Egy íróhoz hozzátartozik az egész aurája, figurája. Vannak olyan szerzők, akiket lehetetlen elmesélni csak a műveikkel: a legendájuk, az életük, az életvitelük, sőt a haláluk is szervesen az életművükhöz tartozik. Bármennyire is szeretnénk, nem szakíthatjuk el a művet az írótól, a hozzá kapcsolódó történetektől” – nyilatkozta Cserna-Szabó András a Mérgezett hajtűk című kötetéről, s azt hiszem, találóan jellemezte legújabb könyvét, melyben negyvenkét írásban a magyar és a világirodalom ismert vagy éppen elfeledett íróinak portréi bontakoznak ki szövegeik, különc szokásaik, ízlésük, kedvelt olvasmányaik bemutatása révén. Cserna-Szabó személyes irodalmi arcképcsarnokában az írói figurák és az életművek olyan jellemvonásait próbálja kiemelni, melyekkel nem találkozhatunk az irodalomtanulás során, mert ezek nem mennyiségben mérhető tudást, hanem egy szubjektív, sokfelé ágazó és érzékeny irodalmi utazás eredményeit tükrözik. Az esszé, a tárca és a novella műfaji jegyeit magukon viselő írások szórakoztató, tartalmas olvasmányok, és egyúttal azt is megmutatják, hogyan olvas egy író, milyen kánont alakít ki önmaga számára, és hogyan gondolkodik az irodalom mibenlétéről.
A kötetben, változatos felhozatallal, többnyire 19-20. századi írók szerepelnek, ezenkívül néhány korábbi: Boccaccio, Rabelais, Swift vagy Sade márki, s két más művész is: Jimi Hendrix zenész és Frida Kahlo festőnő. Az esszék magvát mégis a századforduló magyar íróinak portréi határozzák meg, kiemelt helyen Krúdy Gyulával, akit Cserna-Szabó nemcsak olvasóként tisztel, hanem írástechnikai fogásaiban mestereként követ. Krúdy novelláinak sajátos hangulatára játszik rá az ízekből, illatokból fakadó emlékezés, történetindítás alkalmazásával – ez a jellemvonás talán a többi kötetében jobban érzékelhető –, de a melankólia és az irónia keverésével is, igaz, Csernánál az irónia könnyen átcsap cinizmusba. Azt is mondhatnánk, nem meglepő, hogy novellistaként ennyire kedveli a századforduló kismestereinek prózáját, akik szintén ebben a műfajban jeleskedtek, de a méltatlanul elfeledett írókban a figurák nem mindennapi vonásait is képes észrevenni: Csáth fekete csöndjét, Tömörkény alföldi akasztófahumorát, Cholnoky édes szenvedésvágyát, Szép Ernő képen törlő cukrosságát. Talán a róluk szóló írásokban működnek a legjobban az irodalmi anekdoták: Krúdy pest-budai szívügyekben való tájékozottsága, Ambrus Zoltán kritikusok, kollégák és kiadó ellen forralt bosszúja, Tömörkény alföldi kocsmás sztorija mind színes és sokatmondó cserepei az írónemzedék legendákkal övezett életvitelének. Cserna az elmúlt századfordulót eleveníti fel a mostaniról, s megmutatja, hogy a kánon peremére sodródott írók némely vonatkozásban izgalmasabbak lehetnek, mint a rivaldafényben úszó társaik. Különben is az irodalmi kánon folyamatosan változik, s ezt a mozgást kiválóan érzékelteti a Hunyady Sándorról szóló esszé: „Minden működő irodalom lóverseny, az állás folyamatosan változik, az egyik jószág előretör, a másik lemarad, az utolsókból elsők lesznek és fordítva.” Koronként és divatonként más-más írókat kapnak fel, vagy felejtenek el egy időre, bizonyos skatulyák mégis kényelmesnek tűnnek, és a kelleténél hosszabb ideig tartják fogva áldozataikat. Jókait is sikerült bedobozolni, naiv, mesélőkedvű kisfiúnak beállítani, annyira, hogy igazi arcához csak segítséggel, nagy erőfeszítések árán lehet hozzáférni. Ilyen képszerűen mutatja be az irodalmi csoportosulásokat is: akár egy nagy kávéházban, különböző asztaloknál foglalnak helyet az írók, de vannak olyanok is, akik magányosan álldogálnak a pultnál, például Hajnóczy. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy nemcsak a kánon változik, az írók is mozoghatnak, van, aki több asztaltársasághoz is tartozik, vagy feladja a magányos álldogálást a pultnál, de ez csak apró kiegészítés. A lényeg, hogy a könyv elbeszélője egyszerűen, mégis ötletesen tudja az irodalom működését az olvasó elé tárni, megmutatva, hogy az nem csupán szerzők és szövegek, hanem bonyolult folyamatok összessége is.
Érdekes módon a kötet nagy erénye, a szövegeken átható őszinteség és személyesség néha a gyengéje is egyben. Az esszék nagyon jól érzékeltetik azt a folyamatot, amikor passzióból olvasunk, nemcsak értjük, hanem – bármilyen közhelyesen is hangzik – át is érezzük az olvasottakat, amikor „a mérgezett hajtű belefúródik a szívünkbe”. Talán ez a lelkesség eredményezi időnként az olyan írói túlkapásokat, mint az egyes életművek hiperbolizálása vagy az öncélú vulgaritás. Nem biztos, hogy „Tömörkény nélkül nem lenne Móricz-novella, de Bodor, Tar vagy Lázár Ervin-novella se. Ficsku vagy Grecsó se.” És afelől is kétségeink lehetnek, hogy ha sikerülne az előbb említett Jókai-képet, a kékszemű mesélő gyereket átformálni, akkor cserébe „a 19. század egyik legnagyobb európai íróját” kapnánk. Ugyanígy visszahőkölünk, amikor az erkölcscsősz, prűd, pietista stb. magyar jogszabályok, társadalmi szokások apropóján megírt kifakadást olvassuk. Ez az attitűd nemcsak gyerekes, hanem sehová sem vezet. De szerencsére ilyesmivel ritkán találkozhatunk.
A Mérgezett hajtűk esszéinek igazán sajátos jellegét az ízekben, illatokban, hangulatokban megragadott olvasmányélmények adják. Cserna-Szabó személyes irodalmi kánonjába az egykor népszerű Ínyesmester szakácskönyve éppúgy belefér, mint Hrabal vagy Wilde írásai. Sőt nem riad vissza attól sem, hogy a szakácskönyvet mozaikos technikával megalkotott regénynek, esetleg novellafüzérnek tekintse, melynek szerzője „olyan közönséges tárgyról értekezve, mint a tejfölös túró, oly rafináltan ki tudja mondani, hogy az élet ünnep, karnevál.” Így kerül sor arra is, hogy a 19. századtól meginduló pörköltinváziót a magyar nemzetkarakterológia egyneműsítőjének, lebutítójának tartja, szemben a lecsóval, amely, ha nem lenne ennyire háttérbe szorítva, sokszínűséget biztosíthatna nemcsak a magyar gasztronómiában, hanem a mentalitásban is. Bár explicit módon nincsen kimondva, de valahol ott bujkál a pörkölt-regény, lecsó-novella párhuzam is, a regnáló műfaj ugyanis éppen az irodalom sokféleségére tör, s próbálja egyetlen paprikás-szaftos ízzé redukálni. Ebben az ízekkel megspékelt világban italok és irodalmi hősök, vagy hétköznapi emberek is összekapcsolódhatnak. A borember élete sötétség, irracionalitás, mámor – erre jön a vigasztalás, hogy a bor mégiscsak cseppfolyós csók –, a sörember ezzel szemben csupa tompaság, racionalitás, unalom. Ez a felosztás mintha a művészet dionüszoszi és apollói arcára hajazna, de a pálinkaember a személyiség legsötétebb bugyrait is felfedi: „Óvakodj tőle. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is.” S ha már kellőképpen el tudunk igazodni az étel- és ital-kavalkádban, akkor javaslatokat is találunk arra vonatkozóan, hogy melyik művet mikor tanácsos fogyasztani: Hrabal másnapos spleenre, őszi koraestére való, Szép Ernő mellé pedig meleg szoba és forralt bor ajánlott.
A gasztronómia világából merített műértelmezések meglepően ügyesen keverednek a szakirodalmi hivatkozásokkal: többször szóba kerül az Új Magyar Irodalmi Lexikon egy-egy információja – legtöbbször éles kritikával illetve –, vagy olyan profi szakírók kijelentései, mint például Balassa Péter Ottlikra vonatkozó elemzése. A könyv irodalomszemléletének legnagyobb mestere mégis Szerb Antal. Annak ellenére, hogy az esszékben csak említés szintjén van jelen, Cserna-Szabó nem csinál titkot abból, hogy Szerb irodalomtörténetén nőtt fel. Így az ő hatásának is betudható az elit és populáris irodalmi olvasmányokból való építkezés, amely szokatlan, nem mindennapi megvilágításba helyezi a bemutatásra kerülő életműveket és a figurákat, és élvezetessé teszi a Mérgezett hajtűk írásait.
A kötet egészét szemlélve azt is mondhatnánk, Cserna-Szabó András olyan könyvet írt, amely nemcsak a profi irodalmároknak, hanem egy jóval szélesebb körnek is szól. Életszagú és izgalmas történetekkel vesz rá arra, hogy továbbolvassunk, fellapozzuk a szóba került könyvek valamelyikét, vagy belehallgassunk Jimi Hendrix számába, hogy megtapasztaljuk, milyen, amikor egy művész „a földről csókolgatja az eget”.
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk. Magvető Kiadó, Budapest, 2009.
