Karácsonyi Zsolt A nagy Kilometrik után négy évvel két kötettel jelentkezett. Először az Igazi nyárt olvastam végig. Kellően le is lassította lendületemet. A továbbiakban erről a tapasztalatról számolnék be. Most úgy vélem, csak ezek után tudnám lendületem visszanyerni és a másik kötetet elolvasni. Mielőtt a könyvről írnék, arról beszélnék, hogyan olvasok verseskötetet. Első-másodszori átolvasás után már kiugranak azok a versek, amelyek megragadják figyelmem: érdekesek, elgondolkodtatóak, valamilyen, még felfejtésre váró cselt sejtek mögöttük. Aztán, további átolvasás után, néhány vers, motívum, téma körül elkezd gravitálni a többi vers, létrejön egy változékony, de mégis átlátható sorrend. Értékelek, viszonyítok, viszonyulok: többtényezős művelet, egyes versek lassan háttérbe szorulnak, mások kiugranak. Megjegyezni nem szoktam őket, nem zsongnak a fülemben más tevékenységeim közben. Nem érzékenyülök el olyan sornál, ahol esetleg lehetne. Nos, visszatérve Karácsonyi Zsolt könyvére, ezt a kötetet nem tudtam így olvasni.
Már első ránézésre feltűnik a szerkesztés hangsúlyos jellege (az öt ciklusba szerveződés, a ciklusokat keretbe foglaló Színház a sivatagban, valamint a Szabadnap című vers) a szerző vagy a kötetben feltüntetett szerkesztő, Gáll Attila munkája. Végül is négy év verstermését kellene összefogni, elrendezni, ahogy mondani szokták: „hogy adjon ki egy ívet”. Ebből is adódhatott makacskodó késztetésem, hogy egy történetként olvassam végig a kötetet. Na jó, ha nincs egy cselekményesíthető szál, akkor is van egy elmozdulás a témák kezelésében, verselésben. Van, lehetne egy történés. Márpedig nincs, vagyis van, de másképp. A némi irodalomtörténeti ismerettel rendelkező olvasó laza történeti szálat vél felsejleni a cikluscímekben: középkori trubadúrlíra, barokk fennköltség, angol romantika, kortárs mikrorealizmus, magyar irodalmi arcképcsarnok Aranytól a Nyugatig és vissza. Mindez, ezzel a bennfentesnek tűnő műveltséggel, akár el is riaszthat attól, hogy a versek mellett elidőzzünk, elidőzzek. Ha ennyire „terheltek”, „tematizáltak” a versek, mennyi esélye van az olvasónak mindezt könnyedén maga mögé hajítani: nem érdekel, jöjjön a szerző, hadd halljam az ő hangját.
A kötet többszöri olvasása közben feltűnt, hogy a versek mintha mindegyre ugyanazt próbálnák megragadni, függetlenül a kötetben elfoglalt helyüktől, ciklusoktól. Kissé leegyszerűsítve: milyen életérzés, létállapot, hangulat kell ahhoz, hogy egy ilyen versvilág létrejöjjön? Hogy lehet több éven keresztül ezt a koncentráltságot fenntartani, hogy lehet nem eltérni más irányokba, más költői témák, megoldások világába? Ha csak tisztán „elméleti” ez a kitartott figyelem, ha csak az alkotó eszmei tájékozódásának egyik állomása, akkor, úgy vélem, sokkal színesebb, széttartóbb volna a versvilág, mert egy eszme körüljárása ezt eredményezheti. De nem ez történik, makacs visszatérést látok valaminek a megfogalmazásához. Milyen élethelyzetre lehet lefordítani ezt a látszólag könynyed, görcsösségtől mentes, kitartó figyelmet? Mindenképp furcsa, hogy egy ennyire elvont, finoman és sok figyelemmel összerakott sor, szakasz, vers, ennyi munka ilyen sok személyességet takar. Ha egy folyamatos figyelem, megfogalmazás állapota a kötet, akkor mire fel a szerkesztés nagyvonalúsága?
Ami Karácsonyi kötetében a leginkább feltűnő, az a térélmény vagy térszerkezet, ami a versekben körvonalazódik. Egyrészt, mert ez az egyetlen elképzelhető tér, egyetlen, mert a valódi, a múltbéli, az emlékezetben számon tartott valahol máshol van. Ez itt a közöttiség állapota, az átmeneté, a nyugvópontok nélküli mozgásé, a nemtelenségé. Ennek a térnek a tágassága egyben a versnek a tágassága, paradox módon. Minden egyes vers újra és újra artikulálja, megfogalamazza: megkonstruálja. Ha rövid a vers, egy szusszanásnyi – amennyiben ezt elfogadjuk időmértéknek – a tér, ha hosszabb, még lehet reménykedni. És itt reménykedő a vers írója, fogalmazója: van kiút ebből a köztességből, hosszabb időre tagolható a tér. Ebből két megoldás körvonalazódik: olvasatomban a rövidebb verszárlatok lemondóan szomorúak – ezt a versek egyszerű, dalszerű zárlatai sugallják –, a hosszabbak már reflektáltabban azok. Néha a hosszúságuk erőltetettnek tűnik, a jó értelemben vett erőfeszítés eredményei. Ha pedig van reflexió, távolság, akkor van esély kilépni ebből a térből. Klausztrofób ez a versvilág, és csapdája az, hogy amint lezárult az utolsó verssor, rátelepszik, mintegy rásimul, beborítja a versírót és az olvasót egyaránt. Pontosabban azt, aki ebbe a világba belép. Itt látom szerepét a fentebb jelzett, nagyívű irodalomtörténeti – vagy inkább kultúrtörténeti – háttérnek. Fogódzó, eltávolító, eltávolítást segítő funkciót látok benne.
Miközben ez a versvilág térben formálódott, érdekes módon az ideje versemlékekből kezdett összeállni: József Attila homokos vizes tere, amire az ember végül odaér, Pilinszky valaki által kintfeledt nyugágya, miközben „látja Isten, hogy állok a napon” – mind megkezdett, de be nem fejezett mozgássorozatok, kimerevített képkockák. Ezek a pillanatok egy mozdulatsor következményei, átmeneti állapotok a befejezés, lezárás reménye (?), tudása nélkül. A fentebb vázolt klausztrofób tér, amely a versekkel együtt képződik meg, úgy kap idődimenziót, hogy az megidézett idő lesz. Úgy idéződik meg egy egzisztenciális határhelyzet, hogy az nem közvetlenül veszélyezteti a versírót, mint ahogy a klausztrofób tér is a folyamatos reflektáltságban, illetve eszmetörténeti fogódzókban válik feloldhatóvá. Hogy ez játékosság-e vagy kényszerű megoldás, még eldöntendő kérdés.
Az angyalok az ember és Isten között, a föld menny és pokol között, a függő beszéd a versnyelv mesterkéltsége és a köznyelv szerkesztetlensége között, a fénynélküliség a megidézett sötét és a némiképp túlvilági fény között, a metróállomás a fenti világ és a földmélyi indító állomás között (a kötet legjobb ciklusában!) mind a köztességet, köztes teret és időt árnyalják, de nem népesítik be. Mert inkább témaként, gondolati mozzanatként olvasandók. Újabb érdekes mozzanat lehetne az iménti felsorolásban a versíró-fogalmazó helyzete. Ami között elhelyezkedhet az olvasó, és a szavak csendje, hiánya, mondjuk, a költői némaság. Bár ez a megoldás túl reflektálatlan, így gyanút is fogok. A kötet viszont azt a benyomást kelti, hogy ez egy folyamat az egyetlen vers, gondolat megfogalmazásásnak folyamatába pillanthatunk bele. A viszony másik tagja ebben az esetben ez a vers volna. Míg, harmadik részként, hirtelen személyes elköteleződésemre leszek figyelmes. Az egyetlen, amit ennek a logikának értelmében tehetek, az az, ha nem merevítem le olvasatom, hanem ráhagyatkozom a kötet belső dinamikájára.
A versek, a kötet dinamikáját nem a folyamatos és fokozatosan történő idő adja. Ez a dinamika a versek egymásutánjának, a köztességből való folyamatos kitörési kísérleteknek a dinamikája. Egy rögeszme dinamikája, vagyis nagyon áttételes, reflektált, és ennek megértése adja vissza zsigeri voltát. Ennyire ráhagyatkozni az olvasóra csak az tud, aki nagyon belebonyolódott a versek tér-idejébe. A józan ész azt súgja, miért kellene ebbe belekapaszkodni, rögeszmésen tágítani, birkózni a nyúlós, el nem szakítható anyaggal, miért kell kényszeres módon irodalmi utalásokkal kibélelni, miért nem lehet ezt az egész világot úgy, ahogy van, odahagyni. Ebből ered az a sejtésem, hogy azért, mert túl személyes.
Az, hogy itt-ott artisztikus, színpadias, kicsit magamutogató, arról KAF jut eszembe. Aztán amikor megkerestem a kötetcímként kiemelt Igazi nyár című verset, ami a nyitó- és záróverssel együtt három részre tagolja a kötetet, akkor tűnt fel, hogy ez újabb szerkesztési lehetőségként is olvasható: a versek számszerű eloszlása az aranymetszéstől Balassi Bálintig, verslábtól napéjegyenlőségig sok mindent eszembe juttatott. Mindebben az a közös, hogy egy – ismét csak külső – rendre, harmóniára utalnak, keresnek benne valami fogódzót vagy épp félrevezetnek. Megmutatnak és elrejtenek, kacérkodnak. Én alig leplezett kétségbeesést látok artisztikusan megrajzolódni, olyan valaki által, aki szeret artisztikusan rajzolni. A harmadik ember Alfred Hitchcocknál általában az, aki megfigyel másik kettőt. Itt az opcióim a hosszas verselemzés és a nagyon összeszedett recenzió lettek volna. A harmadik lehetőségnek a jegyzetelés maradt. Végül ezt választottam. Kellett a követési távolság. Sok személyes megjegyzés, kevés szemléltető anyag nélkül. Minek, amikor előttem a könyv.
Az Igazi nyár című kötet után megjelent Ússz, Faust, ússz! egy hosszabb poéma. Nem olvastam még, de valamiért azt képzelem, a címére is hagyatkozva, hogy ez annak az egy versnek a megfogalmazásásra tett kísérlet volna, amire az Igazi nyárban Karácsonyi Zsolt csak készült.
Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár. Erdélyi Híradó Kiadó–Ráció Kiadó– Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár–Budapest–Arad, 2010.
