Első fejezet
amelyben a szerencsésen szerencsétlen Szerző ismeretséget köt az Angyallal, a Szerencse forgatagával és a szerencsével járó szerencsétlenséggel
Olyan nap volt ez is, mint a többi.
De a rendkívüli dolgok mindig rendes napokon történnek.
Sör, csend, nyárikert, déltájt, délután fele hajolvást.
Ül az ipse, mármint a mindenkori Szerencsék mindenkorian öntudatlan, szertelen Vadásza, és nem vár se szerencsét, se semmit, és nem is tudja, hogy vadász, és nem is tudja, mi az hogy szerencse, s még azt sem tudja, hogy mi is a szerencsékből következő szerencsétlenség.
Nem tud semmit, semmit sem tud, semmit sem vár, semmit sem akar, semmire sem gondol, senkire sem, a képernyőn még bolhák se, nemhogy valaki, pont.
Csak ül, s még csak nem is csücsül úgy, hogy tudná, hogy legalább csücsül, nem, csak van, s még azt sem fogja föl, s... minden lehet.
Ilyenkor, a Szerencse Bölcs Lovagja megszokta, hogy nem történik semmi.
Szóval nyugi van, isteni-angyali-túlvilági, ha nem épp paradicsomi avagy legalábbis égien kozmikus örökbéke, Kant papa sem akarhatta volna jobban-szebben, s egyáltalábban sem omolhat össze a világegyetem, ha pedig mégis összeomolna, akkor legalább történne valami.
Ismerjük a helyzetet: az élet túl hosszú ahhoz, hogy ne legyen alkalmasint, s sőt esetleg még gyakran is, unalmas.
Ilyen alaphelyzetben különben is mind jöhetnénk akármiféle-fajta, Gobbi-sivatagi, netán közép-pendzsábi metafizikával, tudniillik a mindent átható tautológiai létprincipíum megcáfolhatatlan bizonyításaképpen az unalmas beadta most is rettenetesen az unalmast.
E sötét, s eképp nyilván filozófiai idő ügyeskedő, tehnikai agyoncsapása céljából gondoltam, mehet egy kis egzisztencialista irka-firka, hát már csak úgy – a szőkesör mellé.
Írom tehát sebesen a transzcendenciát, a gyorsrepülést a történelem fölött, a megsejthető, a megtudható, a fátyol-föllebbentő, örök igazságot.
Nem is vagyok a kocsmiszban, nem is vagyok Kolozsváron, nem is vagyok az Úr Jézus Krisztus után kettőezervalahányadik(?) évben, csak Ott, az átütő revelációk és agylövéses intermundumok világában.
Becsületes lebegés, ahogy kell, a mi angyalbandis hullámhosszainkon.
S ekkor, ekkor, ebben a már szellemileg is már-már levitáló és mindenképpen fölfelé emelkedő kegyelmi állapotban ütött be derült-égből-villámcsapásként a régenvárt Szerencse, a Nagy Lózenplikk (vagyis a borítékolt sorsjegy, Romániában)!
Véletlenül fölpillantva a Kőkorszak sokértelmű Egyiptomjai közül, egy lebilincselően megkapó s épp ezért fura Nőstény-Hologram, amolyan modern Szfinx vagy Tündér vagy Angyal, de mindenképpen valami Kozmikus Lény-Lány ült, pontosabban nem ült, nem, hanem tündökölt-villogott-ragyogott-csillogott-sugárzott bizony előttem a jócskán degenyeges nájlonabroszra könyökölve szépen és szerényen!…
Dik-mó, mondikálom-morfondírozom La-li mester-barátunk, az Örök Gábor nyelvén én is magamban, engem is kontaktáltak volna ezek a földönkívüli lények, az Angyalok úgymond, mondjuk az Alfa-Centauriról (ez egy angyal-esélyes csillagmező lehetne, de rémesen messze tudniillik, sajnos), s itt-és-most, hik ét nunk kezdődik a mindent fölforgató-forradalmasító, rémes Ufó-Invázió fölvéve elsősorban a mi, földi nőink csábos alakjait olcsó, ám húzós, pornótrükkös beetetésnek?!…
Tuggyák ezek az ufók, minek is ugrik be a bugris, tudják-a-fiúk, hiába, nem-ma-kezdik!
Avagy ez a meredek föltételezés csak üres illúzió, hírlapi kacsa- és Däniken-utóérzésként lenne pusztán s csak mint ilyen lebegne erre-arra elképedt fejemben, buta bárgyúságomban, vitathatatlan naivitásom vitális s a ráció rácsa által megszitálatlan önfeledségében, mert a fölajzott-íjjra-gyorsvadat váró, Szép Ilonka-i (Vörösmarty), urbánus balladai meglepetés, a váratlanul gáláns kalandokat ígérő csoda-történés bizsergő sokkja mellen ütött, stb?…
Avagy valójában mégis, talán-tán, miként Bruno (a Nólai persze, a Jordán, vagyis Giordano) is megmondta volt a maga ezoterikus bölcsességének a birtokában valójában és summa summárum minden nő ufó?! …
Avagy inkább, s ez nyilván kecsegtetőbb és ésszerűbb egy fokkal létezik egyszerűen Fortuna istenasszony is, mégha nem is volt szerfölött gyakran hozzá szerencsém ...
S a föntemlített angyal-tünemény egyáltalában nem volt hologram, hanem egy népmese-narratívákat is bőven kimerítő, vagyis tehát egy kápráztatóan szép, a Napra-igen,de-rá-már-nem-tekinthető An-gyal-Hölgy volt vala inkább az egekből tálcán érkezett ajándék, ő, a telten darázsderekú és ráadásul még enyhén középfiatal s pluszban még félfestett-szőke s persze-hogy ápolt, s persze hogy szuperszimmetrikus arcú, nomeg puhapárnás rózsaujjbegyű – elég ritka műfaj – … igazi, az Igazi, hús-vér Nő, a Nő, az Istennő, csupa nagybetűvel, Ő volt, Ő vala, Ő!...
S egy hófehér köpeny volt rajta.
Egy villanásra átment a fejemen, hogy ez értem jött, mert a rendőrök és a pszichiáter-fogdmegek mindig váratlanul érkeznek, de aztán higgadt logikával megnyugtattam magam, hogy emlékezetem szerint semmi olyat nem cselekedtem, ami a törvénybe vagy a társadalmi konszenzusok kérlelhetetlen vasszigorába ütközhetne.
Noha, sohasem lehet azt tudni, hogy ezek mit kiáltanak ki hirtelenjében eccer törvénynek, eccer meg nem-törvénynek, illetve szerintük mikor ki a forradalmár és ki a huligán, ki a bolond vagy ki a boldog, illetve ki mikor s mikor ki a boldogtalan mamlasz, illetve a megdicsérendő ügyes élmunkás.
Csigavér tehát, gondoltam, ne hamarkodjuk el, mert még ha nem is zsaru a csaj, s még ha nem is a bolondok doktora, azért még előugorhat a bokorból-valahonnan, pontosabban a bódé mögül vagy az illemhelyről a szolgálatos bokszolója, az épp aktuális alfa-hím…
Várakozó frontállásba helyezkedtem tehát, nem hamarkodom én ezt el csak úgy ukk-mukk-fukk: ha egyből ráharapunk, s ha épp sunyi kavics lapul a törtpaszulyban, jöhet rögvest a hóhéri fogorvos.
Aztán meg La Fontaine Rókája és Hollója is eszembe ötlött: az utóbbi szerepét mintha most én játsznám...
Hát, ez nem hálás szerep, mármint a sajt-lepottyantás az önzene büvöletében, az egyszer-biztos.
Nézzek egyszer jól körül, vizsgáljam meg a holdkórost, még mielőtt szentté avatnám, morfondírozok.
Le is káderezem, úgy egyből, a szememmel.
Ápolt, lakkozott körmök, lóg az arany, tipp-topp, márkás bőrcipő.
S az angyali, patyolatköpenyes Nő mereven nézett.
Csak a szárnyai hiányoztak még.
