Átöltözés
A zárban fémesen nyikorgott a kulcs, a kilincs megmozdult, és a sötét lépcsőházból belépett a lakásba Lakó Zoltán. Bundasapkáját levette fejéről és feltette helyére, az előszobai fogasnak átalakított keskeny szekrény tetejére. Hófehér, dús haja összekuszálódott, de mivel a tükröt egy sötétzöld télikabát takarta, nem vette észre, nem igazította meg.
Nyögdécselve levette lábáról a fényesre vikszolt fekete bakancsot, közben a kisszobába nyíló ajtó félfájába támaszkodott. Kigombolta hosszú, elegáns fekete kabátját, rátette a sötétzöldre. Belelépett a műanyag szagú gumírozott fehér papucsba – nagyon elütött a rajta feszülő fekete öltönytől.
Becsoszogott a hálószobába, sóhajtott egy rövidet. Levette a zakót, ujja beleakadt a kabát karjára tűzött fekete szalagba. Egy másodpercig megfordult az agyában, hogy levegye, de végül csak megigazította a szalagot, szépen a helyére. Megemelte hófehér inge gallérját, áthúzta fején a fekete nyakkendőt, nehogy a csomó elromoljon. Haja még kuszáltabb lett. Kigombolta mandzsettagombjait, majd végig az összes gombot, a nyakától a derekáig. Kioldotta nadrágszíját, hagyta, hogy a nadrág bokájáig zuhanjon. Kilépett belőle, felemelte a földről, és a nadrág vasalt élére vigyázva kisimította. Ott állt alsónadrágban, alsóingben, fehér bőre világított a sűrű csipkefüggöny miatt örök félhomályban levő hálószobában.
Kissé rekedten jöttek ki torkából a segítséget kérő szavak:
– Drágám, hol van a válfa, amelyre az öltönyt tehetem?
Nem kapott választ, a lakásban csak az öreg falióra tovaszálló másodperceinek kattogása hallatszott.
Lakó Zoltán merev tekintete végigfutott a hitvesi ágyon egymás mellé kinyújtott nadrágon, ingen, nyakkendőn és zakón, megállva a karra tűzött fekete szalagon.
– Jaj igen, persze. – hajtotta le szomorúan ősz, borzas fejét.
Loccs
Az Északi Erdővidék irodalmi lap szerkesztőségében kitörő örömmel fogadták Nagy N. Álmost. Örvendek, hogy végre arcot is kap számomra a kiváló rövidprózák szerzője, szorongatta az ifjú szerző kezét P. Kacsó Lehel főszerkesztő-helyettes, kitűnőek a meglátásai barátom, a humora pedig lehengerlő, veregette vállát a kissé másnapos Letshó Dénes, elismert haikuszerző, tessék belépni a pénzügyre is, az októberi honorárium ügyében, súgta oda a körüldongott fiatalembernek Niccse Aranka pénztáros, a kávét egy vagy két cukorral, kiáltotta oda a konyhából Gerth Ádám, a képzőművészeti rovatért felelős szerkesztő, aki mindig kötelességének érezte Gizikét, a titkárnőt helyettesíteni, amikor az az udvar végében sírdogált, mélyeket és bánatosokat hallgatva mobiltelefonjába, hol van, hadd rázzam meg a kezét, tört át a gyűrűn a Főszerkesztő, uram, le a kalappal, mondták már, hogy hat oldalt szánunk magára a februári számban?
Az öröm, az elismerés őszinte volt, olyan felüdülés egy friss hangot hallani, új, élénk színt látni az elszürkült palettán mostanában.
Nagy N. Álmos boldogan, öntelten búcsúzott, örömmel töltötte el ez a fogadtatás, kinek nem esne jól alig két megjelenés után ennyi elismerést szüretelni, ilyen igazi szakemberektől, hozzáértő irodalmároktól? Kabátja belső zsebében ott dagadt a boríték, benne a négy rövidprózáért kapott honorárium.
Még el sem engedte a szerkesztőség kijárati ajtójának kilincsét, megcsúszott a jeges lépcsőn, két métert repülve hanyattvágta magát, és feje szétloccsant az utolsó lépcsőfokon.
Az Északi Erdővidék kiváló posztumusz összeállítást hozott le a fekete borítós februári számában.
A lift
Mindig az elsők közt vagyok a nagy füzetben, reggel, amikor a biztonsági őrök regiszterébe aláírom eljövetelem. Alig három-öt név szerepel az új oldalon, az aznapi dátum alatt – egyszer utána kell néznem, kik ezek, akiknek nálam is sanyarúbb sorsuk van a patinás irodaépületben. Fogadni mernék rá, hogy cégtulajdonosok – azoknak megvan a motivációjuk, hogy kora reggel bejöjjenek irodájukba, lesni, hogy az alkalmazottaik mikor érkeznek. Mennyit késnek – az ő pénzükre.
Én nem ez az eset vagyok. Nekem feladatom kora reggel letölteni a központi szerverről, Hollandiából a frissítéseket. Én még a legaljább embereknél is lennebb helyezkedem el a ranglétrán: én a gépeket szolgálom.
Aláírtam a regisztert, indultam az előtérben nyitott ajtóval várakozó, csillogó, tágas lift felé. A fiatal liftesfiú – jobban szeretem mint társát, az izzadtságszagú kövér időset – bólintott felém:
– Jó reggelt! A hetedikre…
Korán járok, de legalább ismernek.
– A hetedikre.
Beléptem – az izzadtságszagú miatt is – törzshelyem a gomboktól lehető legtávolabbi hátsó sarokban van. A liftesfiú megnyomta a hetedik emelet gombját, az ajtók egy kellemes gong után hangtalanul összecsúsztak és elindultunk. A kijelzőn kigyúlt az egyes.
Én az irányító panelen pirossal világító hetes gombot néztem, majd tekintetem fennebb csúszott. Hat éve dolgozom ebben az épületben, hat év háromszáz reggelén, illetve késő délutánján utazom a lifttel, eddig mégsem foglalkoztatott a dolog:
– Ez az épület tudtommal tíz emeletes. Akkor meg miért van tizenkét gomb a panelen?
A liftesfiú meglepődve fordult felém. Bizonyára furcsállotta ezt a hirtelen bizalmaskodást, hisz a hat év háromszáz reggelén az időjáráson kívül másról nem beszéltünk. Hogy ne hazudjak: egyszer miután a harmadikon kiszálló szőke barbibaba szűk nadrágos fenekén találkozott tekintetünk, annyit mondtam neki: hát igen.
– Nem tudom. – bökte ki végül, ő is a gombokat szemlélve. – Tíz emelet van, az biztos. A tizediken van a Negmans és a Kontsoft, más nincs.
– És ha megnyomja a tizenkettest, mi történik? – kérdeztem.
Bámulta a gombokat.
– Nem tudom. – mondta végül.
Megint gongott egy kellemeset a lift, szétcsúsztak az ajtók. A hetediken voltunk.
Másnap az izzadtságszagú volt, rá egy napra megint a fiatal.
– Jó reggelt! A hetedikre? – ez eddig sohasem kérdés, hanem tudom-tudom, ismerjük egymást kijelentés volt. De láttam rajta, korábbi beszélgetésünk hatással volt rá. Pedig én már el is felejtettem.
Órámra lestem, időben vagyok.
– A tizenkettedikre lesz szíves! – dőltem neki kedvenc sarkamban a hűvös alumíniumfalnak.
Pislogott, először néztünk farkasszemet a hat év alatt.
– A hetedikre? – mosolygott bátortalanul.
– A tizenkettest nyomja meg.
Ha tízemeletes, a tizenegyediknek még van valami logikája, az lehet a lapos tető. De a tizenkettedik? Tényleg nagyon kíváncsi voltam.
Megnyomta a legfelső gombot, kigyúlt pirosan a tizenkettes. Ajtócsukódás után egyszerre néztünk a plafonra, mintha látnánk valamit, azt, hogy merre tart a lift. Pedig nem láttuk, de éreztük, hogy elindulunk.
A kijelzőn egykedvűen számolt a digitális elektronika. Tíz után már lélegzetet sem vettünk, csak néztük, hogyan vált át tizenegyre majd tizenkettőre.
Akkor egy nagyon természetellenes, soha nem hallot reccsenő hangot adott ki, érződött, hogy a lift megáll, mozdulatlanná dermed.
Az ajtó sem nyílt ki. A liftesfiú megnyomogatta párszor az ajtónyitó gombot – amit normál működés esetén nem kell –, egyre türelmetlenebbül, egyre jobban.
Semmi.
– Nyomja meg az egyik rendes gombot. Például a hetest. – javasoltam halkan, bűntudattal hangomban. Idegesen mért végig, de azért megpróbálta, de azért sem a hetest, hanem az egyest.
Semmi. Se gong, se mozgás.
Megnyomta a hetest. Semmi.
Végignyomogatta az összes gombot, a lift nem mozdult egyikre sem. Csak szép sorban kigyúltak a gombok, világítottak pirosan, egytől tizenkettőig. Plusz a földszint P-je.
– Beragadtunk. – sziszegte mérgesen. Nem nézett rám, de tudtam, hogy engem átkoz. Mégsem merte kimondani, hová menjek a tizenkettedik emelet helyett.
Zsebemből előkaptam a telefonom, nem is csodálkoztam, hogy mint rossz horrorfilmben, nincs térerő. Ettől már én is nagyon ideges lettem.
– Le lehet szólni a kapuhoz, hogy értesítsék a munkahelyemet, hogy ma késni fogok? Hogy szóljanak Hollandiába, nyomják át ők fetepén a…
– Leszólni? Le-szól-ni? – kivörösödött az arca. – Nem fogunk mi innen se le, se felszólni. Várhatjuk a szerelőket, ha egyáltalán működik ez a riasztógomb. – rábökött megint egy gombra, amely külön állt a többitől, és egy csengő volt rajta szám helyett.
Hallgattunk. Füleltem is egy kicsit, de semmi hang nem hallatszott a külvilág felől. A liftesfiú még megnyomta párszor a segélykérő gombot. Ez nem világított pirosan, mint a többi.
– Bizonyára hamar észreveszik, hogy nem megy a lift. – pusmogta végül. – Még félóra, és indul a roham, érkeznek az emberek dolgozni.
Félóra? – sikított fel bennem az elkeseredés. Akkor az én szervereim már rég késésben lesznek. Elintéztem magam rendesen.
Én marha, kellett nekem tizenkettes. De ki az a háborodott elme, aki nem írja a panel mellé – ha már így legyártották -, nagy betükkel, egy A4-es lapra, hogy kérem ne tessék megnyomni a tizenkettes gombot! A NE-t kiemelve, nyomtatott betükkel.
Hallgattunk. Szerencsére jó tágasnak tűnt a lift, a falára szerelt hatalmas tükör miatt.
– Úgy néz ki, esős ősz lesz. – mondtam végül kínomban, de a liftesfiú nem válaszolt.
Nem tudom, hogyan telt el az a két óra, amíg ott álldogáltunk börtönünkben, szépen kivilágított cellánkban. Némán, egymás tekintetét kerülve. Volt idő magunkba mélyedni, gondolkodni. Már azt sem tudom, miről, csak teljen az idő. Amikor már a kollegáim kezdőideje is elmúlt – kilenc óra – többet már nem néztem karórámra. Behúnyt szememmel láttam, amint idegesen keresnek, hívogatnak telefonon. Kevergetik kávéjukat, zajos kanálcsörgetéssel, szitkozódással. Nem értik, mi történt, nem tudják, mitévők legyenek. Megállt a tudomány. Csak egyre idegesebben kérdik egymástól, retorikusan – hol van, hol van, hol lehet –, mint kezdő imádkozó szakkörösök a külföldi tanulmányúton, Istent keresve a Szent Péter Bazilikában.
Éreztem, hogy teljesen be vagyok szorulva. Nyakamat a nyakkendő szorítja. Sarkamat az új cipő – mindig véresre súrolja bőrömet. Egész létemet meg ez a lift. Nem is a lift, az egész épület. Hiába is engedek nyakkendőm csokrán – mit csokrán, bogján –, levegőt nem fogok rendesen kapni soha.
És ha sohasem szabadulunk? Néztem a liftesfiú hátát. Mint lakatlan szigeten, ketten. Bizonyára kialakulna köztünk valami kapcsolat. Hosszú beszélgetéseink miről szólhatnának? Technikai beállítottságúak vagyunk, ő mesélne a liftről, én a számítógépekről, operációs rendszerekről. Esetleg beszélhetne az emberekről is, akiket liftjén utaztat. Ha jó emberismerő. Valaki ugyanabban a ruhában jött, mint a tegnap… Vagy szegény – pályakezdő és nincs tartalék kosztümje –, vagy nem aludt otthon. Izgalmas. Emlékszem, első nap, amikor ide jöttem. A munkaprogram lejártakor szakadt az eső, meg kellett várnom, amíg elcsitul, nem áztathattam el egyetlen öltönyöm. Miben jöttem volna másnap?
És másnap. És másnap. És másnap. És így tovább. Nyugdíjig.
Ha nem szabadítanak ki, meghalunk, ez van. Megesszük egymást, esetleg. De hamarabb szomjan halunk. Pedig nem is volna rossz. Olyan ennivaló vagy, barátom. Szükségem volna egy segítő kézre. Vagy zabálás közben, a nyers combbal a szájban: mit lábatlankodsz itt?
Vajon melyikünk halna meg hamarább? Ki bírná tovább? Jó szívós lehet, egész nap álldogál a liftben. Kár, hogy leszoktam a cigarettáról. Most rágyújthatnék, legalább csinálnék valamit. Veszekednénk, bizonyára. Mit büdösít ide? És vajon mielőtt meghalnék – meghalna –, letegeződnénk? Mesélnénk egymásnak életünkről?
Mit meséljünk, itt is azt éljük pontosan. Valamikor megnyomtunk egy gombot, elindultunk felfelé, az ismeretlenbe, aztán csak állunk, várva, hogy valaki kiszabadítson. Mégcsak nem is ordibálunk, várunk fegyelmezetten. Valakinek biztos ez a dolga, kiszedni minket.
Egyszercsak megmozdult a lift. Reccsent egyet, majd felbúgott valahol egy motor, éreztem, hogy ereszkedünk. A liftesfiú gyorsan kiegyenesedett, elrendezte bordó egyenruháját.
Kinyílt az ajtó, feltárult előttünk egy neonfényben égő tágas folyosó, amelyről elegáns irodaajtók nyíltak a zümmögő kaptárhelyiségek felé. Elegáns ruházatú nők, öltönyös, inges férfiak jöttek-mentek.
Nem is kellett felnéznem a kijelzőre, tudtam, hogy a hetediken vagyunk. A liftesfiú felém fordult, kérdő tekintet pásztázott dühös arcából. Nem értette miért nem mozdulok.
– A földszintre, legyen szíves. – montam neki nyugodtan.
Becsukta az ajtókat, megnyomta a földszint gombját. A hetes kialudt.
Leérve kiléptem a tágas csarnokba, az előtérbe. Visszanéztem a liftesfiúra.
– Majd jön a helyembe egy másik, aki félnyolcra jár, a szerverek miatt. Majd pár év múlva, amikor látja, hogy már az arca is az enyémre hasonlít… – megböktem magam, a halántékom tájékán: – Vigye fel azt is a tizenkettedikre.
Éreztem a hátamba fúródó elképedt tekintetét, hallottam, amint kellemesen gong a lift hangja és surranó hanggal becsukódnak az ajtók. Odaléptem a bejárattal szemben levő recepcióhoz, intettem a biztonsági őrnek, hogy kérem a füzetet. Órámról leolvastam az időt, odafirkantottam az asztalhoz láncolt golyóstollal, majd melléje az aláíráshoz: szevasztok.
Kint jó friss volt az őszi esőtől megtisztult levegő, öltönyöm, beszívva a kövér cseppeket, másodpercek alatt simult nedvesen a lépésről lépésre jobban és jobban kiegyenesedő testemre.
