„ – Nincs életcélom! – mondta Fakusz egyszer, és ingerülten bevágta az ajtót”(274.). Addig azonban történik egy s más, míg Vida Gábor Fakusz három magányossága című kötetének hőse kimondja azt, amit néhány oldal után már sejtünk róla. Többek között kiderül, hogy ami egy adott nézőpontból szemlélve egy értelmes ember céltalan kallódásának tűnik, az más prizmán keresztül nézve az állandó keresés története.
Ami a történetet illeti, indokoltabb volna talán a többes szám használata, hiszen nem egyértelmű, hogy egy regényt vagy három kisregényt tart kezében az olvasó. Vitatható az is, hogy milyen mértékben kapcsolódnak (egyáltalán kapcsolódnak-e) Fakusz történetei egymáshoz, azon kívül, hogy közös főszereplőjük a másfél diplomával a zsebében helyét kereső huszonhét éves pszichológus. Az elbeszélő az ő nézőpontjából, az ő tudatába helyezkedve adja elő a történeteket, a szabad függő beszéd alkalmazása miatt nem is lehet egykönnyen elkülöníteni a főhős érzéseit, gondolatait közvetítő elbeszélő és Fakusz szólamát.
Annyi bizonyos, hogy a történet státusa önreflexív módon megkérdőjelezhetetlenné válik az elbeszélő/Fakusz számára: „mindenkiről végtelen számú történet mesélhető, a történeteket pedig meg kell becsülni”(5.), mert bármilyen tapasztalat csak általuk adható tovább, illetve élhető meg. Úgy tűnik, Fakusz épp ezt keresi: olyan történeteket, amiket magára vonatkoztathat, olyan világokat, melyekben otthonosan mozoghat: „A szó, hogy állomáshely tetszett neki, stílszerűnek érezte, az időszakosságot, a próbatételt jelentette, mint régen egy tüzértisztnek vagy geodétának, aki megérkezett, nem végleg, talán nem is valahova, csak az új állomáshelyre, ahonnan megint továbbsodorja a történet szeszélye.”(6.)
A három részre osztotható kötet első „kisregénye” (Fakusz és Angelika) ígéretesen kezdődik. Fakusz „első felnőtt munkahelyére”(6.), egy kisvárosi patinás kollégiumba érkezik, hogy azután hamarosan egy kísértethistória közepén és szerelmi intrikák szövevényében találja magát. Maga is nyomozni kezd a száz évvel korábban titokzatos módon meggyilkolt Angelika ügyében, közben pedig beleszeret kolléganőjébe, egy diáklányba, sőt, a rejtelmes Angelikába is. Fakusz neki is lát „értelmezni” a nőket és történeteiket, melyeknek akarva-akaratlanul részese lett: „Angelika biztosan el akarja mondani, ki ölte meg, ezért hívja magához, akit tud, nem tehet róla, hogy érintése halálos, így kezdődik egy igazi történet, ettől valami egy kisváros, mint például ez is”(35.), Beatrix pedig „megfogta és belevonta [az életébe], idehozta a lakására, és ezáltal részese, szereplője lett egy szokványos, bár nagyon izgalmas történetnek, mert a hölgy pár óra múlva régi, kedves ismerős lesz, akit egyszer cserbenhagyott”(13.). Csakhogy megoldás/feloldás nincs ezekre a viszonyokra nézve, úgy tűnik, nem is volna lehetséges megnyugtatóan folytatni vagy lezárni őket, Fakusz pedig egyszerűen maga mögött hagyja az eddigi történetet és szereplőit, és átlép egy másikba. Majd egy harmadikba.
A Fakusz és az almásderes, illetve a Fakusz és a hegy hangulatukat és a cselekmény ritmusát tekintve némileg különböznek az első történettől. Fakusz eredeti foglalkozása például egyre jelentéktelenebb tényező lesz, miközben „ténykedése” a semmittevéstől az amatőr gazdálkodáson át a hegymászásig terjed. Az elbeszélés menete is érezhetően lelassul: az elvadult „talált birtok” megművelése és a ló megszelídítése a Fakusz és az almásderesben, avagy a hegymászás a Fakusz és a hegyben néha már szinte kínos lassúsággal halad előre, bár a részletek kidolgozása és a mesteri atmoszférateremtés kárpótolja az olvasót. Csak egy példa: „Néha feltekint a hegyoldal tetejére, amely fölött ijesztően lila az ég, és a szél által felkapott hóval együtt egész fenyegetően hat, mintha a feketéslila égbolt magába szívná a havat, és elnyelné a hegyoldal felső részét, és az út a semmibe vezetne.”(333.)
Hősünk pedig mindkét történet elején a saját útját keresi, hangulatok és alkoholos üvegek között kallódva. Gyakorlatias szemmel (például az üzletasszony Mamáéval) nézve érthetetlen, hogy Fakusz nem akar jobb állást (a rövid benzinkutas intermezzót leszámítva nincs is állása a második és a harmadik történetben), nem akar jogilag birtokolni semmit, és egyáltalán – nem akar semmit. Fakusz szemszögéből viszont egyszerűen arról van szó, hogy nem akarja és nem is tudja birtokába venni a világot társadalom által kijelölt mércék mentén. „Az a baj a pénzzel, gondolta sokszor, hogy nincsenek rendben azok a dolgok, amelyek csak ezernél nagyobb számmal fejezhetők ki, túl könnyen válnak az ellenségeinkké, vagy csak mi nem lehetünk igazán a barátaik, birtokukba vehetjük ugyan őket, de gazdájuk aligha lehetünk, mert vagy túl nagyok, vagy túl sokan vannak.” (277.) Vida Gábor érdeme, hogy a helyenként közhelyszerű bölcselkedést („Álmot a Mama összes pénzén sem lehet venni”, 118.) humorral és iróniával ellenpontozza („A ló nem tengerimalac. A ló szent állat. Rajongott ezért a kifejezésért: szent állat.” 122.; „Lett egy lovam. Nem akarok pénzt, lovardát, nem érdekel a jog, az üzlet, a vérvonal. Van egy lovam. Nem akarok lovász lenni, sem zsoké, sem bukméker, sem indián, sem ősmagyar honfoglaló.” 265.)
Fakusz számára a nem belakható világból a képzelet és az álom jelent ideiglenes kiutat. Bár sem a vágyott lóról nem lát tulajdonképpen álmot – „Fakusz egy reggel arra ébredt, hogy leginkább egy lóra volna szüksége”(114.), de „Lovat megint nem álmodott.”(115) – , sem az Öregistent rejtő hegycsúcsról nincs visszatérő álma, ezeket az elképzelt álmokat „éli meg”, amikor a volt grófi birtokon lóra és cigány szeretőre lel (Fakusz és az almásderes) vagy amikor virtusból (a másik „testet öltött” képzelődés, a cobolyprémes hölgy kedvéért) és egyben sorsszerűen elindul megmászni a hegyet (Fakusz és a hegy).
Ezek a történetek azonban éppúgy kudarccal végződnek valamilyen módon, mint a Fakusz és Angelika. Fakusz lovát elviszi a „jogos” tulajdonos, a cigánylány elhagyja, a harmadik történetben pedig nem sikerül eljutnia a hegy csúcsáig. Fakusz is érzi, hogy valósággá vált „álomvilágai” törékenyek és mulandóak, megélni a pillanatot lehet, de állóképként kimerevíteni nem: „Úgy lépett ki azon a havas délutánon a nyikorgó, rozsdás vaskapun, mint aki tudja, hogy elég egyetlen rossz lépés, hibás mozdulat, meggondolatlan szó, és az egész sejtelmes, bizonytalan álomvilág széthull, és nem marad semmi belőle, csak egy kis másnaposság, amit egy nagy korsó éhomra ivott sör enyhít a legjobban.”(310) A birtokviszony továbbra is ellehetetlenül, s talán ebben rejlik Fakusz címbeli magányosságának oka: „– Van egy csodálatos lovam és egy csodálatos nőm – mondta a lónak és azután a lánynak is. – Értitek? – és azok értették. – De sem a ló, sem a nő nem az enyém, az erdő sem az enyém, a ház sem, a csillagok sem, az égbolt sem. Ha valami az enyém lesz, akkor elpusztul.”(263.) Semmi sem az övé, mert semmit sem érez végérvényesen a magáénak, csak vándorol történetről történetre, és az énjén kívül egyebet nem visz magával. Kallódása mégis elgondolkodtató, mondhatnám, művészi.