Mosolygott és láthatólag olyan dolgokra gondolt, amelyek kellemes emlékeket ébresztettek őbenne.
Fölvetem gyorsan magamban az utolsó hihetőnek tűnő lehetőségeket: biztos, valami elfelejtett, futó ismerős, netán vajmi elvágott filmű, egyszeri, talmi szerető, avagy egy elfelejtett, harmadunokatestvér-rokon vagy annak vajmi barátnője ...
Az ismerősi hipotézis szellemében, de eléggé óvatosan startolom is a beszélgetést:
– Te itt dolgozol?
Semmi válasz.
Átnyúl az asztalon.
És megfogja a kezem:
– Nehogy elmenj, nehogy itthagyj!… Ugye megígéred?!...
Mit is tehetne az ember, sőt.
Persze aztán azt is ki kéne deríteni, hogy ki fia-borja is e tünemény, dehát, utóvégre, gondolom, a nő az nő, kicsire nem adunk, a lényeg az, hogy ilyen szép és láthatólag ennyire szeret, ne mind okvetetlenkedjünk annyit ezzel a bejött, ötös találattal, hagyjuk a kutyába az egész gyanakvást, örvendjünk mi is a pillanatnak, hát nem?!...
Rómeóskodásom úgy folytatódott, hogy az Angyal lehajolt a kezemhez, amelynek mutatóujja éppen a hamutartóként használt kávéstányér megvénült csikkei között matatott.
Nosza, gondolom, ez még kezet akar csókolni, egyszer netán valami jót tettem valamikor vele, lehet, hogy most már ez is kijár így ötvenen túl, mint az autóbuszban a helyátadás, avagy ki tudja, esetleg miféle misztikus szekta bezsongott rajongója, aki énbennem pillantotta meg újfent a föltámadott guru-prófétát...
Ám mit nem ád a Fönnvaló !
Az Angyal befalja a jó koszos, csikkek közt ténfergő mutatóujjam, s lassan, módszeresen meg jóllátható szakértelemmel, mint aki nem először csinálja – elkezdi a szegény, megszeppent ujjat… szopni.
Na, ámulok el, ennek már fele sem tréfa, fölizgult szegényke, nem bír magával, annyira ellenállhatatlan vagyok, hogy most már cselekedni kell, haza kell vinni, a lakás üres, szerencsére, ha már ekkora szerencse állt be hozzám, nos, haza kell tehát vinni e tüneményes égi csodát, hogy engedelmeskedjek én is ennek a mindent elsöprő vágynak, mely e angyali lény-lányban lángra lobbant irántam, utóvégre humanizmus is van a világon!...
Meglehetősen megbocsájthatatlan bűn lenne az emberiség ellen, ha én most nem szállítanám Őt egy bombabiztos menhelyre, ahol, hő kívánságainak a legsebesebben eleget téve, az emberiséget én is azonmód szolgálhatnám serényen és szerényen, ahogy ez erőimből kitellene.
Mondom neki a projektet, válaszolja: persze, hogyne, azonnal, most.
Már csak épp azt nem mondta szerencsére, hogy itt.
Taxi, és ekkor már valami kezdett derengeni.
Tudniillik az Angyali Kisasszony, mielőtt beszálltunk volna a vigyorgó sófőrű járgányba, gyors mozdulattal lerántotta lábbelijét, és a tőlünk karnyújtásnyira lévő szemétládába pottyintotta.
Hát én is nonkonformista vagyok, belefér, gondoltam, nagy hülyeség ez a cipő, főleg így nyáron, de azért mégis...
Hamarosan kiszállunk a monostori betontömböm előtt a mezítlábas, aranyékszeres, fehér köpenyes nővel.
Szép látvány, még jó, hogy nem látom magam és a nőt.
Szoba, bemenés, nagy, forró, lihegő csókolózás, mint a moziban, mellvizsga, farizmok fölkutatása, ékesen megy, minden rendben, tízes, százas, ezres, bingó, van Isten és né, még Szerencse is van, az is rám mosolygott, angyalok is vannak, „mert megérdemlem”, mint a nők a reklámban a krémeket.
