"hattyúdalát énekli a libatépés"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 12. (458.) SZÁM - JÚNIUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Hány lóerős a paraszt?
Muszka Sándor
Hallgatni dél
Bogdán László
Amikor Robert Browning Posillipón meglátja a tengert
Robert Browning Velencébe megz meghalni
Jancsó Miklós
Lucullusi lakoma
Szőcs István
MERENGŐ - A spanzolviasz feltalálásának történetéből (folytatás előző lapszámunkból)
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából 2.
Adrian Alui Gheorghe
Gyere, Reiner!
Rutebeuf
Lézengők a Grève piacon
Nyári kockázások
Czapáry Veronika
Az árfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni
Puskás Attila
Ródmuvi
Sütő-Egeressy Zsuzsa
A kallódás művészete
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
Józsa István
Időképek
Terényi Ede
Bartók - 2006 - 2. A bartóki labirintus
Júliusi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 12. (458.) SZÁM - JÚNIUS 25

Nem mindenkinek adatik meg a homéroszi nyugalom... Apám hangja az árnyékvilágból, mint villámlás a sötétségben: „A törmelékből egészet hazudni, fiam? Hány évtizede törzsi türelem áldozatai vagyunk.”
Régebb ilyenkor elképzeltem, hogy a tornyok imbolyogni látszanak, s a harangokat mintha betemették volna, döngve szólnak, akárha fából lennének. Kínomban most felröhögök... Mennyi fölös illúziót hagyott hátra, pedig mennyi csalódáson ment át életében!
Kiveszett volna belőlem az engesztelhetetlen indulat a bigottá tett néppel szemben? A meghódoltság mirigyváladéka mindent bepiszkol.
Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy láthatatlanná válok.
Akik utolsó útjára elkísérték, egymáshoz préselődtek, s mintha mindegyiküknek vattával tömték volna be a fülét, dermedten vártak valamire. Egy kis, szakállas diák mindenképp beszédet akart mondani a sír fokán, de aztán megszédült; mikor támogatva elvezették, okádni kezdett. A megbarnult hóból a hányadék körül édes pezsgőszag áradt.
Címeres kripták cseréltek gazdát, régi, faragott sírkövek tűntek el egyik napról a másikra. Amíg tart ez a fagy, jegyezte meg lefelé jövet egy sima kontyú hölgy, addig legalább nem hányják ki a földből a drágáink csontjait. Csak ki ne haljon a család, kapaszkodott belé kopaszodó, szikár kísérője.
Szappanos, fénylő hajnalra ébredtem. Vagy mégsem lett volna ébredés? A történelmi pillanatra akartam gondolni, s a bűntudatra apám iránt, akit nem tudok feltámasztani – de mintha szétkapcsoltak volna, még mielőtt átmelegedhettem volna hitétől, hogy a kiválasztottak törődése tartja ébren a világ öntudatát. A közösségi tudat folytonossága helyett, sorjázva, álomszerű képek jöttek elő. Előbb hamuszínű harmat, majd vastag csepegő köd, egzotikusan lapos tetejű vályogkémények felett. Lassan süllyedni kezdtem a kollektív tudattalanba.
Persze, nem teljes tudatlansággal: olvastam már valahol az ősképet előhívó különös erőkről és tendenciákról, melyek nemcsak a saját génjeim emlékeit, de a távolabbi múltba elkalandozókét is képesek megjeleníteni. Ezen az elém tűnt terméketlen vidéken talán felfeslik az idő sűrű pókhálója alól valami abból a lehetséges ősképből, amelynek mély álomból kimentett vagy képzelgések sodorta töredékeit érzéki csalódásnak, zavaros illúzióknak szoktuk tekinteni.
