Imigyen szóla az orvos
Menjen haza. Tudja meg sürgősen,
hogy az hol van. Ha megtalálta,
a címet ne bízza holmi noteszre,
hanem tartsa észben. Ismételgesse
álmában is, ismétlés nélkül nincs haza.
Kösse hozzá mindazt, amire érdemes,
és azt is, amire kénytelen emlékezni.
(Próbálja néha összetéveszteni a kettőt!)
Szóval, ha megtalálta, üljön csak le,
és nevelje fel csendben a gondolatait.
(Bagatellianus a börtönben)
Az emberlét útjának felén
leültem. Leültettek pontosabban,
de a pontosság értelme megingott,
öncélúsága egyre biztosabb.
Penésztakaró alatt szuszogó erdő.
Nem látom, hová jutottam.
A pontosság az, ami van.
Bonyolult bábeli bagatell.
Kínosba forduló egyszerűség.
Kúszó sötétség a falakon,
egyre üresebb oroszlánketrec.
Hiány, aminek teste van. Enyém.
Szélre váró szalma. Egy zsák sörény..
Emlékezés egy régi városra
Az a hegy olyan volt, mint egy bevehetetlen
(régi vágású) város, bástyáit a fű benőtte,
az ösvények mellett házakat látni nem lehetett.
De azért város volt mégis,
önmaga fölé emelkedő hangulattal,
önmagánál is öregebb gránitszobrokkal,
sziklánál is erősebb vízvezetékekkel,
gondolathintákkal és meredek játszóterekkel,
hangyanegyedekkel és kultúrkatlanokkal.
A törpefenyők a körkörös teraszokon,
a fellegek az erkélyeken találtak helyre.
Nem lehet elfeledni az amfiteátrumokból
fölszálló indulatok méregzöld katarzisát,
az embertelenségben lakozó csendet, –
s mindazt, amitől (e szarfészekből nézve)
az a régi hegy városnak nevezhető.
(Bagatellianus zenekritikája)
Zuhanó mennykő helyett:
lealacsonyodó égbolt.
Zenévé változó pára.
Lebegő szőnyeg. A nézőköz′
felé hullámzó halál.
Alatta dermedő csatatér.
Lehiggadt hősök.
Egymásra darált szólamok.
A regruták véréből
szűbemászó,
de témát tévesztett dallamot,
hangosít ki a szolgai szél.
Iszamos sárfák,
füstölgő kürtök,
őrült nagybőgők
hordják a fülembe,
amit az ostoba szenvedély kiagyalt,
s amit a veszteség
katarzisával együtt elfelejt.
Ennek, így, semmi értelme.
Alakoskodó,
elkárhozott nulla.
Kidobott égi pénz. Élet.
Remélem, az Operában vagyok.
Vakablak
Nem lehet kilátni
semmilyen ablakon,
elvakult,
föld alá került minden ablak.
Azokra a falevelekre,
pontosabban,
azokra a történetekre gondolok,
melyekhez van annyi közöm,
mint egykori leveléhez a fának.
Csakhogy
ezek olyankor peregtek,
akkor váltak le rólam,
mikor én ott se voltam.
Képzelj csak el egy lombhullást,
szenvedő alanya hiányzik,
sehol egy fa,
sehol a hozzá tartozó erdő!
Egy fa ilyet sose tenne.
Nincs is szó itt semmiféle fáról.
Nem is tudom, mikor találkoztam
utoljára fával. Általában,
úgy siklottam át közöttük,
mint a lopakodó szél.
Valahogy így esett.
Ez volt a kalandom,
világra néző ablakom,
ez az én bűnös,
idézhetetlen történetem.
Tisztán emlékszem,
hogy nem voltam benne jelen.
Beldorádó
Nem szorít az idő. Képes vagyok letagadni
mindent, mi gúzsba köt. Szabad vagyok, tehetős.
70 kilót terelő pásztor. 33 éve legeltetem,
szaporítom ezt a nyájat, füvek és források
hívása szerint. Örülök, ha nem széled szerteszét.
A szélirány utamat megjelölte.
Égtájat költ a képzeletből,
tengerszemet a belémszorult éjszakából.
Beldorádó egyre tágasabb.
Borrá változik itt a szamártövisek harmata!
Országomat, persze, kérdések határolják,
és én egyikre se tudom a választ.
Egy éjszakán kimondják tán a farkasok.
A szőlőhegyi beszéd
Itt bizony fű se nő,
nemhogy venyige.
(Itt a madár se költ.)
Kövek se gördülnek alá,
legfönnebb:
valaki beszél.
A szélcsendből ítélve:
nem idevalósi.
Nem sziklaszuszogás.
A gránit-
hordókat senki se görgeti,
sehol egy lélek –
itt valamiképpen mégis,
egybehangzóan,
szüret van.
