Igazából nem is volt olyan nehéz megcsinálni, a haverom régóta foglalkozott ilyennel, nem tudom, kitől tanulta. A nagybátyjától, aki régen ávós volt, de mi az, hogy ávós? A haver elkészített egy aprócska készüléket, és ráakasztottuk az egyik lányosztálytársunkra, egy gyenge tanulóra... jókat röhögtünk. Szünetben félrevonult a barátnőjével, ugyanolyan buta, mint ő, sutyorogni kezdtek, arra kellett csak vigyázni, hogy ne vegyék észre az összefüggést a röhögésünk s a dumájuk között, vartyogtak a fiúkról, mellük domborulatáról, szőrzetről, mindenről. Mi csak röhögtünk. Alig vártuk, hogy elmondják egymásnak, kivel feküdtek le, mit csináltak az ágyban, de erről nem tárgyaltak. Úgy látszik, a csajok nem bíznak meg egymásban, amikor ilyesmire kerül a sor.
Mondtam a barátomnak, készítsünk nekem is egyet. Az alkatrészeket végül is nem olyan nehéz beszerezni. Az interneten megrendelhetők. Az összeállításukhoz szükséges rajzok is megtalálhatók a neten. Azért nem fogtam hozzá egyedül, mert nekem nem voltak meg azok a szerszámok, precíziós eszközök, amelyek nélkül ma már nem lehet semmit se csinálni.
Végül, ha nehezen is, a haver ráállt. Közel lakunk, átmentem hozzájuk. A szobájában minden eszköz megvolt. Még a hagyományos forrasztópáka, forrasztó ón is.
Megtanított engem is.
A rendszer tulajdonképpen egyszerű. Kell hozzá egy miniatürizált mikrofon. Olyan, mint amilyent a laptopokba szoktak beépíteni. Vagy még inkább, amilyeneket a kémeknek készítenek, töltőtollba vagy ceruzába rejtve. Azt se lehet tudni, hol, melyik részen találhatók, a bemenetük egy apró lyuk. Aztán kell hozzá egy hangátalakító és egy adó. Ezeket ma már integráltan lehet megvenni. És olyan aprók, hogy egy rózsában – mit rózsában! –, egy ibolyában is el lehet helyezni. A csajok ruháján annyi gomb, műszakadás, lebegő rongy található, hogy igazán nem nehéz rájuk tűzni. Még azt is meg lehet tenni, hogy beszélget velük az ember, megfogja a gallérjukat, a karjukat, lerántja a hajpántjukat, hogy a póthajról ne is beszéljünk, és csöppnyi pillanatragasztóval otthagyja rajtuk az eszközt.
A ragasztót csak rövid ideig használtuk. Utána nehéz volt leszedni a készüléket. Egy apró mágnessel és egy ruhán található fémgombbal, csattal vagy ehhez hasonlóval mindent meg lehet oldani. Amikor meguntuk a lehallgatást, a végén egyszerűen odamentünk a csajhoz, és teketória nélkül leszedtük róla a készüléket. Ő semmit se értett, nyilván. Csak annyit érzékelt, hogy nyúlkálunk. Egyik-másik szerintem azt is elvárta volna, hogy egy kicsit bátrabban taperoljunk.
A haveromnál bütyköltük össze számomra az első darabot. Első variánsa még eléggé gagyi volt. Igaz, amiatt is gyenge volt a vételi minőség, mert az ebédlőasztal lapja alá helyeztem. S ez bizony vastag. Ráadásul abrosz, tányér, villa, kés, kenyér, levesestál, szalvéta kerül rá. Nem csodálkozom, hogy olyan gyengén, zajosan közvetített.
Úgy ellenőriztem, hogy gyorsabban megettem a kaját, mint a többiek, és sürgős iskolai feladatra hivatkozva bevonultam a szobámba. Ott volt a vevő. Azon igyekeztem lehallgatni, miről beszélnek Anya, Apa, Nagyapa, Nagyi, a nővérem. Utóbbi rikácsolásából lehetett a legtöbbet felfogni, de legtöbbször rászóltak, s ő duzzogva, villát, kést csapkodva elhallgatott.
Szóval, fejlesztenem kellett rajta. Miniatürizálás, adásvételi élesség javítása, zajcsökkentés, miegymás.
Viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy eljussak eddig a kicsi ékszerig. Ráadásul a havertől függetlenül! Mert egy idő után meguntam az okvetetlenkedését. Másfél évvel nagyobb, mint én, csak egy osztállyal jár fennebb, és néha úgy kezel, mintha Amerikából jött volna. Beszereztem a szerszámokat, műszereket, mindent, és megcsináltam egyedül. Olyan pici, hogy nagyapa akkor se venné észre, ha a szemüvege lencséjére helyezném.
Persze, nem oda helyezem, hanem a hózentrágerére, oda, ahol az öreg a csatot rászorítja. Ott ugye duplán fekszik egymásra a lefelé futó és felfelé futó szár. A kettő közé helyezem. A csatos végűre. Az öreg ritkán nyitja ki a csatot. Csak lesodorja válláról a gumírozott szalagot, s már veti is le a nadrágot. Ha borotválkozik, két oldalt lelógatja őket. De ha kinyitná és átigazítaná a nadrágtartó hosszát, akkor se lenne baj, mert mint mondtam, a csa-tos végű részre illesztem, s ha a csatot le s fel mozgatja az öreg, a poloska vele együtt csúszik le s fel néhány centimétert. A hangforrástól, a szájtól alig távolodik el.
A lényeg az, hogy most már bárkit le tudnék hallgatni, a kényelem kedvéért választottam nagyapát. Igazából nem érdekel annyira mások dumája, hogy folyton hallgatózzak, csak játszom.
Jópofa helyzet, amikor nagyapa a pinceszomszédjával a szőlőben borozik! Általában úgy kezdődik a dolog, hogy a szomszéd távolról kiabál:
– Itt van-e már, öreg? Itt van-e?
Kinyitja a kertkaput: hallom a nyikorgást, majd a kapu csattanását. Közeledik, mármint nagyapához és a készülékhez. A hangok után már látom is, hogy mi történik. Nagyapa ül a hétvégi ház előtt, a teraszon. Kóstolgatja a borát. A pincéből hozta fel, nagyon büszke rá. Én, hogy őszinte legyek, nem szeretem a bort. Savanyú. Kesernyés. Nagyapa azt mondja: száraz. Ő azt kedveli. Mi a fenét esznek, akarom mondani, isznak rajta, nem tudom. Úgy vedelik, mintha megszállta volna őket valami. Szürcsölnek, szagolnak, csettintenek.
A szomszéd megérkezik. Leül. Hahotázva mondja: „Milyen szép időnk van ma. Na, vén zsugori! Nekem nem tölt a borából?”
Az öreg, azaz nagyapa ki nem állhatja a szomszédot. Az viszont tojik rá, hogy szeretik-e vagy se. Csak jön, beköszön a kerítés fölött, belép a nyikorgó kapun, s hívás nélkül leül. Nemsokára már kéri is, mondhatni követeli a maga részét.
Nagyapa szerint ő alkalmatlan arra, hogy bort termeljen. Legalábbis jó bort. Hiába van szőleje. Azért jön hozzá, ahányszor csak teheti, hogy igyon valami rendeset. Néha hoz egy-egy palackkal a lőréjéből, de jobban tenné, ha kiöntené az egészet a földre. Legalábbis nagyapa szerint.
Én tulajdonképpen élvezem a helyzetet. A szőlő végében van egy sufni, ebből hallgatom le őket. Szeretem a szomszédot. Mindig jókedvű. Harsány. A nagypapi inkább szomorú, elég sűrűn. Azt mondja, nagymami miatt. Mert meg fog halni. Gyógyíthatatlan betegségben. „Szklerózis multiplex”.
No, mindegy.
Ma azt hittem, kipukkadok a röhögéstől. Papi tudta, hogy a sufniban vagyok, de a vita hevében megfeledkezett rólam. Kár, hogy nem volt velem Lali. Ketten jobban élveztük volna. S talán jobban is értjük.
A szomszéd jött, követelte a borát, a nagypapi szó nélkül töltött. Szürcsöltek, cuppogtak. Aztán nagyapa egyszer csak se szó, se beszéd, nekirontott a szomszédnak. Igen. Lehet, hogy egy korábbi beszélgetést folytattak? Az is lehet, hogy nem figyeltem eléggé, s nem hallottam mindent? Arra lettem figyelmes, hogy a nagypapi egyszer csak ilyeneket mond:
– Tudjuk, kedvesem! (Az „u”-t úgy elnyújtotta, mintha hosszú „ú”-ról lenne szó.) Arról szólt az a rendszer, a te rendszered, amiben a nővéred egy ruhagyár nagyon kedves, nagyon művelt, nagyon jólelkű igazgatója volt (a „nagyon”-okat megnyomta), téged pedig elküldtek Moszkvába... És egyedül téged a bandából, ugye... elvégezni a Lomonoszov-egyetemet... hogy a nagyszerű, tehetséges... embertársaiknak csak jót akaró emberek, vagyis az olyanok, mint te, ugye, érvényesülhetnek! (Az „érvényesülhetnek”-et szétszedve és szinte üvöltve mondta, aztán hosszú csend. Szünet után halkan folytatta.) Míg az olyanok, mint én vagy az apám, vagyis a tehetségtelenek, régen kizsákmányolók, kulákok (utóbbiakat szinte nyávogva ejtette ki)... manapság már mindahányan jellemtelenek, sőt, a lejárt rendszer fenntartói (itt átment hahotázásba)... lemaradnak...
– Hagyjon nekem békét, öreg! – mondta a szomszéd mogorván.
Úgy látszik, nem volt kedve vitatkozni. Vagy valami bántotta. Ki tudja.
Nagypapi töltött neki. Hallatszott, hogy vár. Várja a szomszéd válaszát a provokációra. De az hallgatott. Hosszan! Közben koccintottak. Szürcsöltek. Hümmögtek. (Én már azt kezdtem nézegetni, mivel folytathatnám a sufniban.) Aztán nagypapi ott folytatta, ahol abbahagyta:
– A tiszták, mint te és a nővéred, felemelkedtek. Hát nem? Meg kell a szívnek hasadnia. Az olyanok, mint én és családjuk, persze, tönkrementek. Hát nem? Apám öngyilkos lett Recsken. Anyám, öcsém, bátyám és én fejre álltunk. Bagatell, hát nem? Mert anyagilag fejre álltunk, annyi bizonyos... Anyám lassan mindent eladogatott a házból, hogy téli tüzelőt, meg lábbelit tudjon venni nekünk. A végén a zongorát is...
– Piszkos kapitalista! – reagált végre a szomszéd. – A zongorát is! Hát ez az! Látja? Maguknak volt zongorájuk. Míg nekem mim volt? Semmim se. Apám se volt... Anyám, az volt, de jobb lett volna, ha nincs. No, hagyjuk!
– Mégis feljöttél... Mint... mint... (Nem tette hozzá: szar a vízre, pedig így szokta.) Kivittek Moszkvába, s amikor visszajöttél, akkora pofád lett, hogy mindenki reszketett előtted.
– Reszketett? Ha nem sajnálnám, magára önteném a bort... Egészségére! Inkább megiszom.
És ivott.
Egészségére!
Ha hiszik, ha nem, koccintottak. Hallgattak egy sort, majd a nagyapa – megint csak ő! – folytatta a provokációt. Így:
– Most aztán irigykedhetnek az o-lyanok, mint én... Utálkozhatnak... Megtagadhatják tőled, azaz tőletek – mert irtó sokan vagytok, hallod-e, még mindig, sajnos –, megtagadhatjuk az összefogásra hívó, humanista felhívásaitokat...
Bevallom, itt egy kicsit unni kezdtem. A szomszéd nem volt formában. Máskor sokkal hevesebben vitatkoznak. Irtón bírom, amikor váltogatják a sértegetést meg a koccintgatást. Így kvaterkáznak, ahogy a nagypapi mondja. Már-már azon gondolkoztam, hogy lekapcsolom a készüléket, amikor nagypapi folytatta:
– Téged kitüntetnek! Díszpolgárrá avatnak! A szakma nagyjai között emlegetnek... Remélem, hamarosan szobrot emelnek... Most aztán szégyenkezhetek, igaz?
– Hagyjon nekem békét, vén fasiszta, mondtam már!
– Mit mondtál?
– No, jó! Jó! Nem fasiszta, csak töketlen.
(Hát nem jópofák?)
– Én annak idején szegény lettem, családom sínylődött, míg te, a tehetséges, a felfedezett, nagyszerű iskolát kaptál a szovjet elvtársaktól. Mi?
– Igen. Erről szólt az a rendszer! Aki tehetséges volt, azt megbecsülik ma is.
– Az olyanokat, mint én, lenézik...
– Ahogy mondod!
A fene érti, hogy van ez. Süt a nap. Dongnak a legyek. Ők boroznak. Hol tegeződnek, hol magázódnak, s olyasmiről vitatkoznak, teljes bedobással, ami már rég lejárt. Az ember azt hinné, megölik egymást, de nem. Lecsendesednek, bort kóstolnak.
Ekkor a szomszéd folytatta:
– Nem véletlenül nyertük meg a parlamenti választásokat a rendszerváltás után! Ismét és ismét. No, egészségedre!
Úgy tűnt, nagypapi nem veszi fel a kesztyűt. Persze, nem bírta sokáig provokáció nélkül:
– Mondd, nem a fedőneved volt az Óka... ahogy szólíttatod magad? Egyik társad... akkoriban sikeres ember... hogy a franc essen belé... most a régi rendszer áldozata, pedig volt ő is Moszkvában, akárcsak te... nyíltan Zs12-nek nevezte magát...
– Nézd, aki hülye, az hülye. Rád értem. Remélem, nem értesz félre.
– Te csak ne hülyézz... Átlátok én a szitán! Nagyon jól! Akárcsak a Zs12-jén!
– Nem látsz át semmit. Lépcsőházi filozófus vagy. Ennyi! Semmi több.
– Jobb lépcsőházi filozófusnak lenni, mint gazembernek – lamentált nagypapi álnok szerénységgel. – Egészségedre!
Megint koccintottak. Ittak. Letették a poharat az asztalra. Hallgattak, de nagypapinak, úgy látszik, beragadt a téma:
– Először jókat röhögtünk ezen a Zs12-n. Mert kinek jutna eszébe így hívatni magát. Aztán kiderült, hogy megbízásokat teljesített, jelentéseket írt... ezen a néven!
– Honnan tudod?
– Tudom!
– Nem tud maga semmit. Töltsön!
– Erre, látod, ihatunk.
Egy darabig úgy tűnt, ma már nem következik semmi érdekes. A szomszéd felállt, megropogtatta a csontjait.
– Öreg! Sokat kéne még fejlődj, hogy megértsd a világot. De te nem fejlődsz. Csak oltod a szőlővesszőket, ászkolod, fejted a bort... Gyereket nevelsz, házat építesz...
– Hát azért te is építettél házat!
– Csak nem úgy, mint te! Tölts!
Nagyapa töltött, a szomszéd nagy széktologatással visszaült. (Szörnyen csikorogtak a fémlábak a terasz csempéjén.)
– Nekem odahozták a téglát, a cementet, a fát... Te güriztél, veszekedtél a kőművessel... Aki végül is meglopott! Elvitte az összes pénzedet. Hha-hha! Neked kellett befejezned a házat. Ha-ha-ha! Engem nem loptak meg, annyi szent! Nem mertek! Még csak az hiányzott volna!... Ragyogó szemekkel adták át a házat... Örültek, hogy elégedett vagyok... Így kell ezt csinálni, öreg!
– Hát persze! Egyet nem értek csak.
– Mit, öreg?
– Azt, hogy miért jársz hozzám? Mért nem mész az elvtársaidhoz. Elég sokan vagytok. Ma is!
– S akkor mi van? Töltsön. Ne ebből! Abból.
– Abból?
– Abból hát! Az jobb. Azt hiszi, nem vettem észre?
Nagyapa teljesítette az akaratát. Koccintottak. Ittak. Szörcsögtek. Nézték a bor színét. Dicsérték a bukéját. Aztán a szomszéd ártatlanra vette a figurát:
– Igaza van, öreg.
– Miben? – kérdezte nagyapa.
– Hát elfelejtette már?
– Mit?
(Szerintem itt már keresztbe állt a szemük.)
– Abban, hogy sokan vagyunk! Maga vén trotli! Itt nemcsak karrierek, életpályák épültek az államvédelmi munkára, a Zs12-re, ahogy maga mondja, hanem szerelmek, házasságok, családi összefonódások. És tudja, milyen erősek ezek? Tudja maga, nevetséges Don Quijote? Sose fog győzni fölöttünk! Sose! Mi visszajövünk! Én ezt írásba adom magának. Ha nagyon pofázik ellenünk, magára uszítjuk az újságírókat. Lehetetlenné tesszük. S ha ekkor se ébred magára, tudja, mi lesz magával?
– Na, mi?
– Megölik. Mit szól hozzá?
– Mit szólok? Azt, hogy titeket valóban irtani kellene. Csakhogy olyanok lennénk akkor, mint ti, piszkos gyilkosok! No, i-gyál! Valami jót is! Én nem hiszek neked.
– Nem? Nem?
A szomszédnak visszatért a gunyoros hangja, de nagyapa nem vette észre, sőt, átment valami szomorú, filozofikus hangba:
– Nem hiszek neked! Mert az ember nem ilyen.
Ám a szomszéd átvette a stafétabotot:
– Bizonyítsam be magának, vén trotli, hogy igazam van? Bizonyítsam be?
– Bizonyítsd! Az istenedet!
– Nem bizonyítok én semmit. Mit érek vele? Mit? Töltsön! A jobbikból!
Nagypapi töltött, s szinte szelíden mondta:
– No, látod. Már ez a kifakadásod, a „mit érek vele”, már ez is megérte, hogy...
A szomszéd azonban dühös lett:
– Hát, jó! Sajnálom, ami történni fog. Sajnálom, érti? Leég először is a pincéje.
Nagypapi, úgy látszik, csakugyan nem hitt neki, mert kacagva kérdezte:
– Felgyújtod talán?
– Én? Én? Én itt se leszek. Ha akarja, SMS-t küldök egy távoli városból. Más országból, ha akarja.
– És mit fogsz ezzel bizonyítani, piszkos gyilkos?
– Mit? Mit? Semmit. Töltsön!
Sokáig hallgattak. Aztán a szomszéd, mint egy megtért, ájtatos bűnöző, töredelmesen vallani kezdett.
– Valamikor én is így gondolkoztam, mint maga. Pontosan így. Aztán megtörtek.
– Mert hagytad magad megtörni!
– Én nem voltam olyan okos, hogy hülyének tettessem magam, mint te. Előttem másféle példák lebegtek.
– Azt hiszed, hogy engem otthon arra tanított az anyám, hogyan kell a hülyét játszani?
– Nem erre céloztam. Hanem arra, hogy neked ott volt az apád példája. Akit egy éjszaka kiemeltek a családból... Majd öngyilkos lett... Valahol messze. Távol. Egy rabtáborban. Neked volt időd gondolkozni, míg felnősz... Míg olyan helyzetbe nem kerülsz, hogy választani kelljen... Választani a követendő út tekintetében... Nekem nem volt időm. Én felkészülés nélkül kerültem választás elé. És nem akartam elpusztulni. Tulajdonképpen te se akartál, ugye, ehhez kellett a tettetés taktikája...
Bevallom, innét semmit se értettem. Pedig a szavakat jól hallottam. Csak az értelmüket nem bírtam felfogni.
– Nem csak taktikája! – kurjantott nagyapa. – Stratégiája is! Azaz... (Ekkor valósággal prédikálni kezdett.) Én hoszszú távon is úgy gondoltam, hogy egy olyan rendszer, amelyik az embert eszközként kezeli – hol ilyen, hol olyan eszközként, hol ilyen, hol olyan kenetteljes célra –, nem maradhat fenn! No, látod, én erre gondolva választottam stratégiát.
– Mert átgondolhattad... Volt rá időd... abban az időszakban... a felkészülésben...
– Te mi a francot gondoltál akkor? Mit? Hogy minden rendben? Jó, hogy a szomszédért fekete autó jön? Éjszaka? Jó, hogy öreg parasztokat bekényszerítenek, mint a marhákat a téeszek istállójába? Elcsaptátok a kiváló szakembereket, mert mást gondoltak, mint amit a seggfejek diktálnak! Ezt nézted jövőnek? Karriernek? Életútnak? Szerelemnek? Ezt?
– Én magával nem vitatkozom, vén trotli. Nem kell a bora se. Jónapot!
– Jónapot!
És elment!
Bevallom, a történtek ellenére én jobban kedvelem a szomszédot. Nagyapával sincs különösebb bajom, de nem szeretem, amikor mindent szidni kezd a múltból. Mire jó ez? A múlt az, ami, és kész. Történelem!... A franc essen belé! Holnap töri órám lesz...
Kikapcsoltam a lehallgató készüléket, és lejöttem a sufniból. Nagyapa nézte az asztalon maradt boroskancsót. Szép, régi darab. Nagyon szereti. Valamire emlékezteti. Őt minden emlékezteti valamire. Kitöltött egy pohárral, rám nézett, legyintett, ivott, és gondolkozott. Néha megcsóválta a fejét, néha elkacagta magát, majd minden átmenet nélkül elszomorodott.
– Menj haza! Egyedül! Én még egy kicsit maradok.
– S az ebéd? Mami haragudni fog...
– Nem baj. Még maradok. Aztán megyek én is.
Nagyanyám hiába rakta ki a tányérokat, a levest... Pontos időben, persze! Nagyapa nem jött. Vártuk. Mami nem engedte, hogy nélküle elkezdjük.
– Mindjárt megjön! Addig beszélgessetek.
Apa szó nélkül felállt, és kiment az ebédlőből. Én követtem.
– Mondd, apa! – állítottam meg a verandán, a virágok között. (Nagypapa valóságos téli kertet rendezett itt be.)
– Mit akarsz?
Újságot vett a kezébe, ledobta magát egy fonott székbe.
– Mi baj van nagyapával? Miért nem szereti a szomszédját a szőlőben?
– Nincs vele semmi baj. Együtt isznak, nem?
– Igen... Igen... De mindig vitatkoznak... Néha olyan hevesen, mintha utálnák egymást ...
– És miről vitatkoznak?
– Hát, a múltról. Nagypapi szerint ma is folytatódik... Azt mondja, a gyilkosok lesben állnak.
– Így?
– Nem változott semmi szerinte. Minden ma is olyan, mint amilyen volt. Ha Recsken felállítanák a tábort, százezrek jelentkeznének őrnek.
– Így mondta?
– Így...
Itt kissé zavarba jöttem... Mert az igazság az, hogy nem nekem mondta... Ezt is lehallgattam... Még nem volt meg a miniatürizált készülékem, a drót nélküli telefont használtam. Tulajdonképpen nagyapa szereltette fel a szőlőben. Azt mondta, hogy amikor kint van a telken, csak a nadrágszíjára akasztja a mobil részt, kapál, szőlőt metsz, kötöz, és bármikor hívhatja őt mami... Ha nincs a szőlőben, a bébifon nevű program megszólaltatja az itthoni készüléket, amikor betörnek a pincébe... Azelőtt néhányszor betörtek, s mindent elvittek. A rendőrség nem derített ki semmit... Kész röhej: az öreg ezt is a kommunizmusnak tudta be! Nem tudom, milyen logika alapján! No, szóval én ráállítottam a mobilomra a bébifont, s amikor az öregek vitatkozni kezdtek, az hívni kezdett. Mindent tisztán hallottam. Ekkor mondta nagypapa Recsket.
– Mit akart mondani vele?
Apa felugrott a székből, le s fel sétált.
– Szerintem lehet valami benne... Most is összetartanak, akik forradalmárnak nevezik magukat. A múltkor megismerkedtem Bécsben egy taxisofőrrel.
– Egy magyarral?
– Egy erdélyivel. Mint kiderült, régen disszidált, pedig párttag volt, a felesége dettó, az apja téesz-elnök, az apósa városi párttitkár... Most mindenkit befogad, aki Bécsbe megy. Jól él... Pedig alig dolgozik valamit... Lehet, hogy az az alapja mindennek, amit Putyin mondott?
– Mit mondott Putyin?
– Azt, hogy egy ügynök nem „volt”, hanem „van”!
Bevallom, ebből se sokat értettem, de megérkezett Nagyapa.
– Nem szólt a telefon? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor jó! Azt jelenti, hogy minden rendben. Az itthoni számra állítottam a bébifont.
– Már azt hittem, valami baj van! – mondta nagymami aggodalmasan, amikor megpillantotta.
– Mért lenne baj?
– Nem szoktál késni ebéd idején...
– Bocsáss meg, drágám!
Helyre állt a családi rend. Ebédeltünk. Aztán semmi érdekes. Minden megy a maga útján. Lehet, hogy leszerelem nagypapiról a poloskát... Lehet, hogy eldobom az egész hóbelevancot... Bár ki tudja...