Morfondírozok azért magamban: ne olyan hevesen, fékezzük egy kicsit a kitörő vihart, mert régebbi tapasztalataimból tudtam, hogy az előszoba padlócsempéje egy idő után meglehetősen kemény és hideg.
Le is ültettem szépen a hölgyi tüneményt a kanapéra mondván, hogy pillanat, azonnal jövök vissza, repülök, csak éppen hozok egynéhány sört vagy bort, vagy valamit, hogy már ne üljünk éppen ennyire szárazon, s aztán tüstént folytatjuk.
Bólint, OK, beleegyezik, eltűnök, két lépés a bolt.
Ám az üzlet előtti lépcső közelében furcsa dolog történt velem.
Különös zajt hallottam, és mint egy madár, valami kozmikus sebességgel becsapódott lábaim elé egy tárgy.
Egy könyv volt.
Biztos, valaki kidobta, mert összeveszett valaki valakivel.
Könyves ember lévén, meg is örülök, lehajolok érte, hogy lássuk, mit tartogat számomra a szerencse.
A cím meglepően jó szerzőre vall, Hegel összes művei, fekete, nekem is megvan.
Fölemelem.
Kinyitom.
Látom, hogy az én valamikori jegyzeteimmel van ellátva (mint szenvedélyes olvasó, minden könyvembe mindenfélét odabiggyesztek a továbbgondoltakból.)
Há’, mondom, ez az enyém.
Fölfele nézek a toronyblokk irányába, ahol is lakásom találtatik.
Hát, mit ad Isten, a garzonom nyitott ablakából elindul még egy gyors fehér madár, galamb vagy mi.
De nem!
Egy újabb könyv csapódik be a lábam elé, mint egy bomba, épp jó, hogy nem talált el, mert ez már Heidegger vaskos Lét és Idője volt.
Meghökkenésemben szóhoz sem tudtam jutni, mikor már érkezett Schelling, Ovidius és a többiek, sűrűn, mint a géppuska-kartács.
Föl kell rohannom, gondoltam rémülten, mert ha még itt lenn sokat teketóriázok, a rövidített filózófiai könyvtáram kiteríttetik pillanat alatt a bölcselet iránt közömbös úttesten.
Bérontok, a nő változatlanul tovább tevékenykedik a polcon és egymás után hajigálja ki válogatás nélkül az 1875-ös sárospataki Görög-Magyar Szótárat (Soltész Ferenc és Szinyei Endre munkáját), Flammarion A világ végéjét meg Orbán János Dénes Összes Műveit, Leninről és a többiekről ne is beszélve.
Gyorsan csekkolok: ez pszihiátria.
Mondom neki, ha nem hagyja abba, hívom a lélekgyógyászokat.
Na, erre megjuhászodik, úgy látszik, ez ismerős fogalom volt számára.
Le is ül, hirtelen gyanúsan csöndes lesz, leemeli Plótinosz A szépről szóló egyik traktátusát, s vadul olvasni-falni kezdi idegesen alá-aláhúzigálván a fontosabb kulcsszavakat.
Én még csökönyösen továbbra is azt gondolom, hogy tudom kezelni a helyzetet, s hogy csupán valószínűleg a szexuális jellegű s mindent öszzevetve eléggé bátortalan próbákozásaim bosszantották volna ennyire föl s hozták volna ki a sodrából a mennyei lényt.
Hagyjam, hogy nyugodjon meg, gondolom, föl is hagyok ezentúl az ilyen irányú kísérletezéseimmel, nem kell ingerelni, akarja a fene, csak ne cirkuszoljon, emberi jogok, polícia-milícia-szkándál stb., ajaj!...
De úgy látszik, a szexuális célzat ejtése részemről mégjobban fölhergelte, mert Plótinoszból kezdte kitépni a lapokat, és ezeket galacsinná gyúrva, immár ültében, mint egy-egy ping-pong labdát, kicélozta a szerencsétlen filozófus szövegeit a változatlanul tárva nyitott blokk-ablakon az aszfalton sorakozó, hányatott sorsú kézikönyvtár irányába, amit természetesen még nem volt időm összeszedni kintről a nagy ijedelemben.
Na, megállj, ment fel bennem a cukor, adok én neked, kipakollak én innét tüstént.
A folyósó végén lakott egy – a rohamcsapatoknál szolgáló szomszéd, aki azt mondta magáról, hogy ács, és a blokk réme volt, de engem kiváltképpen szeretett, mert mikor összeveszett a feleségével – és ez gyakran megtörtént, főleg hétvégén – együtt pátyolgattuk-gyógyítgattuk a Sors s az angyali nem által eleddig már alaposan megbántott férfilelkünket valami eredeti, általa hozott, s minőségileg is garantált, sokfokos szilvapálinkával.
A dühöngő hölgyet pillanatnyilag magára hagyám, és se szó se beszéd, behúzván magam mögött az ajtót, el is indulok a folyósó vége felé, az általában segítőkész rohamrendőr lakosztályának irányába, aki – szerencsétlenségemre sehogy sem akart otthon lenni.
Mindhiába verem kétségbeesetten az ajtót, pedig most igazán kéne.
Ilyen a szerencse.
Teljes bizonytalanságban, de mintha magabiztos lennék, visszakacsázok a szerényen lakályos betonlakosztályomba.
A nő sehol.
Mondom magamba, ez fölöttébb furcsa, mert én a folyósón voltam, az ajtót nem hallottam se kinyílni, se becsapódni, alakot kisuhanni nem láttam, hacsak nem kontra-hallucinálok, vagyis hacsak már nem jutottam odáig, hogy ha van, ne lássam azt, ami van, dehát a mai szerencsés napon, amiképpen a tények is mutatják, minden lehet, sőt, elképzelhető, hogy megszabadultam tőle, lehet, hogy csodák csodájára szertefoszlott, elment, nem figyeltem oda, de a lényeg az, hogy vége ennek az agyrémnek, s a fő az, hogy ép bőrrel megúsztam az eseményeket, mehetek összeszedni a könyveket, amelyeken már jól átnyargalt néhány modern autó.
Le is ülök, hogy kifújjam kalandjaim, mikor e szeszélyes Angyal eltűnésének talánya nyomós szeget ütvén a fejembe mégis arra késztetett, hogy azért hátha ittmaradt ez a lény valahol, hátha nem lett vége e meglepő s elrettentő rémálomnak, s hátha itt lapul.
Nézem: konyha, semmi.
Nézem: fürdő.
Úgyszintén semmi.
A szekrénybe nem bújhatott el, mert kicsi.
Megvagy, hoppá.
És alkotói rögtönzéssel lehajolok, s betekintek az ágy alá.
Ott volt! ...
Node, nem akárhogy.
Olvasott!...
Cicero Atticushoz írott leveleit.
Figyelemre sem méltatott.
Fordított egy lapot: szorgalmasan olvasott az ágy alatti sötétségben.
Nosza, mondom, ebből most már elég.
Következésképpen sóhajtva ugyan, de kézbe vettem a mobilt, s hívtam a rendőrséget.
Ez nem szokásom, sőt, megvan a véleményem azokról, akik a nemi kapcsolatuk rendezésének céljából a hatóságokhoz fordulnak, ám itt, pecsovicskodás ide vagy oda és européerség oda s vissza, sajnos, nem volt mit tenni.
Hallván, hogy a mobil tényleg szól, a kis beteg villámgyorsan előugrott az ágy alól, az ajtó becsapódott, s az eleddig okvetlenkedő Társ úgy, ahogy volt, mezítlábasan, iszkiri, eltűnt, mint ahogy jött, a nagy monostori Manhattanben.
Álltam: ámultam és bámultam.
Volt-nincs: mégiscsak egy rendes szó azért ez a „rendőrség”.
Van néha haszna.
Főleg, ha az embert megüti az a váratlan szerencse, hogy megismerhet egy ilyenszerű Angyalt.
S le is vontam gyorsan a következtetést: vannak azért még bizonyos, hatékony és földi varázsigék, amelyek még az Angyalokra is halálbiztosan hatnak.
