano azt mondta, én csak jártassam a számat szaporán, menjünk be, legalább imádkozzunk, hiszen azért nem is kell fizetni, mondtam, menetközben is lehet fohászkodni, roppant praktikus találmány a mozgóima.
Ja, a jelvény. Apám kapta egyszer, mert megnyert egy tájékozódási versenyt, vagy talán egy íjászszövetség jelvénye volt, mindenestre egyszer mutatta meg nekem kölyök koromban..., és ekkor azt mondta – jutott váratlanul eszembe az egész jelenet, hihetetlenül élesen láttam, a részletek is olyan élők voltak, hogy száz megapikszeles felbontásban sem lehetett volna részletezőbb és élesebb, megvillantotta előttem az arany, vörös és kék jelvényt, kerek volt, a tenyerén feküdt, de amikor fölé akartam hajolni, az apám tenyere összezárult, kemény, csontos keze volt, gyermekkoromban azt hittem, hogy ez a mindig friss szappanszagú kéz a legerősebb, a legkeményebb a világon – és apám azt mondta, nekem, a tízéves kiskölyöknek: egyszer még életeket menthet.
Akkor én ennek semmi jelentőséget sem tulajdonítottam, hiszen a longobárdok majd az ötödikes tananyagban fognak felbukkanni, és én akkor fejeztem be a harmadikat, vakáció volt, a szüleim táborba küldtek, azt hiszem, nyugodtan akartak tölteni egy hetet, ezalatt odahívták az unokatestvéremet, aki kifestette a konyhát és a fürdőszobát, én pedig elmentem a táborba, ahol mindenféle hülyeséggel tömték a fejünket, négyszögbe kellett állni, tájékozódási versenyt nyertünk, reggelire mentatea volt, pingpongoztunk, meg a tábortűz körül ugráltunk, kinyitottunk egy konzervet, amelyből kimászott egy kövér nyű, azzal pedig Bolzano kifogta az aranyhalat, melynek gyomrában ott volt az apám jelvénye, éjszaka el akartam csórni, de észrevette és megvert, s ő is azt mondta, ez egyszer még életeket menthet.
Teljesen bele voltam merülve az inggomb-varrásba, így nem hallottam meg, mi történik odalenn az állomáson. Valami furcsa dolog történhetett, mert ha fel is néztem időnként a varrásból, pontosan a szemközti unalmas, kopár dombokra láttam, azokról pedig másnap azt mesélte Bolzano, hogy fáklyaként égtek a fenyőerdők, lángoltak a hegyi falvak, lent a vízpartról megsebzett lovak nyargaltak bele vadul a folyóba, odalent parázs dulakodás folyt a harmadik és negyedik vágányon a tehervagonok elfoglalásáért, egy marék vasutas védte tömlővel, lapáttal és csákányokkal, de esélyük sem volt a visszacsapó nyilakkal és rövid kardokkal szemben; amikor valamennyi vasutas a porban hevert, a longobárdok egy mozdonyvezetőt követeltek, végül találomra kiemeltek a megfélemlített tömegből egy kamaszt, aki felmászott a mozdonyra és teljes erővel nekivezette a szerelvényt egy sínvégi baknak, a longobárdok diadalittasan üvöltöttek, dárdát hajigáltak az állomás felé, amint távolodtak, visszafelé nyilaztak, ahogyan tőlünk tanulták, a lovaik pedig, mint mondtam, belerohantak a folyóba, megbokrosodtak, fel sem ülhettek rájuk, de sajnálták lenyilazni azokat a pompás, szénfekete méneket.
Állítom ma is, mit sem láttam ebből a mozgalmas képből. Megérintettem a jelvényt, amelyen valami elmosódott latin idézet volt, olyasféle, hogy libatonátusz, most őszintén sajnáltam, hogy nem figyeltem oda egykor Puella óráin a declinatiókra és conjugatiókra, meggyőződésem, hogy ezek a longobárdok, bár Róma ellenségei voltak, sőt alapjában véve valami előgermán nyelven értekeztek a világmindenség és az ánizsos hagymaleves titkairól, sokkal könnyebben ragadt reájuk a római civilizáció és Róma nyelve, mint reánk, akik folyton körül voltunk véve latin auktorokkal és olasz csajokkal.
A jelvényen egy nyilazó férfi állott, elég elhalványult, kikopott a sok fogdosástól, nem tudtam volna megmondani, ha egyenruha, vagy sportmezt visel, fényes volt az egész jelvény a sok simogatástól, súrlódástól, valaki a zsebében hordozhatta, mert a jelvény recés szé-lében szövetbolyhok akadtak, sötétkék színűek, bizonyára az állomásfőnöknél volt egész idő alatt, amióta eltűnt, mert meg voltam győződve, hogy ez a darab az apámé volt, lehetett valami közük egymáshoz, amikor én még a világon sem voltam, az öregem kapta, ez a marha pedig irigyelte, kileste s egy óvatlan pillanatban magához vette a hagyatékból, egészen tehetségesen kombináltam a valószínűségeket, mindig magánál hordhatta régebben, amikor még gyakoriak voltak a longobárdok betörései nálunk is, amikor a vasút maga volt a vadregény romantikus előszóval és véres sín- és rímpárokkal, amelyekről érdemes volt regényt írni; a nyilas egy kisebb dombra tette fel a bal lábát (de lehet, hogy a jobbat, ehhez fel kellett volna állnom, és nekem is úgy pózolnom, mint a fehér zománcos alaknak, de lusta voltam, olyan jó csend volt), miközben odalent öldöklő küzdelem folyt a longobárdok csoportjai között, akik vissza akarták tolatni a vonatot egy szabad vágányra, hogy összeszedjék és elvigyék az állomás jelenlevő népességét és eladják Alappó piacán rabszolgának, az alkalmi mozdonyvezetőt keresték, hogy lökdösse már vissza a locomobilt, de az valahogy kereket oldott, leugrott az ütközés pilanatában és sikerült behengerednie az állomás mögött kanyargó iliepintilie utcai lakótelep legszélső szeméttárolójába. A longobárdok másik csoportja gyalog akarta folytatni az utat, mert még be kellett venniük Ravennát is, de előbb foglyokat, túszokat akartak szedni az állomás utasai közül, vissza is fordultak csapatokba rendeződve, a Szén utcai vasúti átjárónál azonban elvétették a sínpárt és a cukorgyári mellékvágányt kezdték követni, azt hitték, hogy a répatározó tornyok már Róma tornyai, éppen hét volt, azóta már lebontották őket, de tudjuk, hiába, Róma hét dombja örök, Palatinus, Quirinalis, Capitolium és van még négy, de hiába, Puellának semmi pedagógiai módszere sem volt, így ebből is megbuktam volna, ha én vagyok történetesen a longobárd vezér. Vercingetorix, állítja egy hang, de mondom neki, az gall volt, ezt még én is kapisgálom. Felnézek: közömbösen húz el mellettem az állomásfőnök felesége, aki feljött az emeletre kissé véres fejjel, és bevonult a fürdőszobába, hogy elsősegélyben részesítse önmagát, réám sem nézett, azt hittem, hogy nagy balhét csap, mert engedély nélkül, vadidegenként kiborítottam a családi varródobozt a padlóra. Úgy látszik, meg van szokva a legfurcsább utazói igények kielégítésével. Hallottam, hogy az asszony odaben leveszi a ruháját, megereszti a csapot, elképzeltem, milyen lehet meztelenül, de aztán arra gondoltam, magam előtt is szokatlanul, hogy nem illik a vendégjoggal visszaélni, inkább összesepertem a gombokat, gombostűket, a cérnamintavásárt, apróbb szövetdarabokat, a bőrvarrótűket és a történelmi gyűszűket, melyeket még az első világháború idején osztogattak a beöntött bronzharangokért cserében. Az állomásfőnök is feljött, bement az asszony után a fürdőbe, veszekedtek, zavartalanul tépték egymást, szappanok és pacsulitartók csapódtak az ajtóhoz, nem törődtek azzal, hogy itt vagyok teljesen illetéktelenül, inkognitóban és alsónadrágban, a szolgálati szabályzat összes paragrafusát áthágtam, bár nem vagyok vasutas, és az egész vonatozáshoz annyi közöm van, hogy én is igénybe veszem, ha szükséges, a cúgot. Sokkal többször utaztam régebben vonattal, amíg erős dohányos voltam, kint a folyosón rengeteget szívtam és megismerkedtem további életem fontos szereplőivel, rendőrrel, katonával, főellenőrrel, kalandorral, az alvinci cigányvajdával és egy kolumbiai marihuanaraktár székely származású anyagmozgatójával, változatos sorsom volt a vonaton, de aztán leszoktam, amikor egyszer ajándékba kaptam egy repülőjegyet Rómába.
Odabentről úgy hallottam, mintha a férfi az aszonynak azt mondja, mindez miattad történt, csakis miattad, kellett neked levelezni mindenféle idegeny népekkel. Hát ami azt illeti, a longobárdok tulajdonképpen nem is idegenyek, ugyanis néhány nemzedéken keresztül, minimum kilencven évig itt pihegtek a Kárpátok ölén, parkosították a hágókat és elkertelték a szorosokat, hozzájárultak az etnogenezishez és a szőlőművelés fejlesztéséhez, meghonosítva egy bizonyos fajt, ami csak itt és Róma környékén terem, de ez a kultúrtörténeti tény nem érdekelte az állomásfőnököt, aki láthatóan feldúlva jött ki a fürdőszobából. Rendezetlen vonások uralkodtak az arccsíkjában, mondaná Bolzano, aki dizájnt hallgatott Pontederában, és nagyon jól lát térben, nem érdekelte az állomás főemberét, hogy ott talál a hálószobájában, egész egyszerűen átnézett rajtam, mintha üvegből lennék, ennél laposabb hasonlattal sem jellemezhettem az állapotomat, kiment a szobából, áthatolt a megismerhetetlenség ködparaboláján, az esküvői kép alatt lépett ki a semmibe, és az sem izgatta, hogy éppen akkor próbáltam fel az ingeimet rendre, magamhoz mértem, mint ahogyan a modelleknél láttam, sőt a kezembe akadt az ágyon heverő formaruhája, a vasutasok ünneplő inge, amellyel a longobárdok feletti nagykárolyi győzelemre emlékeztek minden augsztus 12-én postakürttel, sárga olajfoltos vasúti zászlókkal, ritmikus váltócsattogtatással, kalauzsíppal. Magamra vettem az inget, a tükör elé siettem, egészen jól állott nekem, mintha én is a langobárdok fölött aratott győzelem mámorának részese lennék, engem is elragadott a győzelmi gőzös.
Zsebembe süllyesztettem apám jelvényét és lementem a harmadosztályú váróterembe. Odalenn mindenütt utasok ültek vagy feküdtek a kövön, hiszen két nap óta nem érkezett szerelvény, vártak, bekötözött fejjel, felkötött karral, sebesüléssel, halkan nyögtek, éppen úgy volt minden, mint egy hadikórházban, közöttük önkéntes ápolónők járkáltak, lázat mértek, kacsát vittek ki a hátsó ajtón, vagy csak megigazították a sebesültek feje alatt az állomásfőnőknőtől felajánlott díszpárnákat. Legalább száz volt neki a felvetett etnográph ágyban.
Megkerestem a hátizsákomat, ugyanott állt, de sem Bolzano, sem a többiek nem voltak sehol sem, csak Hírős Tünde, az egyetlen lány a csapatban, egy barátom lánya, akit velem engedtek el a Grandassóra, vagyis abba a táborba, ahová a szüleim is elküldenek majd harmadikos koromban, hogy azalatt kifessék a lakást. Ennek ma már nincs jelentősége.
Kérdem: Te? S a többiek? Egyesek elestek, mások ápolásra szorulnak, kivitték őket az alapvonalon túlra, a legtöbben pedig üldözik a longobárdokat, mondja egykedvűen, akárha teljesen magától értetődő lenne, hogy egy harmadosztályú vidéki váróteremben rajtaütésszerűen felbukkannak állig kézifegyverben a longobárdok vagy az alánok, máskor osztrogótok és a kosztos mókusok.
Egyre csak a zsebemben szorongatom az apám jelvényét, azt az íjászt, aki ráilleszti a nyí1vessző hasítékát az idegre, egy pontra koncentrál, csupa ideg, kizár valamennyi zavaró külső tényt, kóbor sorsot, és ekkor váratlanul megértem, ki- és mitől véd meg egész életemben ezután a jelvény.
A hangosbemondó rekedten krákog: szerelvény érkezik a kettes vágányra Hádesz irányából.