Utálatos érzés fog el. Vízmosta dudorodások állnak ki az összehordott homokból. Az egész olyan, mint egy tünedező hómező, még mielőtt az utolsó piszkosfehér maradványok latyakká olvadtak volna. Meg szeretném itatni apámat: a láztól verítékes, kórházi rabruhás kis öreget, de hogy lehet vízhez jutni itt? Körülnézek: nyugat felől kéklő hegyvonulat, mély hasadékok szakítják meg; az ég felhőtlen, tiszta, a legmagasabb csúcsokat fáslikként fedő, kis gőzgomolyagok. Mély kútba kell lepillantani – valami ezt mondatja velem), vagy még mélyebbre kéne leásni? Itt nagyon ritkán esik eső, a víz bizonyára nem innen ered, hanem több mérföldnyi távolságból szivárog át a föld alatt (a Kordillerákból?), s útközben fölszívja a sót. Ezt kellene valahogy megértetnem apámmal, aki a vaságyba kapaszkodva erőlködik, hogy hangja érthető legyen:
„Te ezt még nem érted, fiam...”
Mindenki dicsérte remek memóriáját. (Az enyémmel vajon hogy állunk?) Nyomorult pánik vesz erőt rajtam, nem emlékszem rá, hogy fiatal korában járt volna Chilében vagy Peruban! Akkor pedig hogyan kerülnek szemünk elé a Kordillerák?... Az élet elbűvölő lenne, ha a zárt ajtók védelme mögött a tárgyak nem hagynának foltot az agyunkon, s a korlátozó politikai rendszerek nem zabálnák fel körülöttünk az időt – a legszebb évtizedeket... Pillám zsibbadt, nyugtalanság fog el mégis. Tiltakozni akarok a mesterséges beavatkozás ellen. Jóllehet a világjáró Darwin azon lelkendezik, hogy az öszvér mindig meglepetéssel szolgál. A madrina (nagynéni) igen fontos „személy”: egy jóravaló öreg kanca, csengettyűvel a nyakában; ahová megy, a többi öszvér mint jó gyerek követi. Egy korcsnak nagyobb emlékezőképessége, szívóssága, társas ösztöne van és hosszabb élete, mint szülei közül bármelyiknek. Ez arra látszik mutatni, hogy a mesterséges beavatkozás fölülmúlhatja a természetet. (Kérdés: a társadalomé is?)
Apámnak vajon melyik felmenő rokona élte meg ezt? (Máris magába szív az újabb álom.) Szárnyatlan, puha, hüvelykhosszúságú bogarak mászkálnak testemen. Nagy fekete poloskák. Szívás előtt egészen laposak (azon egzotikus táj házaihoz hasonlóak), de aztán a vértől felduzzadnak és kigömbölyödnek. Ilyenkor könnyebb őket agyoncsapni. A rovar kidugja szívóját, s ostyaalakú teste percek alatt gömb lesz.
Kitapintom apám sápadt arcát: száraz tésztamassza. Iszamos üreg. Óvnám vérét az élősködőktől, ő azonban mintha nem is látná a fizikai veszélyt, paposan agitál: „Tartós művet hagyni hátra – lihegi. – Ha nem is tökéleteset.”
„Igen – bólintok, izzadt, véres ingnyakkal. – De most aludnod kéne...” (Fel szeretnék ordítani.)
„Nyugodj meg, csak a kimerültség.” – Georgina csillogó körmökkel, lenge köntösben a csillár alatt. Álmomból felriadva nézek körül – és visszafelé, hogy hogyan is történik velem vajon mindez?... – „Rosszat álmodtál?”
„Ellenkezőleg – lódítom morcosan. – Zenét hallottam...”
„Akkor talán egy kis fülbe ragadt nosztalgia.” – A fölös gúnyt megértő mosolyba csomagolja.
Eszembe villan: hátha megmenthető még a kapcsolatunk? Ám ő beszédre, vallomásra ösztökél.
„Szerinted csak az ágyat oszthatjuk meg? Mi lesz a gondjaiddal?!...”
Verve vagyok. Az esőlé csíkokban folyik alá az ablakon, fehéres köd terjed alattomosan odakint, az ágakhoz, az ablakfájához tapad, mint a csiganyál, s én közben vallok, önmagamtól is viszolyogva.
„Csak ennyi? – Georgina szemhéja aláhull, mint egy redőny. Érzem, máris túl sokat tud rólam. – Emlékezz vissza a hasonlatodra a temetés után – hajol még közelebb hozzám. – «Fehér kagyló egy kiszáradt tengerfenéken«. Azt mondtad, kotyog benne az idő, mint öröklétbe zsongító özönvíz. – Megcirógatja a fülem tövét. – Szegény, hiszékeny Noé!... Gyere egy kis tanulmányi sétára” – teszi hozzá sejtelmesen. Aztán hátulról játékosan elakaszt. Felszisszenek.
„A park tele van kóbor kutyákkal” – mutogatom a harapást a lábszáramon.
„Veszettek?”
„Kipróbálhatod őket te is.”

(– Ki az a Georgina? – faggatózik Petra.)
Mit is mondhatnék róla annyi év után?!... Egy irtó hosszú lábú csaj, mindig rossz alvó volt. Megbámultam a testét, hogy: ez mind az enyém? – de többnyire csak óvatosan, mint aki fél, hogy elkaphatja a náthát. „Téged az ég küldött” – szólaltam meg, mikor először láttam; a megjegyzést persze hűvösnek, udvariasnak szántam. „Igen, onnan jöttem – mutatott könnyedén a magas plafonra. – Vagy talán még fentebbről.” Gúnyos és odaadó tekintete volt egyszerre. A kedvesé, aki nyomon követi minden lépésedet.
– Miért nem vetted feleségül? – teszi fel Petra az újabb, tipikus kérdést.
Hallgatok. Bár lenne tipikus válasz!)
Az az igazság, hogy engem valójában már semmi sem érdekelt a temetés után. Vagy amióta apám jegyzeteit megtaláltam.
Nem én voltam az egyedüli fiú, akit iszonyattal töltött el apja tehetetlensége. Az a szenilitásnál is kirekesztőbb, csaknem hivalkodó védtelenség, melyet magamban megalkuvásnak neveztem. Bosszantott a tudat, hogy hiába is próbálnám elültetni az öregem kies, romantikára hajlamos lelkében az ellenséges érzületet. Ezt éreztettem is vele. (Jaj, mennyire tévedtem!)
„Apa az én fülesbaglyom” – kotyogott a hátam mögött a kedvencnek tartott másik csemete.
„Amióta együtt élünk, még nem történt meg, hogy apátok – közben állhatatosan nézett rám – rosszat mondjon valakiről, vagy rákiáltson az emberre, amiért az buta” – zárta le a témát anyám.
Egy szakadék megint, amelyen biztonsággal nem kelhet át csupán a képzelet. Annál is inkább indokolt ez most, mivel apánk már túljutott a valóságon, a megnyugtató örökkévalóságba, amely mint egy kifordított zokni már nem tartogat számunkra semmi borzalmasat.
Látom – a körülkerített sírok és a terebélyes koronájú fák között – az összezsúfolódott, rajongó sokaságot, hallom a demagóg szólamokat: „Tiszta, világosságot áhító lelkeden az isteni törvényszerűség kegyelméből végre beteljesedett a sors!”... Temetésed is megalázó ráadás volt csalásainkra. Természetes halál után természetellenes magyarázkodások, mímelés. Árván maradt fiad mutatóujjával megcélozta az éppen fejünk fölött köröző katonai helikoptert – ezúttal elszántan, kihívó indulattal, cseppet sem játékosan. Az ünnepélyes ceremónia után a nagykabátzsebekből előkerült a pálinkás üveg, hisz sok volt a vidéki atyafi s tanítvány.
A forró torkokból (ha nem is épp így történt) egyre misztikusabban száll az énekszó... Te magad sem hiszel már odaát az ilyen fellángolásban.
Utolsó („meghívásos”) vacsorádon vártuk a rettentő tanulságot; de még a szárazvillám is elkerülte a lugast azon a fülledt délutánon.
Miután a vendégek elmentek, a kerti kerek asztalnál huszonegyezni kezdtünk. (Lehet, hogy ez sem igaz; nem ott, vagy nem akkor történt.) Bátyám résnyire összehúzta szemét s fojtottan rám szólt, hogy:„Ne csalj.” (Most már tudom, ez is csak bennem történt, mint egy fárasztó utazás.) Valami hiányzott belőled, apám. Igaz, valamiből több volt. Jóságod zavarával csak fokoztad kínomat, akkor is. „Nekem csaltál – suttogtad –, nem ellenem.”  
Kicsike hiányzott, hogy elbőgjem magam.
Megindultál végképp, mint hulló, rozsdabarna falevelek. Hunyorogva, kábán néztem utánad. Karodon a csíkos szatyorral, a boltíves kapualjhoz érve úgy távolodtál, mint akinek csak percei vannak hátra. Legfeljebb órák. Hirtelen elhatározással rohanni kezdtem utánad, a kapualj felé, keresztül a pocsolyákon, fel is spriccoltam a nadrágszáramat – de nem láttalak sehol. Csak a közönyös fényözön. Álltam megvakítva.
Anyám a halálod órájában mikor hazahoztak, szótlanul remegett. Az ember feladja önmagát – kivéve a normális őrülteket!
*
Hihetetlen, hogy mindezt én mondom ki; a közös emlékekből válogatva – ha más-más összefüggést teremtek is köztük. Mint amikor valaki szétszórt alsóneműkön fekszik, és megdermedt hátgerinccel tér magához.
A hőmérő, rendszerint meghibásodva, mínusz (-) fokot mutat. A mellém somfordáló Georgina magyarázatok után kutat. Mikor be akarja beszélni nekem, hogy kimerült vagyok, számomra az egyfajta figyelmeztetés.
Minden fantasztikusan képszerű előttem. Mégis azt kiáltom: Torkig vagyok mindennel!
Mikor világossá vált előttem, hogy ráuntam a pesztrálásra, ő találkozást sürgetett. Fanyar ízű pásztorórák tanulsága, hogy a gyöngédség szenvedélye hisztériába csap át. Most itt ül, s anélkül, hogy valami lényegeset kívánna mondani, csak enyeleg; vagy csapongó lényemről áradozik, már rég nem gúnyosan. Pedig konspiratív hangulat, feszültség nélkül együttlétünk valahogy nem igazi. Mintha csak azt mondaná, hogy: „Nyitás Európa felé.” S nyomatékképpen kezében kattan az arany cigarettatárca.
Európa?!... Nyilván néhány háztömbbel továbbesik.
„A lakók úgy ültek, mint egy hajó fedélzetén. Messziről jött minden: rémhír és remény. Peru az anarchia állapotában volt. A láthatáron való megjelenésünk e kis félreértésre adott okot.
Minden párt adót követelt; az emberek azt hitték, a végítélet napja következik. A sót, tájékoztatott egy minden hájjal megkent francia kereskedő, többnyire trágyázásra meg salétromsav-gyártáshoz használják, változékony természete miatt puskaporgyártásra nem alkalmas.
...Az első igazi sivatag, amelyen végigkocogtam, nem tett rám különösebb hatást. Egyetlen növényi terméket láttam a fáradt paták alatt, egy parányi sárga zuzmót, amely az elhullott öszvérek csontjából bújt elő.
A sziklafal tövében is minden kopár, a szakadékok tele vannak törmelékkel, a hegyoldalakat finom fehér homokréteg fedi. Aznap reggel, midőn a tizennégy mérföldnyi távolságra fekvő salétrom-telepekre indultunk, s a meredek part menti hegyeket egy zegzugos, homokos ösvényen megmászva megpillantottuk a Guantajaya és St. Riosa melletti bányákat, a kis falu határában izgatottan föl-alá szaladgáló emberek fogadtak. Röviddel azelőtt kapták a hírt, hogy három ismeretlen feltört két templomot, s minden ezüst kincset ellopott. A felzúdult tömeg azután sem csillapodott le, hogy a rablókat a kincsekkel együtt kézre kerítették. A dühöngő csőcselék azt kiabálta, hogy eretnekek becstelenítették meg a mindenható istent, s már arra készült, hogy minden hitet vallót, más nyelvűt megkínozzanak, amikor...”
Ha mégis apám kéziratai között találkoztam mindazzal, amit tévesen a tudatalattimnak tulajdonítottak! Ha nem hallucináció volt!... (A kétségek megmaradnak; a hazugság is marad, amennyiben nem hangzik el mai fogalmakkal – csak jelképes nyelven – a létező.)
Türelmetlenül kutattam. „Adni kell időt a gyásznak” – mondta anyám; magányom azonban még nagyon nagy távolságra volt a szabad lélegzéstől, a lehetséges feloldozástól.
Addig, valahányszor beleolvastam ezekbe az óvatosan megfogalmazott (allegorikus) helyzetjelentésekbe, nem a zsigereimet hasogatta, hanem a gének útján közelített meg a lélekszorító fájdalom.
Még hogy öszvércsontok a perui sivatagban! Az aláhúzott mondatok még világosabbá tettek némely párhuzamot. Még a végső pusztítás képét előrevetítő dokumentumrészlet is, amely az Új-Spanyolország meghódításának hiteles története címet viselte.
„Ezt követően engedélyt kértek Huicilopocstli ünnepének megtartására. És a spanyolok is meg akarták nézni, milyen az ünnep, meg akarták csodálni és meg akarták látni, hogyan ünnepelnek.
Azután parancsot adott Moktezuma: menjenek néhányan a vezér házába, vigyék el a kérelmet. És amikor az engedély megjött a bezárt Moktezumához, már őrölték is a csikalote-magot, a templom udvarán csinálták az asszonyok, akik egész évben böjtöltek.
Eljöttek a spanyolok, sokan gyűltek össze harci fegyverzetben. Fel voltak szerelve, fegyveresen. Közibük mentek, hozzájuk léptek, körbeállták őket, megnézegették egyenként az őrlő asszonyokat, az arcukba néztek. És miután megnézték őket, a Királyi Házba vonultak: mint később megtudták, már akkor is az volt a szándékuk, hogy legyilkolják az onnan kijövő férfiakat.
...Aközben, mikor az ünnepet élvezték, mikor folyt a tánc, az ének, már egymást követték az énekek, mik úgy zengtek, mint a hullámverés, pontosan akkor határozták el a spanyolok, hogy leölik az embereket... Elzárták a kijáratot, az átjárókat, a bejárókat: a Sas Kapuját a kispalotában, a Nád-hegye, a Tükrös Kígyó kapuját. És azután, hogy lezárták, mindent őrizet alá vettek: már senki sem mehetett ki.
Így elrendezve a dolgokat, azonnal a Szent Udvarra lépnek, hogy leöljék az embereket. Gyalogosan jönnek, fapajzsot, néhányan fémpajzsot, és kardjukat hozzák. Azonnal közrefogják a táncolókat, az üstdobosok felé rontanak, egy vágást mértek arra, aki játszott, mindkét karját levágták. Aztán lefejezték: messze gurult levágott feje.  
Egyszerre vagdalkoznak, mind, lándzsával leszúrják és felhasítják, kardjukkal sebet ütnek az embereken. Némelyeket hátulról támadtak meg: azok nyomban a földre rogytak, széteső belekkel. Másoknak széthasították a fejét, felszabdalták a fejét, egészen széthasították a fejét.
De másoknak a vállába vágtak: testük széthasítva, sebek tátongtak rajtuk. És olyanok is voltak, akik hiába futottak: beleiket vonszolták, míg bele nem gabalyodtak. Menedéket keresvén, azt sem tudták, hova fussanak... A harcosoknak vére úgy patakzott, mint a víz; mint a megrekedt pocsolya bőre, terjengett a vér és a földön vonszolt belek szaga.”
               *
Apám lelépett a vonatról, és a szénporos fűben, az itt-ott már letaposott, sűrű gazban megindult felé. Egyedül vártam rá. Kissé idétlen, vastag szalagos kalap, világos színű koverkó kabát volt rajta. Ilyen merevnek és feszélyezettnek még sohasem láttam. Ráadásul amint ügyetlenkedve magához húzott, és rám nehezült, mint egy üres fogasra, úgyhogy maradék gyöngédségem is elszállt.
Szótanul haladt mellettem, csak akkor riadt fel gondolataiból, amikor a hulladékban kotorászó utcaseprők egy rühes macskát kezdtek hajkurászni a peronon, s az űzött állat vinnyogva bemenekült a mozdonyfüstbe.
„Nekem igazán megmutathatod... Ugye te is írogatsz?”
Georgina már egy évvel korábban rám kérdezett.
„Nem hülyültem meg, mint az öregem.”
Az olcsó szellemeskedést később undorítónak találtam, de a leggyanútlanabb kapcsolatunk idején is hűtlenségnek éreztem idegen kézbe adni apám irományait, vagy akár fecsegni róluk.
Ilyesmi járt az eszemben, miközben apámmal, az állomás téren átvágva, hazafelé tartottunk, no meg az, hogy a Georgina léptei alatt a parkett sose nyikorog; az erdőben pedig mintha mindig fenyőtűkön járna. Megejtően magabiztos és vakmerő, mint egy indiánlány; csupán akkor szokott megrémülni, hogyha elveszik a villanyt. Olyankor két kézzel kapaszkodik belém, körmét a bőrömbe mélyítve.
Otthon anyám sem bátorkodott egyebet kérdezni törődöttnek látszó hites társától, mint azt, hogy a szálloda milyen volt?
„Krákogtak a csövek a falban” – próbált kedélyes hangot megütni apám, noha lerítt róla, hogy cseppet sincs mókás kedvében.
„Miért olyan feszesek a heréid?” – súgta a fülembe azelőtt való nap Georgina. Eltoltam magamtól a vászonrolón átszivárgó fényben kutakodó ujjakat, s miközben duruzsoló hangja – «Te reszketsz!« – meztelen ágyékomat csiklandozta, nőtt bennem a gyanakvás, szeretőmmel szembeni gyanakvás, aki nem sokkal korábban jelentette ki, hogy apámnak kár volt a fővárosba utaznia.
Hogyan is kezdődött az egész?... Elszopogattunk egy üveg gint, szárazon. Georgina mellém bújt, s én hiába hunytam le a szemem alvást színlelve, kacérkodni kezdett velem, hogy: „Brutális csábító vagyok, látod, csúnya fiú? – Ölelő karjával szinte fojtogatott. – Mint Dr. Feral, a jó öreg Ferenc József császár egykori háziorvosa!”
Fáradt mosollyal nyugtáztam diadalittas hangulatát, mire ő részegek elszántságával fakadt ki: „Vidéki tyúknak néztél, mi?!” – Közben a csuklómat szorongatta.
„Pedig az őrangyalom vagy” – leheltem a képébe, és arra gondoltam: nem az a fajta, aki megsértődve sírni kezdjen.
„Igenis, az vagyok. Téged féltelek... Magunkat.”
„A te apád politikus” – böktem ki.
„Azt hiszed – mondta fojtott hangon, hogy nem vettem észre máskor is a gyanakvást s a megvetést az udvariasság álarca mögött?”
„Csak azt akartam mondani, hogy tudtommal a politikusok a közrend őreinek számítanak.” A gin bennem is dolgozott.
„Ezzel szemben a művészek...!”
„Művészek?... Nem vagyok művész. – Vállon ragadtam, és magam felé fordítottam az arcát. – Á, az apámra gondolsz?!” – Feltápászkodtam, s bár megsejtettem a kihívást hangjában, elhatároztam, hogy kedélyes pózt erőltetek magamra, kerülve a direkt összecsapást. – Az írók – folytattam séta közben. – Példának okáért ilyen könyvespolcot kalapálnak össze.”
