levél egy előző életből
hagyjatok elveszni egy papírhasábon,
centiről centire kelljen kúsznom,
míg lapockák között kornyikálok
meglapul a csend az ajkamon;
legyek undorító, mint klistély
szanatóriumi hajnalon,
legyek fertőtlenített levegő
mi végigfut mellkasodon,
nőnöm kell nekem is, bárhogy és bárha,
ez az egy procent, mi sokat eldönt,
oly sok akna kiaknázva,
beletörtem ezer integritásba...
s most a plafon belémdöng.
komponáltam invenciókat kivésett fejjel,
zordan, tűkkel szurkodott a reggel,
orvos köszöntött a tolószékben,
szembeköptem maró gyógyszerekkel...
nem hagynak már soha magamra,
ezt is sub rosa súgom, árnyakra,
nincs nekem bűnöm, se vétkem,
valamikor a plafonig értem,
most meg hideg fények mákonyára szorítkozom,
üvöltő migrént tűrök, szór a csillám,
önmagamat könnyezem-vonyítozom,
a fehér falakon átcikázik trillám,
ezen az istenfeledte vasárnapon...
borostás állam esőt ígér,
gyönyörű, frissen festett vas-kerítés,
de nem tudnám az éggel egy lapon
említeni, habár együtt, mint komplé
tündökölnek előttem.
a Kháriszok megfeledkeztek rólam.
rokonaim úgyszintén.
értem, egységemért már nem törekednek
dörgő szavú politikusok, sem karbonárik,
itt, most, megengedik bővelkednem
a csendben, habár nem adnak kalamárist.
bezsong in beijing
meglepő vagyok, mint harcsa-térd
incubusként inkubált egy ezred-év
szemben állok, készül a maraton
zeuszi kék fény csillan hajamon
ajkaimba múzsa harap
poszeidón vízbe fool
hádésszal pertut ittam
most mégis tiptil-elhal-cool
a távoli én-korom
alulexponált pofámon
érzéseidet kutatom
szemeid szemeimbe vonom
pegazus szárnyalt velem
de elolvadtam nap-közel
viasz csurran, viasz cseppen
folyékonyságom megvisel
kompon állva komponálok
gyalázkodást, szerenádot
csókra csókot, sertésre sértést
isten sem ismeri ezt az ambivalens érzést
tiltakozón haraptam
az élet hályogába
magából kilökött
képletes vákuumába
most aggathatok magamra
lomha atomokat
szétzúz ezer darabra
ki magából kiragad
falnak vetett háttal
várom a támadást
mások áldomásként látják
én gyűlölöm a látomást
hallomásból tudom
hogy ember vagyok néha
majd lesz aki megmondja
ha egyéb nem, hát példa
még lehetek valakinek
amúgy is minden egyre megy
bennem megint a halál szendereg
lassú szuszogással
modus vivendi
Látod-látod. A szó hatalom:
éle, hogy lágyan fellebeg,
megszűnnek lenni a pillanatok,
meg a végek – meg kezdetek.
Ennyi volt. Az ég túl kék,
túlontúl ékelődik morózus lelkembe;
ha neked bárány kéne – bégetnék,
ha tehén kellene – fejhetne
az egész világ összes cselédje.
Ennyi lenne? Tagol a beton,
rágódom belső cseresznyefámon,
végigsimítok alkaromon,
az ablakot élesre tárom:
Mélyet szippantok. Telik az idő.
Már nem nézel a szemembe.
Szégyenlem magam – mintha
a kezemre ütő
idős hölgy maga Isten lenne;
„az nem magának való! galád!”...
hallgatom, hogy rikácsol, köhög-dohog.
Megrökönyödve ütnek tarkón
barátian-tiszta undorok.
Kéne lássam, mit nem láthat
emberi tekintet soha.
Kéne tudjam, kié a gyermek,
s a mostoha miért mostoha...
Kéne tudjam sok dolog miértjét,
akaratom korlátnak feszül -
s hiába, ha nem csörtethetek tovább,
sem ott kint - sem itt legbelül.
átharaptam Ámor torkát.
az Olümposz gyászba merül.
Kuncogva köptem vére bíborát
ablakodra – meztelenül.
