"mi változik, mi merre mozdul el?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 6. (572.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Vízimozi
Király Farkas
Szakadékok megszüntetése - Beszélgetés Szentmártoni János költővel, a Magyar Írószövetség elnökével
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Szomjúság
Markó Béla
Versei
DANIEL ALEXANDROS VATICANO
Vidám Biblia avagy amit a Könyvek Könyvéből kihagytak
Nagypál István
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Hajós János
Az országépítő avagy Bagatellianus Beldorádóban
Kántor Lajos
Mikes és a Rekviem (25 év távolából)
Szőcs István
Akkor is éppen így ütött az óra…
Xantus Boróka
Ínyesmester irodalmi utazása
Gyenge Zsolt
A mozi tanácstalansága, avagy a Berlinálé esete Bergmannal
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A Mély Hit hangján
Áprilisi évfordulók
 
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A Mély Hit hangján
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 6. (572.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

A nyolcvanhoz közelítve óhatatlanul megérint mindnyájukat az elmúlás szele. Útra készülünk. Az ismeretlenbe, a csak alig sejthetőbe indulunk. Mi van ott túl? Félünk, reménykedünk. Vagy éppen ellenkezőleg még egyszer megpróbáljuk minden erőnket összeszedve meghosszabbítani földi létünket. Jól tudjuk, hogy ez csak halasztás: ajándékba kapott évek, néha csak órák, percek. És mégis megpróbáljuk. Azután megadjuk magunkat és átlendülünk egy MÁSIK VILÁGBA, még itt a földön, életünkben. Ilyenkor szólal meg bennünk egy hang, ami már nem is földi hangzás, hanem valami egészen más. Nem túlvilági zengés, hanem valami sajátos megnyugvás, a belső béke mindent betöltő boldogsága: EGYESÜLÉS A VILÁGGAL, FELOLDÓDÁS A KOZMOSZBA. Az örök nagy HARMÓNIA hangja ez.
Fiatalon, ha olykor meg is érezzük ennek a HANGnak az érintését hamar elfelejtjük, de a lelkünk mélyen ott marad az utolsó pillanatokig, amikor elementáris erővel tör felszínre. Igazából nem életkorhoz kötött, bármikor felbukkanhat. Például egy fenyegető betegségből való felépülés után. Mint például Beethovennél: az a-moll Vonósnégyes III. tételéhez fűzött program szavaiban „Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenhez, líd hangnemben.” Szinte természetes, hogy a zene korál-hangvételre vált. Bach óta vagy talán még előbb is a korálok világában kelt életre elsőként a mély hit hangja. Bach Kantatáit, Passióit, h-moll Miséjét áthatja ez a hangvétel. de belép hangszeres muzsikájába éppúgy mint a hangszerek fölé emelkedő, a realitástól szinte teljesen elszakadni látszó nagy technikai zeneépítményeinek (pl. a Die Kunst der Fuge) világába. Bach műveit teljesen áthatja a mély Hit. Erre utal Debussy: „Tekintsünk Bachra, a zene Jóistenére, akihez a zeneszerzőknek, mielőtt munkához ülnek, fohászkodniuk kellene, hogy óvja meg őket a középszerűségtől: tekintsünk gazdag életművére, amelyben lépten-nyomon oly eleven dolgokkal találkozunk, mintha csak tegnap keletkeztek volna, a szeszélyes arabeszkeken kezdve, a vallásos áradásig, és amely mindmostanig páratlan” (Debussy: Az ízlésről, 1913. febr. 15.). Nietzsche még valami mást is megragad Bach zenéjében: „Ezen a héten háromszor hallottam az isteni Bach Máté-passióját, mindannyiszor a mérhetetlen csodálatnak ugyanazzal az érzésével. Aki tökéletesen elfelejtette a kereszténységet, az valóban úgy hallgathatja, mint az evangéliumot, az akarat tagadásának a zenéje ez, és nincs benne semmi aszkézis.”
Az „akarat tagadása” az emberi akaratra utal, helyébe az Isten akarata lép: „Legyen meg a Te akaratod” szellemében. Ebben ragadható meg a mély Hit bármilyen emberi alkotásról legyen is szó. A zenei életművek lezárásának pillanatait jellemzi ez a belenyugvás Isten akaratába. Gyakran éppen a végső, néha BEFEJEZETLEN művek sajátja ez a transzcendens zenei hangvétel. Mozartnál a Reguiem, Batróknál a III. Zongoraverseny. Közismert kifejezéssel élve: MEGTÉRÉS ISTENHEZ. Nincs kivétel, a lázadók is megtérnek. Wagner idézet jut eszembe: Liszt Cosima, Wagner felesége naplójából idézek, Wagner szerint „Nincs a Krisztuséhoz hasonló magasztos alak, a többi, akitől meghatódunk, mind csak őt utánozza. Nagyon nekihevülten beszél – írja Cosima –, nem olyan világosan, mint szokott, a hangja nagyon megviselt, és amikor, szokása szerint, ha tartósan beszélt, félrevonul és visszatér, igen sápadt, a keze hideg és nedves, és köhög. Nekem elmondja a gondolatot, amelyet felírt: »A vallástól a művészethez vezető út rossz, a művészettől a valláshoz vezető jó.« (1880, Január, kedd, 13-a.)
A Parsifalban (utolsó operájában!) Wagner mindkét utat bejárja, mély hite központjában Isten és a Művészet eggyé lényegül. Ugyanazt találja meg, mint amit őelőtte és utána annyian a művészet világában: A Dante-i ISTENLÁTÁST. Cosima naplójának lapjain minduntalan feltűnik az Isteni színjáték mint mágneses központ a gondolatok, érzések sokaságában. Dante Istenlátása a mély Hit legszebb kifejezése: „Olyanná lesz a lélek ama Napban / merülve el, hogy bármi másba nézzen, / lehetetlen, hogy megnyugodjon abban. Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen, / benne gyűl, s ami rajta kívül elvét / minden célt, benne célba jut egészen.” (Paradiso, XXXIII)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében