"mindenségedből mi maradt"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 5. (571.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Versei
Mózes Attila
KARC (olat egy Mózes Attilára)
Balázs Imre József
A tengernél kellene élni - Beszélgetés Parti Nagy Lajossal
ORBÁN KÁROLY
Lehallgatás
TURCZI ISTVÁN
Hazádnak rend
Szálinger Balázs
Öt lánymonológ
VASS ÁKOS
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
KOZMA ÁGNES
Versei
KOVÁCS FLÓRA
Az állócsillag és a meteor?
BENE ZOLTÁN
Jelenések
Szőcs István
A fiókok mélyéről
Petres László
A szusszanásnyi verslábtól a napéjegyenlőségig
NAGY BOTOND
Arcok a fényből
Terényi Ede
Zene és Hit Nincs - Hit nélküli zene!
Hírek
 
Balázs Imre József
A tengernél kellene élni - Beszélgetés Parti Nagy Lajossal
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 5. (571.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

– Arra gondoltam, hogy beszélgessünk városokról, és az ilyen stabil pontoktól, helyektől elindulva ejtsünk szót irodalmi dolgokról. Kezdjük Péccsel. Hogy nézett ki az a Pécs, ahol számodra az irodalomba való belépés megtörtént? Mi volt ott számodra a legfontosabb?

– Hát ez az, amiről nagyon nehéz röviden beszélni. Nem tudom, hogy nézett ki, nem tudom, milyen volt – azt tudom, bennem vagy bennünk milyen volt vagy milyenné változott át. Volt egy helyzet a hetvenes évek végétől 1986/1987-ig, Szederkényi Ervin haláláig, amikor valami csoda folytán úgy tűnt, a Jelenkor a legfontosabb magyarországi folyóirat. Különösen a Mozgó Világ 1983-as kicsinálása után volt ez így, egy fura (vagy talán nem is annyira fura) együttállásnak köszönhetően. Akkor a Jelenkor volt az a folyóirat, ha van ilyen egyáltalán, amelyik írót csinált az emberből – aki ott még nem jelent meg, az nagyon igyekezett, hogy megjelenjék. Ez jó is volt, rossz is volt. Én 1979-ben kerültem oda szerkesztőnek, valamivel utánam Csordás Gábor, és kezdett jó íze lenni a dolognak.

– Ti „csináltátok” az írókat?


– Nem, nagyon nem mi csináltuk, legfennebb az írók gondolták ezt így a lapról. A mostani értelemben vett írócsinálás nem volt meg, még kevésbé, mint a Nyugatnál. Inkább arról van szó, hogy az a fiatal író, akit a Jelenkor közölt, nagyon adott erre a dologra, és aki még nem közölt, az nagyon szerette volna a lapot becserkészni. A Jelenkor egyébként afféle körbeolvasós folyóirat volt, mindenről Szederkényi döntött, az ő befolyásolásának legfennebb áttételes technikái voltak. Belőle egy egészen nagyszerű főszerkesztő lett, aki átlátta a helyzetet, és nagyon jól tudott működni a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán, ahol még be kellett tartani bizonyos szabályokat, de már szabályszegések is belefértek a kulturális térbe. Az például nem fért bele, hogy a Jelenkor Petrit közöljön, de az huzamosan belefért, hogy a lap afféle „polgári” irodalmat közöljön – ez volt a legfontosabb közlési helye Esterházynak, Nádasnak, Mészölynek, Balassa Péternek, és még sorolhatnám, kiknek. Ők eléggé fontos figurák ahhoz, hogy egy fiatalembernek ez jó tanulópálya legyen. Nagyon sok mindent tőlük tanultam, de ez sohasem direkt tanulás volt, hanem áttételes – a helynek lett egyszer csak szelleme, és ez el is tartott addig, amíg én ott voltam. Nem azért tartott csak addig, mert én eljöttem, hanem azért, mert amellett, hogy meghalt Ervin, ennek az egész dolognak hamarosan vége lett, jöttek az új alapítású irodalmi lapok, és abban a térben, amelyikben a Jelenkor eléggé egyeduralkodó volt, hamarosan megjelent a Holmi, aztán a 2000, és megint normális lett a folyóiratkultúra. Én egyébként már korábban, 1973-tól 1977-ig Pécsen voltam mint főiskolás. Nagyon jó város volt. Soha nem éltem meg például, hogy én vidéken vagyok.

– Volt mítosza a helynek? Hogy mondjuk ott dolgozott Várkonyi Nándor vagy más jelentős figurák?

– Nem. A mítosz azokban lakik, akik ott vannak. Annyira nem volt erős ez a mítosz, hogy az ember azért menjen Pécsre, mert ott van Várkonyi Nándor vagy bárki más, vagy mert ott űzte a cselédlányokat Weöres Sándor. Nem ezért mentünk oda. A mítosz bennünk képződött meg, és ebben az időszakban vált a lap műhellyé vagy otthonfélévé a pécsi írók számára is. Mi Csordással az életünk felét vonaton töltöttük Budapest és Pécs között. Az tényleg olyan időszak volt, amikor rendes irodalomszervezés folyt, és mi életre-halálra csináltuk, nem is volt ez kérdés. Nem arra figyeltünk, hogy munkaidőben vagyunk-e vagy sem, tényleg egy jó lapot akartunk csinálni, és ez, azt hiszem, össze is jött, bennem mindenesetre így él. Nekem továbbra is Pécs a legfontosabb helyem, emiatt.

– Ugorjunk akkor a vonattal Buda-pestre. Ott mi történt veled?


– Pest adta magát. Az akkori feleségemnek minden rokonsága budapesti volt, apámék már régen Budapesten éltek (apám katonatiszt volt, és Fehérvárról Budapestre helyezték), a barátaim túlnyomó része Budapesten élt. A JAK révén már évek óta nagyon intenzíven benne voltam a fővárosi irodalmi közegben – pécsiként még kicsit erősebben is, mint miután Pestre költöztem. Amíg az ember nincs ott, addig azt hiszi, hogy amikor ott van, mindig történik valami, amiben benne kell lenni. Ez az egész teljesen természetes volt nekem, nem is volt kérdés. Amikor otthagytam a Jelenkort, el kellett döntenem, hogy mit akarok kezdeni magammal. Én nem voltam annyira jó szerkesztő, amilyen lenni akartam volna. Ott volt az írás, amit mindig is fontosabbnak tartottam, és döntenem kellett. Én eldöntöttem, hogy eljövök, bejelentettem Szederkényinek, aki épp beteg lett, de csak később derült ki, mennyire súlyosan. Csordás akkor össze volt veszve Szederkényivel, és elment Szerbiába egy félévre-évre, így maradtam még egy kicsit. Aztán Csordás visszajött, s látta, hogy nagy a baj Ervinnel – kibékültek, és Szederkényi kvázi ráhagyta a lapot a halálos ágyán, amit szerintem nagyon jól tett. Gábor könyörgött, hogy ne jöjjek el, nekem épp összeomlott az életem, elváltam, de bennem már el volt dőlve a dolog, és úgy gondoltam, ha akkor visszacsinálok valamit, akkor soha többé nem lépem ezt meg. Máig úgy gondolom, hogy meg kellett tennem. Szabadúszóként sehol máshol nem lehetett megélni, csak Budapesten. Így aztán elköltöztem.

– Pest talán túl nagy ahhoz, hogy mint helyet egyben lássuk. De biztosan vannak olyan kis körök (akár a jelenre is gondolva), amelyek fontosak számodra. Tudnál ilyeneket mondani?

– Azért a legfontosabb, mert ott élek, és ott van szinte mindenki, aki fontos az életemből. Pécsett elég kevesen maradtak már, bár persze maradtak. Pest akkora borzalmas képződmény, hogy csak a „Hassliebe” viszony fűzhet hozzá – amikor az ember egyszerre gyűlöl és szeret. Ezt a várost nem lehet mindenestül belakni, legfennebb bizonyos részeit. Nekem ez a rész leginkább az Újlipótváros, ott lakom és ott szeretek létezni. De mindig ott vagy otthon Pesten, ahol épp valami jó történik, ha a Katona József Színházban vagy, akkor ott, ha az Örkényben, akkor ott. Ezek persze mind egy körön belül vannak, a Körúton belül. Nem is nagyon tűnődöm azon, hogy jó-e Pesten élni – nyilván nem jó, mert jobb lenne valahol kertes házban élni az agglomerációban, csak onnan nehéz lenne mindig bejárni autóval, akkor már jó lenne valahol vidéken élni, mondjuk a Balatonfelvidéken, de akkor már miért nem a tengernél? Miért nem az Adriánál, miért nem úgy éli le az ember a maga rövid életét, hogy a tengert látja egész életében? Én sohasem leszek a szónak az elemi értelmében budapesti, de én pécsi sem voltam a szó nagy, lokálpatrióta értelmében. Mindig odakötöttem az identitásomat bizonyos helyekhez, és ez változatlan, de nem gondolom, hogy ezek között nekem nagyon radikálisan választanom kellene. Az egyszerűség kedvéért mindig Pécset nevezem meg, mint a kályhát, mert történetileg, kronológiailag valahonnan el kell indulni. Szerintem nem avégből vagyunk a világon, hogy egy helyen legyünk otthon benne, hanem egy csomó helyen otthon tudunk lenni.

– Kronológiailag nem egészen tudom, hogy felborítom-e a dolgot, de szeretnék azért Kolozsvárra is rákérdezni: említetted korábbi beszélgetésünk során, hogy a kilencvenes évek elején többször jártál itt.

– Jó volt idejárni, mindig az volt az érzésem, hogy egy nagyon izgalmas, vad város: izgalmas a kultúrája, izgalmas a színháza, pezsgőbb, karcosabb, élesebb, mint mondjuk Marosvásárhely. Az a maga nyugodtabb tempójával egyébként szintén nagyon vonzó volt. Azt azért nem állítom, hogy igazán ismerném Kolozsvárt. Az emberek, akik miatt kötődtem hozzá – Balla Zsófia, Tompa Gábor vagy Bodor Ádám, akinek a világa akkor is nagyon ide utalt, amikor már nem itt élt – számomra nagyon fontos emberek, de hát az ember persze nem úgy gondolja végig a saját kapcsolatait, hogy azok határokon kívüliek, erdélyiek-e vagy sem, ez ebből a szempontból érdektelen.

– Lehet, hogy ezt egyszerűbb akkor az idő felől megragadni: a kilencvenes évek elejébe utólag én nagy változásokat, nagy pezsgést vizionálok, számodra ez hogy csapódott le?

– Nem tudom, az ember ezzel kapcsolatban eléggé elbizonytalanodott, hogy az az eufória mennyire volt valódi és mennyire nem. Én arra emlékszem, hogy túl az elemi élményen, mindanynyiunk közös élményein, amelyekbe az erdélyiekét is beleértem, ezek iszonyú fontos események voltak, és ezt a húsz évet utólag visszavonni vagy zárójelbe tenni bárki részéről gyalázat. Az ember mindenesetre elég hamar szembesült azzal, hogy mik ennek a világnak a hétköznapjai. Azok azért nem voltak nagyon jó hétköznapok, azzal együtt, hogy úgy, ahogy van, minden borzalmasságával együtt, egy valami felé tartó világ volt, szemben a nyolcvanas évek semmibe tartó, lassú rohadásával.

– Írói szempontból szerinted milyenek voltak a „beérkezés” lehetőségei a kilencvenes évek elején – és milyenek most?


– Én úgy éreztem akkor is, hogy egyre szűkülnek a lehetőségek – tulajdonképpen az elmúlt húsz évet is a kultúra folyamatosan szűkülő lehetőségei mentén éltem meg. Lehet, hogy bennem van a hiba, de eléggé úgy látom, hogy a magyar értelmiség jelentős része ezt így élte meg: egyik része belement a politikába, a másik rész próbálta távol tartani magát a politikától, és a pártpolitika egyre inkább lerúgta magáról a kultúrát, egyre kevésbé érdekelte, hogy a kultúra miről mit gondol. Ez a folyamat már elkezdődött a kilencvenes évek elején, csak mi akkor a heroikus ellenpéldákra figyeltünk – 1998 táján már látszott, hogy az adminisztrációnak nincs szüksége a partvonalról való bebeszélésre, és ebben a baloldal és a jobboldal teljesen egyforma volt. Később aztán persze a levitézlett kormányok elkezdték mondani, hogy „az értelmiség felelőssége” – hogy az értelmiség nem szólt, nem tette a dolgát. Ez egészen gyomorforgató.
Lehet, hogy nekünk a kultúrában volt egy csomó illúziónk. Azt gondoltuk talán, hogy a kultúrát ezek az államok el fogják tartani, mert nem sok pénz, és mert iszonyú fontos. Arra gondoltunk, hogy az államok reprezentációjának a kultúra a legjobb eszköze. Én ezt még mindig így gondolom egyébként. Lehet, hogy túl sok volt az illúzió bennünk. És hát átvettek ezek az államok nagyon sok olyasmit a létező fogyasztói államoktól, amiket talán nem kellett volna. A művészettel kapcsolatban is volt egy ilyen elképzelés, hogy, ironikusan fogalmazva, „anyagi erővé válik”. Ennek semmi alapja nem volt. Igen, ez egy nagyon fontos luxusa a létezésnek, és a fennálló rezsimek különösebben nem támogatják. Abból a tízmilliárd forintból, amelyikből Debrecenben futballstadiont építenek, a magyar kultúrát, úgy, ahogy van, sokszorosan fel lehetne vinni világszínvonalon, digitálisan a hálóra, és a világ minden részén hozzáférhetővé lehetne tenni. De ennél sokkal fontosabb az adminisztrációnak a sport, fontosabbak a látványosságok.

– Rákérdeznék még végezetül Berlinre is – az kicsit kiút ebből a dologból?

– Nem kiút, de persze jó volt ott lenni. Úgy kellene működnie egy közép-európai nagyvárosnak. Berlin abszolút közép-európai, tulajdonképpen még földrajzilag is. A város egyébként ronda, ha turistaként nézed, de aztán kinyílik, és meglátja az ember, hogy milyen elképesztően jó hely. Én nagyon megszerettem, nem csoda, ott éltem több mint egy évig DAAD-ösztöndíjjal, kaptam egy lakást, kaptam ösztöndíjat, és egyszerűen csak írnom kellett.

– Miket írtál ott?

– Nagyon sok mindenbe belekezdtem, aztán rájöttem, hogy nekem ez a város annyira fontos, hogy nem fogok tudni mellette semmit sem csinálni, és akkor kitaláltam, hogy nekem a város lesz a munkám, és hogy a várost kellene megírnom. Gyűltek a jegyzetek, és aztán az egész anyag maga alá temetett, és az élet maga alá temetett, mikor hazamentem Berlinből, úgyhogy a Berlin-könyvből nem lett semmi. Valami nagyon erős dolgot akartam, és ahhoz iszonyúan sok idő meg energia kellett volna. Ott van egy csomó feljegyzés, napló és efféle, ami majd egyszer hasznosul. De hát bennem megvan a város: ott tanulja meg az ember, hogy az idegenség milyen jól kezelhető (a saját idegensége), és hogy tulajdonképpen sehol nem vagyunk otthon, de ennek megvannak a jó meg a rossz változatai – és a berlini egy jó változat. Hogy vannak helyek, ahol nem rossz idegennek lenni, mert nem kirekesztenek az idegenséggel, hanem békén hagynak. Ott tanultam meg azt is, hogy az ember az anyanyelvén keresztül az anyanyelvi világot készen kapja. De ha egy idegen nyelv szűrőjén keresztül kapod a világot, akkor már nem a nyelvből kapod, és egészen más a viszonyod hozzá, egy filteren keresztül látod, egészen másként, és egészen másként lát téged az a világ.

 

PARTI NAGY LAJOS
Költő, próza- és drámaíró, szerkesztő, kritikus. 1953. október 12-én született Szekszárdon. Tolnán, majd 1957-től Kaposváron, 1965-től Székesfehérváron élt, ahol 1972-ben érettségizett. 1977-ben végezte el a pécsi Tanárképző Főiskolát, ahol magyar–történelem szakos tanári oklevelet szerzett, ezután könyvtáros a Baranya megyei könyvtárban, majd 1979-től 1986-ig a pécsi Jelenkor folyóirat egyik szerkesztője. 1986-ban Budapestre költözik, szabadfoglalkozású író. A nyolcvanas években tagja a JAK-füzetek szerkesztőbizottságának, 1987–88-ban a Magyar Írószövetség egyik titkára. 1991 és 1993 között a Magyar Napló versrovatát szerkesztette. 2001-2002-ben egy évig Berlinben élt, DAAD-ösztöndíjasként. Számos más díj mellett 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (polgári tagozat), 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében