A fiú elmélázva, már-már természetellenesen lomhán bandukolt ósdi fogadója felé. A város szürke pora rongyolt csizmájára tapadt. Elveszítette az időt. Nem tudta, mióta járja a koszos utcákat, és csámborgásának óráiból később sem emlékezett másra, mint a töredezett utcakövekre töppedt szennyeződésre meg a falakra sült piszok különös alakú foltjaira. Emlékei szerint ezek cseppet sem taszították, inkább vonzották tekintetét. Arcokat, testrészeket, állatok formáit vélte fölfedezni bennük, a benne lappangó álmos, bénító fásultság azonban nem hagyta tudatosulni fölismeréseit. Képtelen volt kimozdulni, kilendülni különös tompaságából. Ődöngött, csak ődöngött vigasztalan.
Szombat lehetett, mert kóválygásaiban a Szombat-kapuhoz érkezvén a magyar polgárok rendes heti piacának kellős közepébe csöppent. A zsibongás kicsit magához térítette, ennek ellenére meglehetős fásultan támaszkodott neki a Mária Magdolna-plébániatemplom falának. Onnan szemlélte egykedvűen a piaci kavalkádot. Azt láthatta éppen, amint egy német asszony vonul végig nagy sleppel a magyar kofák között. Éles hangján bőszen ócsárolta portékáikat, miközben egyik kísérője minden nézelődőt arra biztatott, szerdán járjon piacra, akkor is a Mariakirche mellé, ahol a jó németek remekeit vásárolhatja meg bárki, akinek duzzad az erszénye a hibátlan érméktől vagy tiszta ezüstrudaktól. Egy harmadik így beszélt: a sváb árukban nem csalódhat senki, szemben az ócska magyar holmikkal…
A fiú mellé három gyűrött arcú korhely támaszkodott, fennhangon szidni kezdték a németeket, mint a bokrot, közben bort iszogattak és pajzán dalokat énekeltek, a fiú vállát lapogatták, kínálták a kulacsukból. Ő elhárította az italt, mire a fickók megsértődtek, és gorombán elzavarták az anyja valagába.
Lődörgött tovább, csak lődörgött vigasztalan. Elmerült kusza gondolataiban, bár igazán azt sem tudta, mifélékben. Visszasüppedt korábbi mélységes zsibbadtságába. Már nem figyelte a házak falain virágzó koszt, nem vigyázta az utca közepén csordogáló szennylét, a kutyák csaholása sem jutott el füléhez. Félhomályban haladt, mert a házak emeleteit úgy építették rá a földszintekre, mintha az épületek feje tetejére állított, kétfokú lépcsők volnának. Ezek a kiugró felső szintek pedig a keskeny utca két oldaláról a sikátor közepe felé törtek, s csaknem össze is értek, kirekesztve így az erős napfényt, s csak valami halvány világosságot engedélyezve a járókelőknek. A fiú ebben a nappali szürkületben botorkált, míg egyszerre különös érzése nem támadt. Lelassította lépteit, majd megállt, először bizonytalanul topogott, utána mozdulatlanná merevedetett. Percek teltek el, míg megértette, hogy valamiféle szokatlan szag okozta mozdulatlanságát: a város sokszínű büdösségén keresztül egy ismeretlen, csodálatos illat szivárgott az orrába. A bomló hulladék, a vizelet, az ürülék, az állati bűzök mögül egy ellenállhatatlanul vonzó, elbűvölő odor szüremlett elő, akár homokon keresztül a tiszta ivóvíz. Ennek hatására torpant meg, s potytyant ki az időből, pottyant ki a térből, és csak állt, állt, akár egy villámsújtotta fa revesedő törzse, vagy bálvánnyá dermedt pogány isten. Pár pillanat múltán a szemei elé ereszkedő substantia-ködből váratlanul egy fiatal nő szépséges arca bontakozott ki, akárha egyenesen abból született volna, mint az ősrégi pogány szerelemisten, Vénusz, a tenger habjaiból. Az arcon széles, ragyogó mosoly. Az archoz test és végtagok tartoztak, a testet pedig bódító, bénító, mennyei dulce lengte körül, miként aranyló glória a szentek fejét. A nő mindkét oldalon finoman végigsimította a fiú orcáit, ahogyan kicsiny gyermekekét szokták, majd elnyíló szájából kivillanó fogait sebesen, többször végignyalta…
A fiú nemigen értette, mi történik vele, teste szokatlan jeleit megfejteni nem, csak megsejteni volt képes. Föl sem tudott még ocsúdni ámulatából, a nő máris eltűnt azzal a mennyei odor-ral együtt, ami mintegy belőle áradt. Eltűnt a szépségével, megfoghatatlan csodájával és érdes-nedves nyelvével együtt…
A fiú elméjéről aztán egyik pillanatról a másikra lehámlott a rágémberedett tehetetlenség kérge. Kétségbeesetten kutatni kezdett a jelenés után kapualjakban, utcasarkokon, beugrókban, kutyák hasa alatt, járókelők háta mögött – mindhiába. Ajkán sokáig érezte még a nő elmondhatatlanul édes ízét, nyelvével szájába nyalta a jóízű nyálat. Nyomok, jelek után kutatott. Kereste, amit a káprázat hátrahagyott, de nem talált semmit. Mély kétségbeesés fogta el, a szeméből kicsordult egy könnycsepp.
Könnyein keresztül alig látta, hol van, csak futott, újra megbízható lábai sebesen vitték előre, mígnem hirtelen egy tágas teremben találta magát, valaki leültette egy székre, majd a kezében tartott hatalmas könyvből olvasni kezdett neki:
– Egy Janka nevű asszonyszemély vallotta a következőket. Hallgasd, fiam, olvasom: Janka, a királyi íjászok néhai parancsnokának, Jakab mesternek özvegye, aki szintén Csanak faluban la-kik, esküje szerint elmondta, hogy nemrégiben vesebántalmai voltak, miért is Esztergomba szállították az ottani Szent Lázár kórházba, hogy annak falai között keresse magának a gyógyulást. Tizenegy napig feküdt ott súlyos betegen. A János-rendiek mestere és fráterei mindegyre igyekeztek megállapítani bajának okát, de semmit sem értek el. Mikor a tizenkettedik napon a sikertelenség miatt az özvegy türelmetlen lett, visszavitette magát saját házába, és miután sokat hallott a sámánok gyógyításai felől beszélni, elhívatta magához az egyiket, akinek létezéséről a szomszédasszonyától tudott. Mikor a sámán, aki magát Hanis néven hívatta, megérkezett, megnézte őt ágyában, megtapintotta ütőerét, megvizsgálta vizeletét és mihelyt ezzel végzett, azt mondotta, hogy Isten segítségével újra egészséghez juttatja. Ezután több napon át meglátogatta őt és ilyenkor inni adott neki valami csodálatos vízből, amely kristálytiszta volt, és amelynek erejétől ma újra egészséges ez az eltévelyedett özvegyasszony. Arra a kérdésre, hogy tudja-e, miből volt a nevezett folyadék, Janka azt válaszolta, hogy lelki szükségtől késztetve ő maga is megkérdezte a sámánt egyes gyógyfüvek erejéről és hatásáról. Erre az azt felelte, hogy „jobb, ha a füvek nem találhatók mindenütt, mert nem mindenkinek adatott hatalom a természet titkos erőinek keverésére, hanem csak azoknak, akiket az Ioltenrim kiválasztott, és akik soha sem tértek el a küszöbök árnyékaiban élő régiek szellemeitől.” Megkérdezték ekkor a tanút, hogy a nevezett sámán a régi pogányok gonoszságait, vagy az elvetemült eretnekek babonáit a betegek között terjeszteni törekedett-e? Erre a kérdezett válasza az volt, hogy előtte Hanis soha hitbéli dolgokat nem említett, de azt sem vette észre egyetlen egyszer sem, hogy be akarná vonni őt valamilyen babonába, ezért hittel állítja róla, hogy csak mint gyógyító látogatta meg. A bizottság afelől is érdeklődött, nem lehet-e, hogy szándéka lett volna ennek a gonosz léleknek a babonaság terjesztése, csak alkalma nem adódott erre? Mire a tanú azt felelte, hogy a szándékokról csak Isten mondhat ítéletet, ő maga aligha. Hogy a sámánnal megállapodott-e a gyógykezelésre vonatkozólag valamekkora fizetségben, arra azt a választ adta, hogy Hanis semmit sem fogadott el tőle, csak tejet és kenyeret. Arra a kérdésre, hogy látta-e a sámánt más betegekhez menni, vagy jelen volt-e ilyen esetnél, azt válaszolta, hogy nem, de hallotta többektől is, akiknek a nevét nem ismeri, hogy Hanis sok beteget meggyógyított és csodatevő híre közszájon forog a vidékükön. A meggyógyult betegek nevei között megemlítette Jeremiás zsidóét, akit a „guta nevű bajból kúrált ki.” De a patkolókovácsok mesterét is talpra állította ez a Hanis, pedig az már nem tudott járni; és ugyancsak meggyógyította Jakab úrnak, a vendéglősnek unokáját, aki fejbántalmakban gyötrődött; valamint a fiatal Demeter katonát, aki Szent Vitus táncában szenvedett; és másokat is számosan, akiket azonban ő, egyszerű asszonyszemély nem ismer. Föltették neki a vizsgálatot folytató atyák azt a kérdést is, hogy vajon a nevezett sámán csak mint orvos látogatta-e meg híveit, vagy más minőségében is? Janka erre határozottan azt válaszolta, hogy az említett Hanis mágus házasságkötési szertartást végzett a püspök íjászainak mostani parancsnoka és Orsolya asszony között a vár közelében, és hogy Csanak faluban ő vezette a táncmeneteket az újkenyér ünnepén. Az atyák erre bölcsen megtudakolták tőle, hogy mit tud egy bizonyos Hakit névre hallgató rossz szellem természetéről? Ennek az ártalmas ördögfattyának a nevét ugyanis a vádlott, azaz a Hanis nevezetű sámán igen sokszor emlegette, miközben vallatták. A tanú erre azt felelte, bizonyosat nem tud, csak annyit hallott még nagyon régen, kisded gyerekként a saját édesanyjától, hogy az említett szellem, mihelyt a Hold följön az égnek boltozatjára, bizonyos társaival összeállva, meghatározott időben, meghatározott helyen összejövetelt tart, amely hely parlagon áll és sem apró, sem lábasjószág rajta meg nem él. Ezeken a találkákon emberek jelenléte lehetetlen, mert a helyszínen, ahol tartják, semmi lehetőség nincsen az életre, csak a rablásra és harácsolásra. Azon a területen tartják gyűléseiket a gonosz lelkek, akiknek a feje ez a Hakit. Így mesélte réges-régen az anyja. S még azt is mondta, hogy férfiak, asszonyok és mindkét nembéli gyermekek ellen, az egész emberi nem elvesztésére szövetkeznek azokon a találkákon. Mikor azonban a Hakit nevét kiáltja valaki, a gonosz árnyalaknak el kell tűnnie, mert elveszíti hatalmát, miután ereje ördögi nevében van. Végezetül a vizsgálódó atyák megkérdezték a tanút, hogy hisz-e ebben a Hakitban, mire ő nemlegesen válaszolt és igazolásul fölkínálta, hogy a keresztény vallás szentségére is fölesküszik.
A fiú lélegzetvisszafojtva hallgatta a fölolvasást, s mikor az abbamaradt, megkérdezte:
– És mi lett ennek a Hanis mágusnak a sorsa?
– Íme, a per záradéka – szólt az ismeretlen fölolvasó –: Így folyt le és fejeződött be előttünk a Hanis sámán és istentelen társai ellen folytatott szent inkvizíció a Szent Lukács evangélista ünnepét követő szombaton. Moys gróf, mint a törvényszék elnöke és Simon mester, az eretnekségek inkvizítora jelenlé-tében. A hit ellen nincs panasz. Hanis tömlöctartó őrizete alá utasíttatik, hogy rendelkezésre álljon.
A fiú értetlenül bámult a másikra, aki ezért, magyarázatképpen, megtoldotta a szavait:
– Vélhetően elnyerte méltó büntetését – azzal összecsapta a hatalmas könyvet, hátat fordított a széknek és a széken gubbasztó vendégének.
A fiú ficergett, fészkelődött, bizonytalanul nézelődött. A férfi hátal állt neki. Méretes, téglalap alapú terem közepén ült, a téglalap egyik rövidebb oldalán zárt, a másikon nyitott ajtó. A fölolvasó, hóna alatt a könyvvel, a zárt ajtó felé lépkedett, kinyitotta és eltűnt a föltáruló nyílásban. A fiú fölemelkedett, a nyitott ajtó felé indult. Egy sötét előszobán keresztül az utcára jutott, egy ugyanolyan sötét sikátorba, mint amilyenben az odorból születő tüneménnyel találkozott. Bóklászott utcáról utcára, városrészről városrészre, korábbi tompaságát felváltó nyugtalansága űzte, hajtotta egyre.
Jártában-keltében több helyütt ünneplő társaságokba botlott. Ezek – mint egy járókelőtől véletlenül megtudta – a király békekötését ünnepelték, minek eredményeként Holics vára és egy másik, aminek a nevét nem értette, újra az uralkodó kezére került. Az utcai vigasságok a békeünnep álcája alatt voltaképpen egyetlen célt szolgáltak: a borital bőséges fogyasztását, melyben az ország és ama város lakói nem kevés tehetséget mutattak időtlen időktől fogva, következésképpen erre bármikor, bárminő alkalmat megragadnak, függetlenül attól, hogy öröm vagy szomorúság a forrása. A fiút is megkínálta borral valamely társaság valamelyik tagja, s ő el is fogadta a szíves kínálást, de menten megsavanyodott a szájában az ital, amint meghallotta a darvadozó, ledér hölgyek kuncogását kísérő szavakat, melyekből kiderült: ő maga mulatságuk tárgya; ábrándos képén, elrévedő tekintetén kuncognak. Hirtelen támadó keserűségében kiköpte a bort a porba, egyenesen a dámák lába elé, és lépteit szaporázva szinte rohant a legközelebbi sarokig, hogy mielőbb háta mögött hagyhassa a kellemetlen kompániát.
Elkeseredve csatangolt a város mocskos utcáin. Lehiggadt lassan, ismét orrába idézte a csodálatos illatot, ajkai emlékeztek az isteni ízre. Ugyanakkor fülében visszhangzott Hanis sámán mormogása. Gondolataiból egy jól irányzott rúgás riasztotta fel.
– Eredj az útból, te szerencsétlen! – hallotta. Valami tagbaszakadt királyi csatlós lódította arrébb. Mögötte más katonák, a katonák mögött színes selymekbe öltözött hölgyek körében csinos fiúcska. Kézen fogva vezette egy büszke tartású, megvető tekintetű asszony. Szabad kezét furcsán tartotta maga elé.
– Ne bámulj, senkiházi! – rivallt az egyik vitéz a fiúra, aki erre lesütötte a szemét és meghajolt az elvonulók előtt. Fölismerte, hogy a királynét és az egyik herceget látja, bár elképzelni sem tudta, mit kereshetnek gyalogosan a város peremén. Mire újra fölemelte az arcát, a színpompás ruhákba öltözött társaság eltűnt az egyik utcasarok mögött. A fiú megfordult, tett néhány lépést – és váratlanul a fogadójában találta magát.
Szobájába érkezvén azon nyomban aludni tért, fejében feldolgozatlanul kavargott az elmúlt nap. Látni vélt egy alakot, és tudta róla, hogy nem más, mint Csele fia Gogán táltos, akinek homlokára a kereszt jelét égettette a Szent Inkvizíció. Hallotta távolodó, elhaló ordítását. Egy sötét arc hajolt föléje és maró folyadékot (hirtelen fölmerült belőle valahonnan a szó:) zentazonveragh-ot cseppentett a szemébe, amitől először megvakult, utána azonban a látása (nem akadt jobb szava rá:) kiteljesedett. A falak áttetszővé váltak, a város szélén ágaskodó fák törzsében férgek tekergőztek. Fölkelt, átlépett a sejtelmesen lobogó falakon, mert a réten már várta Hanis sámán egy kőbálvány mellett üldögélve. A sámán háta mögött meztelen lányok táncoltak, vonagló tagjaik egy sehonnan szivárgó fényben sárgásan izzottak. A fiúhoz szaladtak, kézen ragadták, bevonták körükbe. A ruhadarabok sorban kezdtek hullani a testéről, a tarkója égett, akárha forró zsírt csepegtetnének rá. Fölkapta a fejét: Hakit torz vigyorba görcsült ábrázatát pillantotta meg maga fölött. A szellem hatalmasra tátotta cafrangos szélű száját, láthatóvá váltak izzó parázshoz hasonlatos fogai és iszamós, nyákos belseje, mely a frissen leölt disznó még rezgő, párálló belsőségeire emlékeztetett. A lányok már az utolsó ruhadarabot tüntették el róla, Hanis ekkor élesen fölkiáltott, Hakit erre becsukta a száját (a fogai úgy csattantak, akár a kőre ejtett rézedény), lesunyta a fejét, erőlködött egy kicsit, majd gigászit szellentett, azzal fölolvadt a keletkezett bűzben. A lányok szorosan körülfogták a fiút, bőrük égetett, Hanis pedig fejhangon egy kántáló énekbe kezdett, szűkülő körökben forgott a lányok gyűrűje körül. Arca megnőtt, megnyúlt és eltorzult, haja csimbókokban tapadt a vállára. A fiúval forogni kezdett a világ, aztán egy csapásra megállapodott, a köréje simuló lányok izzadságszagának palánkja mögül egy vonzó, fölkavaró odor kúszott a szaglószervébe, aminek hatására kipottyant a térből, kihullott a lányok gyűrűjéből, kizuhant Hanis bűvöletéből, és csak hullott lágyan, szelíden, míg földet nem ért egy selymes pázsiton. Fölült, majd fölállt. Úgy állt, akár egy villámsújtotta fa revesedő törzse, vagy bálvánnyá dermedt pogány isten. Köréje derengő szürkület gyűlt. Pár pillanat múltán a szemei elé ereszkedő substantia-ködből váratlanul, mégis természetesen és magától értetődően egy fiatal nő szépséges arca bontakozott ki, mintha egyenesen az illat-párából született volna, akár hajdan a tenger habjaiból a pogány szerelem-istennő, Vénusz. Az arcon széles, ragyogó mosoly, fekete haj, barna szemek. Az archoz test és végtagok tartoznak, a testet pedig bódító, mennyei dulce lengi körül, akár glória a szentek fejét. A nő két kezét fölemeli, mindkét oldalon gyengéden simítja végig a fiú arcát, közben lassan, nagyon lassan közeledik, a szája elnyílik kissé – édes bizsergés fut végig a világon…