Közben eszembe villant egy másik „kihívás”, az apámé, aki bukaresti útjára készen állva, szendvicsekkel degeszre tömött táskával topogott anyám előtt az előszobában: „Egy életen át kárhoztattál, hogy nincs elég gyakorlati érzékem... Most hát...”
Haja, ahogy lehajolt a fogasról leesett sál után, összeborzolódott, a kabátgallérja félig betűrődve – úgy festett, mint egy köpcös, bátortalan Don Quijote, aki a fővárosi könyvkiadót készül megostromolni puszta becsületével. Mert a többiek kemény törtetésével és durva csalásaival szemben a korrektség volt az ő egyedüli fegyvere.
„Túl egyszerű volna a világot felrobbantani” – állapította meg aztán halkan, rezignáltan két hónap múlva, miután tudomásunkra hozta a kellemetlen hírt, hogy benyújtott művelődéstörténeti monográfiáját az illetékesek elvesztették. Az egyetlen kijavított példányt...
„Ne mondd! Ez az öreged műve? – simogatta meg Georgina a lakkozott, üres falfelületet; a könyvek egy része ugyanis még felrakásra várt a szoba sarkában. – És ez itt... hogyan is nevezik?”
„Titkos rekesz – közöltem vele kurtán. Ő, persze, arra volt kíváncsi, hogy mi van benne... Megmutattam hát neki a szerszámokat, s a két stoppolásra váró fuszeklit.”
Nem; ez a párbeszéd a könyvespolcok előtt azután történt, hogy apámat...
Anyám ott rostokolt, naponta órák hosszat, a sötét függönyök mögött, s ha rányitottam az ajtót, ijedten rebbent félre.
„Egyszerűen nem tudok egyedül élni – fogta meg könyörgő tekintettel a kezem. – Attól félek, hogy valami szörnyűség történik veletek is...”
Amíg élt apám, Georginában is több volt a tapintat; az elhallgatott igazság tudata, mint a szemérem, diszkréten ült ki az arcára, talán még némi bájt is kölcsönzött neki ez a misztikusság. Bennem viszont mintha több lett volna a forrongó türelmetlenség. „Egyeseknek hogyan sikerül minden?” – Térdem a vaspántos láda sarkának ütődött; sokáig sajgott még utána. – Jobb üres kézzel, de könnyű lelkiismerettel, igaz.”
Georgina jól kivehette a félhomályban a templom-tér felé fordított ábrázatomat, habár a lombok eltakarták előlem a kilátást. „A csürhe!” – mondtam fojtottan.
„Nem érdemes kockáztatni...”
„A közös szürke sorsot! – fojtottam bele a szót. – Hol itt bár a legkisebb nyoma a kockázatnak?”
Álom és tényszerűség szövődménye. Egy kis túlzás; vagy öncsalás inkább. A valót-velőt emésztő – posztrealista, egyenes vonalú – élveboncolás helyett egy-egy (emlékezet)kihagyás, így könnyebb elkerülni a hazugságokat, mintha, mondjuk, egy kulcsmondat kellős közepén ugranál ki az induló vagy fékező vonatból. Egy percig sem hagy nyugodni, álmomban sem, amit (én vagy más) megtehettünk volna.
– Én is ezt éreztem néha – szólalt meg Petra. – Ha hozzád bújok, most érzel valamit?
Bólintottam: – A szűnni nem akaró pihegések. Ne hidd, hogy hallucinálok. Ez nem azonos az elektromágneses sugárzások hatásának összegeződésével. Mintha csak a kényszerűen megélt pillanatok (évek!) gondolatban elhagyhatatlan tereire: hosszan, tiltakozva nyúlok magam mögé, el akarván hallgattatni a belülről, a lélek vagy a koponya mélyről feltámadt viharokat. Ők teszik próbára idegrendszerünket... Hányszor ébredtem volt arra a biztos tudatra, hogy segélykiáltást hallok. Pedig csak egy öreg szív és tüdő munkája, gyötrelmes pihegés a szomszéd szobából. Halványabb, de oldottabb érzés kötött anyámhoz, mint halott apámhoz, aki többnyire már csak mint lelkifurdalás volt jelen köztünk.
Eltékozolt éveimre gondolok, a lehetőségekre, amelyektől nem is a terror, hanem a passzív viszolygás és a kényszerű baráti mulatozások fosztottak meg. A sórét őszies, kénes levegőjét magamba szíva, elfog az izgatottság még ma is olykor.
Az idegenvezető a múzeumban a besütő fényre mutat: „Neki köszönhetjük ezt a mai találkozást!”... A falakról elszabadul a betlehemi jászolhoz kötött tehén, s a hullámzásban szerelmi kéjre csábító sellő. Hát az a virtuóz mutatványaival hangos modellé vált, kedves papagáj! A vörös koronázási selyemcipőben felhasított hasú hal fickándozik, s egy cinikus orrszarvú átdöfi a Megváltó homlokát... A mozaikkockákon vértócsában topognak a látogatók.
Mielőtt megkérdezném tétova ábrázatomtól a tükörben, hogy tulajdonképpen mit keresek itt, Petrára pillantok. A kezemet fogja bizakodó vigyorral, mintha eszébe se jutna törődni azzal, hogy a művészeti és szexkiadványok a tévéről nem is beszélve – új nemzedékek előretöréséről és gyökeres ízlésváltásról harsognak. Bár holmi ellen-ijesztgetést is olvastam valahol, hogy megkezdődött volna az öregek osztályuralma! Ha sikerül még jobban meghosszabbítani az életkort, kunszt lesz fiatalnak lenni. Könnyen lehetséges – próbálja meg fejre állítani a világ közvéleményét egy morbid fantáziájú „teoretikus” –, hogy valamilyen negatív hatású ellenkozmetika fogja siettetni a sihederek érettarcúsítását, joviális kinézésűvé tételét, ha egyszer ez lesz a divat (szellemi érettségről nem esik szó), különben nem kerülhetnek be az dúsgazdag öregek elit osztályába.
Restellni kéne „középkorú” félszegségemet: az élveboncoláshoz persze ez nem elég.
Ideges vagyok, fölzaklatott. A telefon megint süket, de mintha mégis volna valaki a vonal túlsó végén. A tévé képernyője hirtelen kifényesedik, majd elborul; gyújtóbombák elől barlangokba menekülők, majd közelkép a fagyott járdán: sisakos, gumibotos rendőrök, egy ipse a nyakát nyújtogatja a csődületben, hogy beláthasson az alkalmi „ringbe”.
– Zsoldosok körülöttünk mindenütt – mondom Petrának. – Civil zsoldosok is.
Színlelt ijedtséggel néz az asztal alá, a szekrény mögé; lehajol, fölvesz valamit. Ezüstösen fénylik ujjai közt. (Újabban kórosan hull a hajam; s már nem újság, hogy korán őszülök.)
Megszállottan folyatom: „A mező is ellenőrzött.”
Ő előbb rábeszélően: „A mező? Tele napsütéssel, aranyló magokkal, drágaságom!” Majd kihívóan: „Ismered-e egyáltalán a lóhere átható illatát?”
Csal, hogy menjünk kirándulni; nem állok kötélnek, csak elkísérem a városban. Azzal válik el tőlem, hogy a képzelet túltengése súlyos szakmai ártalom.
Arra az őszre gondolok, amikor az ajtóban álltam, pont mint most, s anyám elsápadva futott be a hírrel, hogy a kutyánkat megmérgezte valaki. „Egyszerű kegyetlenség volna?” – kérdezte megszeppenve. Georgina egész testét megrázó hahotába tört ki váratlanul. Démoni volt. Egy-egy ilyen epizód is elég volt vajon ahhoz, hogy hős rimádat diadalmasan döfködve – aki egyvégtében lágyékod „aranyborjújára” borult s ördögi praktikák jártak az eszében –, az őrületig felfokozott kéjben sem gondoltál arra, hogy megnősülj?... Mind tüzelhetett a gyors csárdás, vagy a farsangi tánc.
Mostanában viszont?!...

(folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében