Nemrégiben egy előadásra hívtak meg. A zenéről volt szó, mint kiderült, csak a könnyűzenéről. Kicsit csodálkoztam is: már a könnyűzenét is magyarázni kell? Bemutatni, felhívni rá a figyelmet, elhitetni, hogy MILYEN SZÉP? Az előadást megelőzően zene fogadta az érkezőket. Ekkor még szólt néhány népszerű komolyzenei részlet is, de az előadás végére már mindent a könnyűzene uralt. Sokan gyűltek össze. Érezhetően a szépséget keresték a zenében. Szavak meggyőző erejében bízva megnyerő szavakkal ecsetelte az előadó egyik-másik mű SZÉPSÉGÉT. Ő maga is rajongott a bemutatott zenei részletekért. Ezt akarta átvinni hallgatóságába is. És a hallgatók is rajongani akartak. Szinte úszott a levegőben a sok rajongani-akarás. Hiszem, hogy meg is volt a hatása a felforrósodott zenei légkörnek. Az előadás elérte célját, újabb híveket gyűjtött a könnyűzene számára. Magam is kissé a hatása alá kerültem a sok rajongó szónak. Mesélte az előadó, hogy otthon, számítógépről hallgatott egy zenei részletet, és megállapította, hogy jó zene, és csak annyi, úgy, hogy már át is akart kapcsolni egy másik zenei részletre, amikor a környezetéből valaki rászólt: várj még egy pár pillanatig, mert a szerző-előadó kézbeveszi a hegedűjét, és abban a pár ütemben megszületik a csoda, a szép zene varázsa. Majdnem hittem a szavaknak és vártam is a csodát, magam is hinni akartam a varázsban. Nagy volt a csalódásom: a zenei váltás még üresebben hangzott, mint előtte bármi más zene. Pedig én HINNI AKARTAM.
A HINNI ige oly mélyen van a teremtő által belénk gyökereztetve, hogy szinte a HIT által vagyunk. Ezt a hitet akarjuk minduntalan felkelteni külsőségekkel. A MIÉRT SZÉP magyarázkodásai hitet akarnak kelteni. Elsőként az érdeklődést kell mozgásba lendíteni. Azután meg kell kísérelni az élmény felkeltését. Ezt már könnyű rajongássá fokozni. Innen már csak egy lépés a Hit megszületése. Elengedhetetlen „kellék” a tömegvonzás jelenléte.
Rendszerint kívülről hat ránk a folyamat, de igazából mi magunk sietünk elébe. Alkalomadtán az egész „mesterséges” folyamat bennünk zajlik le, mi magunk valósítjuk meg. Belesodorjuk magunkat a folyamatba a kíváncsi érdeklődéstől a szilárd Hitig. Mindegy, hogy külső segítséggel vagy belső akarástól indíttatva, de megszületik bennünk a Hit a NAGY MŰBEN, A NAGY MESTERBEN. Rebegve ejtjük ki a Mű címét, megilletődve a MESTER nevét. Ez különösen komikusan hangzik, ha a mű és szerzője nem tud valódi értéket felmutatni. A hit illúziója éppúgy eluralhat bennünket, mint a kikényszerített (manipulált) hit. A sznob mindkettőnek áldozatául esik. A művészre nézve a sznobok rajongása a legkellemetlenebb, mert üres és értéketlen. A műalkotást is lealacsonyítja.
Stravinsky jut eszembe. Egy Dushkin nevű hegedűművész megrendelésére versenyművet komponált. Közös munkájuk során a hegedűs sokféle technikai javaslattal segítette a mű végleges kialakítását. Egy esetben megpróbálta rávenni Stravinskyt egy briliáns futam átvételére. Stravinsky válasza: „Maga egy Lafayette Áruház-beli eladóra emlékeztet engem. Azt mondja: Hát nem briliáns, hát nem gyönyörű? Nézze ezeket a csodás színeket, mindenki ezt hordja.” Én azt mondom: „Igen, briliáns, gyönyörű, mindenki ezt hordja – nekem nem kell.” A történethez tartozik, hogy a mű munkálatai lassan haladtak, és a hegedűművész úgy emlékezett vissza ezekre a hosszú órákra, mint valami különösen furcsa, hihetetlen dologra. Meglepte, hogy Srtavinsky a zongoránál „nagyfokú koncentrációban, hörögve, erőlködve kereste a hangokat és akkordokat, amelyeket láthatólag hallott.” És Stravinsky szavait is idézi: „Hinni kell. Amikor fiatalabb voltam, és a gondolatok nem jöttek, kétségbeestem és úgy éreztem, mindennek vége. De most hiszek, és tudom, jönnek majd a gondolatok. A gyötrelmes várakozás az ár, amelyet fizetnünk kell. Az első gondolatok nagyon fontosak: Istentől jönnek. És ha annyi munka és munka után visszatérek ezekhez a gondolatokhoz, akkor tudom, hogy jók.”
