"mi változik, mi merre mozdul el?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 6. (572.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Vízimozi
Király Farkas
Szakadékok megszüntetése - Beszélgetés Szentmártoni János költővel, a Magyar Írószövetség elnökével
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Szomjúság
Markó Béla
Versei
DANIEL ALEXANDROS VATICANO
Vidám Biblia avagy amit a Könyvek Könyvéből kihagytak
Nagypál István
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Hajós János
Az országépítő avagy Bagatellianus Beldorádóban
Kántor Lajos
Mikes és a Rekviem (25 év távolából)
Szőcs István
Akkor is éppen így ütött az óra…
Xantus Boróka
Ínyesmester irodalmi utazása
Gyenge Zsolt
A mozi tanácstalansága, avagy a Berlinálé esete Bergmannal
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A Mély Hit hangján
Áprilisi évfordulók
 
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Szomjúság
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 6. (572.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Az albérletben a Fiú újra inni kezdett. Néha ő is vele. Pénzük nem volt. Azt a keveset, amit megkerestek, elvitte a bérleti díj, a rezsi, az élelmiszer, a bölcsőde… Életük legszegényesebb nyaralását is ekkor szervezték, mégis jól sikerült. A Kis-Duna mentén valamilyen szigeten szálltak meg egy kihalt szocreál üdülő egyik faházában. Az udvaron sem volt semmi extra, csupán egy felfújt medence. De lányuk, aki már két éves múlt, azt is nagyon élvezte. Sokat sétáltak, bicikliztek, néha megmártóztak a folyóban, alkonyatkor nézték a horgászokat, a vizet, a madarakat: együtt voltak. Mégis talán ekkor érezte meg először, hogy nem fog menni. De elhessegette magától a kétség vijjogó madarát.
Otthon, az albérletben azonban kezdett szertefutni a ménes. A Költő meg elbarikádozta íróasztalát az egyik könyvespolccal, hogy a zavartalan alkotótérnek legalább az illúzióját megteremtse magának. De ettől olyan lett a nagyszoba, mintha egy könyvtárban élnének. A Költő hiába érezte, hogy napról napra veszíti el őt – mégsem tett semmit. Sokat ivott, az írással küszködött, szerkesztői munkája mellett az egyetemet is be kellett fejeznie. Ráadásul ebben az időszakban még a két cimborája is lelki válságokkal viaskodott. A Gitárművész kezdett rádöbbenni arra, hogy a költői pályán való lökdösődés nem az ő műfaja, és arra is, hogy a zenében ha valamire vinni akarja, előbb-utóbb hígulnia és prostituálódnia kéne. Ekkoriban már flamenco-táncosokat kísért, voltak magántanítványai, és ahogy azóta is, különböző zenekarokkal kínlódott. Az ő Unokabátyja meg hosszú évek semmittevésének egyre terjeszkedő iszapjából úgy próbált kiszabadulni, hogy elmarta maga mellől menyasszonyát, aki mindent a feneke alá rakott, és beleszeretett a pécsi egyetemen egy nála pár évvel idősebb lányba, akivel, úgy érezte, szikrázó jelleme jobban összepasszol. Persze nem ilyen egyszerűen zajlott – de ez most nem az ő történetük.
A Nő beiratkozott egy tánciskolába. Kiskorától kezdve szeretett volna táncos lenni, de még soha egyetlen utat nem járt végig. Állítólag gyerekkorában jól hegedült. De mihelyst közönség elé kellett állnia, rendszerint belázasodott. Eladták hát a hegedűt. Ahogy a katában is. Az egyik versenyen, amelyen a bírók szerint ha nem hagyja abba a negyedik mozdulatnál, még az élen is végezhetett volna, annyira mély és intenzív volt az első három. Nem tudta, mi zajlott akkor benne. A szabályoknak megfelelően befejezte, meghajolt, és levonult a küzdőtérről. Senki sem értette. Talán mert annyira mélyről indult az a kata, hogy az életét kellett volna benne eljárnia, amely nem tartozik ennyi emberre? Vagy mert már az első három mozdulatban megfogalmazott mindent, és több mondanivalója nem maradt? Ki tudja. Miért, a zenészek is vannak sokszor úgy, hogy hiába istenítik egy-egy szólójukat, ők sejtelmesen mosolyogva csak arra a pár hangra esküsznek, amelyek tábortüzénél lekuporodott egy pillanatra az Isten is, hogy kicsit megmelegedjék.
Carlos Saura Flamenco című filmjére azonban megmozdult benne valami. Ebben a táncban úgy lehet kibontakozni, hogy közben mindvégig egyedül marad. Hiába veszik körül a társak, esetleg még a közönség is, valahogy mégsem nekik táncol, hanem magának. Ha akarja, még a szemét sem nyitja ki. S a léleknek sem kell levetkőznie – csupán olthatatlanul parázslik a szenvedély fölött, s a fájdalom sem távozik a mozdulatokkal, épp ellenkezőleg, az utolsó pillanatban mindig visszarándul, hogy elégjen benne a test, a szív, az élet. Mert itt nem az a lényeg, hogy kitáncoljuk magunkból a szenvedést, hanem hogy megéljük.
A Gitárművész is számtalan zenét mutatott, a Költő is Paco de Lucia-lázban égett, és egyre többször forgott kezében Lorca-kötete. Kapva kapott hát az alkalmon, és beiratkozott abba az iskolába, ahol a Gitárművész is játszott, és amelynek tanárnőjébe a Gitárművész reménytelenül szerelmes volt (bár később a kedvese lett rövid időre).
Egyszer-kétszer a Költőt is elrángatta az órákra nézőnek, de nem tudta bevonni teljesen. És nem csak azért, mert a Fiú nem oldódott fel közöttük, hanem mert a lelke mélyén ő sem akarta, hogy feloldódjon. Ez végre az ő katarzisa. Ebben a táncban talán meg tudja majd fogalmazni az érzéseit, amelyeknek eddig csak az áldozata volt. Újra égni fog, érezni – annyi raboskodás után. Megneszelte benne ezt a lázat a Költő is, mert egyre féltékenyebb lett, de minél inkább nőtt a Fiúban a kétségbeesés, ő annál jobban, csak azért is elmerült ebben az új szerelemben, még ha e szerelem alján érezte is, hogy túl későn talált rá, és hogy bűntudattal fog fizetni érte.
Elment a táncosok nyári táborába is. Végre kiszabadulhatott, föllélegezhetett. S ahogy fáradt, merült, annál vadabbul habzsolt. A végén, a napközbeni kimerítő órák és az éjszakai mulatozások, asztalon táncolások után már csak vacogni volt képes matracán pokróca alatt, mint akit szörnyű kór emészt. És nem csak a kimerültségtől. Hanem mert újra megérezte és letüdőzte a szabadság mámorító levegőjét, amely táncba hívta és csaknem halálba táncoltatta őt. És azért is, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy az életét úgy folytassa, ha hazatér, mint ahogy eddig. Olyan szomjúságot érzett, amiről tudta, nem olthatja többé semmi sem.
A Költő és a kislányuk virággal várta a vonatpályaudvaron, otthon pedig terített asztallal és meleg vacsorával. A szíve szakadt meg, amikor megpillantotta őket. Magához ölelte kicsinyét, forrón megcsókolta a Fiút, majd csöndesen, olykor egymásra mosolyogva, hazabuszoztak. Otthon vacsora közben persze kifakadtak belőle az élmények, újonnan eltanult mozdulatokat mutatott – de érezte, hogy lelkes beszámolója mögött, valahol a mély és nyirkos félhomály bozótosából már fölütötte fejét egy vérszomjas ragadozó: a hazugság. Megérezte szagát a Költő is, dörzsölt volt, még ha rendszerint későn kapott is észbe. Kislányuk pedig csillogó szemmel és elragadtatottan nézte táncoló-csacsogó-falatozó édesanyját, talán még soha nem látta ennyire szépnek, felszabadultnak, magával ragadónak. Törékeny emlékeiben ekkor raktározódhattak el az első táncmozdulatok.
A hétköznapok kezdtek újra a helyükre rendeződni. A Költő még a gyanús, aztán megbeszélt sms-eken is túltette magát, amelyeket egy számára arctalan, de épp ismeretlenségében riasztó és fenyegető vetélytárs küldözgetett a Nőnek valahonnan egy fülledt, latin éjszakából, talán épp az ágyán hanyatt dőlve, kedves tábori élményein merengve, hogy az ártatlan flörtöt miképp is lehetne elmélyíteni. Látszatra minden ugyanúgy folytatódott, de valójában szinte semmi sem. Mert a Nőt mintha áramütés érte volna, amelynek sokkjából felocsúdva rádöbbent arra, ki is ő valójában. Ez a csalóka érzet addig tornyosult benne, hogy a Fiúval tett magányos sétáik során már pedzegetni is kezdte, mit szólna hozzá, ha táncossá képeztetné át magát. A Költő kezdetben képtelenségnek tartotta az egészet, meg féltette is szerelmét egy újabb megrázkódtatástól, csalódástól, szerette volna, ha a Nő nem kergetne délibábot, és persze attól is rettegett, hogy elveszíti őt, amit ekkor sejtett meg először. Ez volt nyugtalanságának első olyan erejű hulláma, amely kisodorta elefántcsont-tornyából, és ott találta magát védtelenül a forróságtól sistergő flaszteren, és csak azt érezte, hogy a valóság perzsel, akár a tűz. Rendszerint visszabújt hát a maga havazásába, de innentől már nem tudta másképpen figyelni párját, mint gyanakodva. Azonban amikor látta rajta, hogy micsoda láng lobog benne, amely talán föl is emészti, ha nem oltják el időben – beleegyezett, és támogatta a Nő ötletét, még ha azt magában megkésett álomnak tartotta is.
A tánckarrierből persze nem lett semmi. Nem volt elég bátor és erős a Nő, hogy megküzdjön érte, és belátta azt is, hogy reménytelen az egész. Nem roppant össze tőle, hozzászokott a vereségekhez. A mélyben azonban a láva fortyogott tovább, de már nem álmokat emelt benne, csupán csöndben, titokban elégetett mindent, ami az útjába került. S amikor a Nőből csaknem minden érzés elfüstölgött, újra megszólalt benne a riadó csontkürtje, aminek hallatán tudta jól, hogy megint útra kell kelnie. Továbbállni, mint annyiszor életében, maga mögött kiégett vidéket hagyva, amelynek földjében többé nem terem semmi – új vidéket keresni, ahol talán még kivirágozhat.
Bejelentette a Költőnek, hogy fogja a Kicsit, és leköltözik apjához vidékre, ő pedig nyugodtan cuccoljon csak viszsza a családjához, be kell lássák, nekik ez nem sikerült. Ezen a beszélgetésen és vitán szembesült először a Költő azzal, hogy az értelmének bizony korlátai vannak. Amit addig, amíg a lét titkait, múltja sötétjét kémlelte, végtelennek hitt, az a hétköznapi valóság szánalomra méltó kis színpadán csúnyán leszerepelt. És mivel nagyon szerette a Nőt, a lánya nélkül sem akart élni, be kellett látnia, hogy jobb, ha kissé lejjebb ereszti agancsát, és meghajol a valóság előtt; hogy nem szégyen néha letérdelni, sőt, olykor kell is, ha meg akarjuk tartani azt, ami a legfontosabb nekünk.”

(...)

Egy nyaraló. Igen, egy nyaraló sokat lendítene rajtuk. Mindketten föllelkesedtek. S mivel mindig ő volt a kezdeményezőbb alkat, lázasan bogarászgatni kezdte az újsághirdetéseket. Közben otthagyta a munkahelyét is, váltott, egy nagy céghez ment át dolgozni, ahol nem ismert senkit, a felvételin csupán magára számíthatott, semmi protekció, rokon. Az első ilyen sikerélmény volt az életében. Ráadásul nemsokára lesz egy nyaralójuk is. Már csak azt kell kitalálniuk, hogy honnan szerezzenek rá pénzt. Akkoriban a Költő örökölt egy kisebb összeget egy elhunyt idős rokonuk után, de ahhoz, látva a víkendházak árait, gyűjteniük kellett még. Összeismerkedtek egy nyugdíjas kertész asszonnyal s a fiával, akik kocsijukon ki is vitték őket a nyaralójukhoz, amit el akartak adni, nem is sokért, mert már nem győzik, elég az otthoni ház, meg kell is a pénz a gyerekeknek. Keskeny erdei úton zötykölődött fölfelé az autó, melynek letekert ablakain harapnivaló, mindennél fenségesebb hegyi levegő ömlött rájuk, behunyták szemüket, és hagyták, hogy kimossa belőlük a város bűzét és a vidék porát. Fönt magányos, takaros kis kőház, kétszintes, óriási kerttel a lejtőn, a finom fényekben úszó völgy és a szemközti dombok festői látványával. Állítólag kertjén átjárnak az őzek, a rókák. A szomszédok szétszórva a tetőn, mindegyik egy-egy ilyen magányos kis házban, barátságosak, ha valaki disznót vág, kóstolót visz a másiknak, amúgy meg csak akkor zörgetnek be egymás ablakán, ha valami nagyon kell. Igen, itt talán rendbe jöhet minden – gondolta akkor a Nő. Hétvégenként elbuszoznak Süttőre, onnan pedig gyalog. Délelőtt ő majd sámlin krumplit pucol, akár a régi asszonyok, játszik a lányával, míg fönt a padlásszobában a Költő verset ír. Aztán a közös ebédek, nagy séták az erdőben. Se tévé, se rádió, amin át szakadatlanul árad a szemét. Még térerő sincs. Csak a szabad levegő és az alkonyatban elballagó szarvasok. Télen a mókusoknak és cinkéknek majd magokat szórnak. Nagy nyári estéken pedig kiülnek a völgy fölé, asztalukon friss pogácsa, bor, verseskötetek. A szellő olykor abroszukba belekap, de úgy, mintha csupán egy láthatatlan borz föltartott, lompos farkával libbentette volna meg, amikor riadtan lábuk közt eliszkolt vissza a bokrok közé. A házban recsegő magnóból Feliciano szívfacsaró spanyol balladái kelnek útra, hogy sohase feledjék, a szerelem és az élet illékony, addig becsüljék meg minden pillanatát, ameddig bennük táncol. Az elmúlás érzetének keserűségét pedig a szemközti dombok mögé hanyatló napkorong fényeinek és a lassan rájuk ereszkedő éjszaka egymás után feltünedező csillagainak leírhatatlan költészetével enyhítik majd.


(részletek egy készülő regényből)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében