"az álom egyszer csak lenő a földig"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
Álmomban röhejes ellenálló vagyok - Bodor Ádám 1978 és 1981 között írt tárcáiról
Bányai Éva
„Én novellában gondolkodom” - Beszélgetés a 75 éves Bodor Ádámmal
Bodor Ádám
Augustinék
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat Mónika hűségéről
ANNA-LEENA HÄRKÖNEN
Köszönöm, nem!
Szőcs István
Okos vagyok, mint a tordai malac
Sebestyén Mihály
A longobárdok támadása
Domokos Johanna
Családi képek
VÉGH BALÁZS BÉLA
Versek kicsiknek, nagyoknak
Szántai János
Mielőtt meghalsz
Terényi Ede
Zene és Hit - Amikor hinni akarunk – a zenében
Márciusi évfordulók
 
Szántai János
Mielőtt meghalsz
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Azt hiszem, az egész jelenség Robinson Crusoe mesterre vezethető vissza, aki, jó- vagy balszerencséjére, nem tudom, de egyetlen könyvet sem mentett ki magával Juan Fernandez szigetére. (Pénteket, az üres könyvet, akit Robinson saját európai szája íze szerint skribált tele, nem számítom ide, magát Crusoe urat sem, akit a maga részéről Péntek írt meg és le.) Azóta eltelt pár száz év, a világtérkép fehér foltjai eltűntek, viszont ezzel talán egyenes arányban nőtt a „Mit is vinne magával egy lakatlan szigetre?” kérdésre adható feleletek intellektuális álértéke. Sok nagy embert kérdeztek meg már ez ügyben, akik kellő szerénységgel (értsd, nem a saját műveiket említették) igyekeztek kibújni a kérdés okozta nehéz helyzetből. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a nagy emberek iránti érdeklődés kifulladni látszott, és színre léptek a profik. Akik már nem kérdeznek, hanem kijelentenek, felsorolnak, listákat készítenek. És beindult a robinzonád-iparág. Mi az, amit el kell olvasnod, vagy látnod kell, mielőtt meghalsz. Laza analógiával élve ugyanis, ma már minden egyes lakás egy lakatlan sziget, ahol az ember egyedül élhet. Még sokadmagával is. A szigetélmény pedig, metaforikusan bár, felér egy halállal. Nos, ilyen mentálficamos pszeudologika mentén is körvonalazható az a marketingstratégia, amelyre az ilyen típusú, túlélőlajstromnak is nevezhető művek alapoznak. Mint például az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz. Őszintén bevallom, nem kevés frusztrációval lapoztam fel az illető opuszt. Istenem, gondoltam, itt vagyok már az emberélet útjának felén, és még töredékét sem pakoltam fel az 1001 éjszakára való nagy műveknek. Igaz, olvastam mást. De hát azok nem érnek, legalábbis a profik szerint. A könyvek mellett persze ott a film is, mert, ugye, haladunk a korral. (A többi művészeti ág nem olyan népszerű, egy Tizianót vagy egy kérésre Beethoven Kilencedikjét bármikor lejátszó nagyzenekart ugyanis nehezebb hazacipelni, a kölni dómról nem is beszélve.) Jó ideje piacon van már az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Szintén profik írták. Szintén frusztráló hatással volt rám. Viszont nagyon is kelendő portékának bizonyult, tekintettel arra, hogy Információt közölt. Márpedig az egyszerű halandó számára a profik által közölt Információ szent, még akkor is, ha kukkot sem ért az egészből. Az Információ hatalom, mondja a közhely, és bizony hasznos lehet adott helyzetben, ha valaki csuklóból el tudja mondani, milyen nagy mű Joyce Ulyssese vagy Godard Kifulladásigja. Anélkül mégpedig, hogy az illető valaha is belenézett volna az illető művekbe. Arról az előnyről nem is beszélve, hogy egy könyvben, íme, 1001 halhatatlan művet vihet magával az ember a mindennapi halálba. A profik, vagy az őket fizető még inkább profik persze hamar rájöttek, hogy több bőrt is lehúzhatnak a műfajról. Nyakunkon van már, többé-kevésbé ékes magyar nyelven, a 101 sci-fi, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, illetve a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Ez utóbbit vizsgálnám meg közelebbről. Egyrészt azért, mert ez van meg, másrészt, úgy mellékesen, nem tekinthetek el a cím és a tárgyalt műfaj közötti diszkréten bájos összefüggéstől, miszerint e könyv kiszól a keretből, megszólítja a nézőt, mint egy horrorfilm mellékszereplőjét, akire halál vár, de csak miután mind a 101 filmen átrágta magát.
Az iróniát félretéve (és fenti elmefuttatásomnak kissé ellentmondva), hasznos könyv is lehet ez a 101 horror. Pédául azok számára, akik viszolyognak a műfajtól. Akik nem értik, mi a jóistennek kell szörnyekkel, sorozatgyilkosokkal, vérszívó grófokkal, vicsorgó farkasemberekkel, iszonytató túlvilági lényekkel, őrült tudósokkal, emberéletre törő házakkal, egyebekkel dúsan megspékelt filmeket csinálni. Ők megtudhatják például, miért rendezte meg Alfred Hitchcock a Psychót. Vagy Ingmar Bergman a Farkasok óráját. (Megjegyzem, az undokságig perfekcionista Mester forogna a sírjában, sőt, tajtékzó állkapoccsal ki is kelne belőle és combcsontjával verné agyon a profikat, akik horrorfilmmé degradálták az ő nagy művét.) És ha megtudják, kicsit talán elnézőbbek lesznek, mondjuk, Dario Argento munkássága és a giallo műfaja iránt, de még az is megtörténhet, hogy Ruggero Deodatónak is megbocsátanak, amiért elkészítette a Cannibal Holocaustot. (Utóbbira azért nem vennék mérget.) Ezek az emberek továbbá azt is megtudhatják a profiktól, mennyi társadalmi, metafizikai, etikai meg egyéb mondanivaló, kritika, polémia rejthető el egy első ránézésre szimpla horrorfilmbe. (Tekintsünk el most attól, hogy ezek a message-ek időnként ugyancsak „bele lettek olvasva” az illető művekbe.) Nézzék meg például Tod Browning Szörnyszülöttekjét, Georges Franju Szemek arc nélküljét vagy akár Michael Powell Kameralesét, és mindjárt kiderül, mennyi humánum rejlik a szörnyű külső mögött.
Aztán azok az emberek is haszonnal forgathatják a könyvet, akik... nos, akik nem kedvelik a jelentéstartalmakat, kulturális horizontokat és egyéb hasonló kifejezéseket, viszont szeretnek rettegve szórakozni. Ráakadhatnak ugyanis néhány olyan címre, melyek még ismeretlen borzongásokat ígérnek. Így jártam én is (bizony, magaskulturális piedesztálomat önnön kezemmel megingatva, töredelmesen bevallom, szeretek rettegve szórakozni), például Benjamin Christensen Boszorkányok című, 1922-es filmjével. Igaz, a profik szerint a szürrealisták imádták, ami kicsit javít sznobságom csorbult ázsióján. Vagy ott van James Whale 1932-es Fehér zombija, amelyet szintén nem ismertem, és amelyben láthattam Lugosi Bélát, aki pont úgy játssza el a zombikat dolgoztató gonosz ültetvényest (hopp, itt van a kapitalizmus-kritika elásva), mint egy évvel korábban Drakula grófot.
Végül, de nem utolsósorban azoknak az embereknek is hasznosnak bizonyul a kötet, akik (szinte félve írom le) szeretik továbbgondolni a profik szinopszisízű mondatait. Érdekes például, hogy vannak bizonyos évek, amikor a szokottnál több mérföldkő rangú horrorfilm készült. Ilyen például az 1931-es „évjárat”. Ekkor készült a Drakula, az M – egy város keresi a gyilkost (ez az egyik olyan film, amit személy szerint kakukktojásnak tartok a 101 között, ugyanis ha ez bekerült, akkor a Sztalker is bekerülhetett volna), a Frankenstein és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Az okot számos szerző (nem a könyvet jegyző profik, ők nem írhatnak ilyen bonyolultan) a nagy gazdasági válságban látják, amikor kis költségvetésből nagyot lehetett kaszálni, ha a filmstúdió eltalálta a nagyérdemű szája ízét. A csillagmagas gázsikkal dolgozó sztárok neveivel fémjelzett nagyvilági melodrámák és vígjátékok mellett működött egy másik álomvilág, a túlvilágé. Aztán ott van az 1973-1976-os időszak, amikor William Friedkin elkészíti az Ördögűzőt, Robin Hardy szinte a semmiből pattan elő A vesszőemberrel, Tobe Hooper megcsinálja A texasi láncfűrészes mészárlást, Steven Spielberg tömegpánikot idéz elő a Cápával, Richard Donner megkongatja a Világvége harangjait az Ómennel, Brian De Palma (és persze Stephen King) pedig utat mutat a tinédzserek horrorisztikus lelkivilága felé a Carrievel. Az erőre kapó Újhollywood, a Hammer Stúdióknak hátat fordító függetlenek új filmnyelvet rendelnek a horrorműfaj mumifikálódott kliséihez, jelezve ugyanakkor, hogy a hippikorszak „Szeressük egymást, gyerekek!”-illúziójának egyszer és mindenkorra befellegzett.
És még sokak számára hasznos lehet ez a könyv, minden fenntartás, illetve a profik lehengerlően buta stílusa ellenére. Persze jelzem, hogy 101 horror ide, túlélőlista oda, ha ne adj’ isten, mégsem sikerül ezeket a filmeket meg a többit megnézni, mielőtt meghalsz, ne örülj, nyájas Olvasó. Trükk az egész. Elvisz az Ördög vagy az Angyal úgy is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében