– A költői szerep nem összeegyeztethető az irodalomszervezői tevékenységgel, állítod az egyik veled készült interjúban. Mint a Fiatal Írók Szövetségének friss elnöke, hogyan látod, miként fog megférni a kettő egymás mellett, mindkettőnek maximálisan eleget tudsz tenni?
– Sehogy és nem. Most legalábbis, amikor az irodalomszervező elnyomja a költőt, úgy látom, hogy nem férnek meg egymás mellett, de ez persze nem igaz. Mert holnap majd a költő kerekedik felül, és elnyomja amazt. Nyomakodás van mindenesetre, így megy ez. Remélem, a mostani csak egy átmeneti időszak az életemben, hiszen, bár tavaly volt az elnökválasztás, gyakorlatilag csak egy-két hónapja irányítom én a szervezetet. Logikus, hogy kezdetben ez a szerep nagyobb energiákat követel az embertől, elszívja az életet máshonnan. Ráadásul az év első szakasza döntő jelentőségű a pályázatok szempontjából, nagyon észnél kell lenni, hiszen most alapozzuk, most tervezzük meg az évet. De nem aggódom, mert a költő van olyan önző és narcisztikus fazon, hogy ha itt az ideje, sutba dob mindent, lenyomja az alteregókat, ha kell, feltörli velük a padlót. Ha kiegyensúlyozottabb lenne a szervezet gazdálkodása, akkor a poétának is könnyebb dolga lenne, hiszen az irodalomszervező kiszámíthatóbb térben mozogna, meglenne a maga életritmusa. Így állandóan résen kell lenni, vizslatni, hogy honnan lehet egy kis pénzmagot előteremteni, azért, hogy vállalt feladatainkat, a könyvkiadást, a tehetséggondozást, az érdekképviseletet kiegyensúlyozottan tudjuk teljesíteni.
– Milyen elképzeléseid vannak FISZ-elnökként, miért vállaltad ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot, mit tartasz a legfontosabb célkitűzésnek?
– Célkitűzés van egy raklapnyi, de hadd legyek most demagóg: az a legfőbb cél, hogy ne csak én és közvetlen munkatársaim mondják azt pár év múlva, hogy van értelme az egész hóbelevancnak. Persze, a mai kulturális viszonyok között az is egyfajta eredmény, ha nem keseredünk bele, ha legalább mi jól érezzük magunkat a bőrünkben, de ez mégiscsak kevés. Hogy miért vállaltam? Mert nem akadt jobb dolgom. Komolyan. Pontosabban: ez volt a legjobb dolgom, ami akadt, mert szeretem ezt csinálni. Élvezem. Tűnjön bár perverz dolognak, tényleg így van.
Úgy vettük át a FISZ irányítását, hogy egy nyitott, szabad vegyértékekkel rendelkező szervezetet szeretnénk. Olyat, amely bárkinek tud segíteni, bárkivel megtalálja a közös hangot, ha értelmes cél lebeg előttük. Nagyon szeretném, ha sokan ráéreznének arra, hogy a FISZ értük van, ha tettre készen bekopognának, dörömbölnének hozzánk érdekes, értelmes, őrült tervekkel, ötletekkel. A nyitottságot véresen komolyan gondoljuk. Torkig vagyunk a kulturális élet megosztottságával, az ideológiai harcokkal, a haszontalan hisztivel. Ez persze nem azt jelenti, hogy bárgyún a „szeressük egymást, gyerekek” jelszavát tűzzük zászlónkra, azonban tényleg fontosnak tartjuk, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt viszonyok legyenek a szakmában. Ezért például munkatársaimmal arra törekszünk, hogy azokban a fontos kuratóriumokban, ahol képviselőnk jelen van, kiegyensúlyozott, jó szakmai döntések szülessenek, hogy értelmesen szóljunk hozzá, ha kikérik a véleményünket irodalompolitikai kérdésekben.
– Hogyan látod, a FISZ mennyire képviseli hatékonyan a fiatal alkotók érdekeit? Min változtatnál, mi az, amivel maximálisan elégedett vagy?
– Mivel a FISZ egyike a négy reprezentatív írószervezetnek, bizonyos esetekben, amikor a döntéshozók kikérik a szervezetek véleményét, és mi is beleszólhatunk a döntésekbe, igyekszünk érvényesíteni a fiatal írók érdekeit is. Legyen szó irodalmi díjakról, ösztöndíjakról, könyvtámogatásról, rendezvényekről, alkotói támogatásokról, könyvtárprogramról. Jó lenne, persze, ha a mindenkori politika többször kikérné a szakma véleményét, ha hatékonyabb lenne az érdekképviselet, amihez nem csak a politikában, de az írótársadalomban is szemléletváltásra van szükség. Sok volt korábban a rossz tapasztalat, a fölösleges, kontraproduktív vita. Esztelenül megosztottak vagyunk, amin az nem változtat semmit, ha napjában többször is elmondjuk, hogy össze kellene fogni. Nem szabad megengedni, hogy átpolitizálódjanak szakmai, esztétikai kérdések, akkor sem, ha minden a pénz, az állami támogatás körül forog. El kell ismerni azt, hogy a másiknak, a tőlem különbözőnek is van létjogosultsága, még ha azt az én szemszögemből gyengébbnek, értéktelenebbnek is látom. Rossz tapasztalatokról beszéltem, holott nekem szerencsére egyre jobbak a tapasztalataim. Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik mást és mást gondolnak a világról, de abban egyetértenek, hogy elegük van. A mi generációnk ráadásul, hál’ istennek, jellemzően magasról tesz az idősebbek értelmetlen kultúrharcára.
Mivel vagyok elégedett? Őszintén, semmivel, mert tudom, hogy minden téren van mit fejlődnünk. Elégedetlen sem vagyok azonban, adtunk ki jó könyveket, voltak jó és érdekes rendezvényeink, izgalmas konferenciáink, előző elnökünk, Bednanics Gábor szervezésében, odateszszük magunkat a szakpolitikai egyeztetéseken, a kuratóriumokban. Mégis úgy érzem, hogy még mindig túl kevés szerzővel van kapcsolatunk, ennek oka persze az, hogy évekig szűkösek voltak a lehetőségeink. Azért azt most is el kell mondanom, hogy nem szerencsés, ha a szerzők, a fiatal írók azt várják, hogy mi megoldunk mindent, mert nem vagyunk szuperhősök, a FISZ nem tudja önmagában érvényesíteni érdekeiket, ehhez kellenek ők maguk is.
– A FISZ egyik célkitűzése a fiatal alkotók első köteteinek publikálása is, hogyan látod, Magyarországon milyen lehetőségek vannak erre?
– Való igaz, a FISZ könyvkiadó is, de legyen most az is-en a hangsúly. Meglehetősen bonyolult a helyzet: egyszerre könnyű és nehéz első kötethez jutni. Könnyű, mert a burjánzó irodalmi intézményrendszer egyik jellemzője, hogy innen-onnan össze lehet gyűjteni az első kötetre valót, előbb-utóbb akad kiadó, ha elég kitartó az ember, ha más nem, akkor olyan, amelyik pénzért jelentet meg. Nem mindegy azonban, hogy lát napvilágot az a bizonyos első, hogy milyen figyelmet kap a könyv, maga a szöveg, hogy mennyi segítséget ad a szerkesztő, a kiadó. Elég szigorúak vagyunk magunkhoz és szerzőinkhez is ebben a kérdésben. Úgy gondoljuk, hogy egy-egy tehetség kibontakozásának nem feltétlen tesz jót, ha gyorsan, akárhol megjelenik a könyve. Ezért mi igyekszünk a maximális segítséget megadni a szerzőnek a szerkesztés során, igyekszünk maximálisan odafigyelni munkájára, megtisztelni őt ezzel. Eddig két roppant lelkiismeretes szerkesztőnk volt az elsőkötetes sorozatnál: számomra példaértékű Csepregi János és Mészáros Márton szerkesztői hozzáállása, hiszen sok-sok munkaórát fektettek egy-egy kötetbe, fáradságot nem ismerve egyeztettek a szerzővel. Személyes példámon tudom persze, hogy ezt egy elsőkötetes író nem feltétlenül igényli, hiszen én is úgy gondoltam, hogy néhány vesszőhibától eltekintve makulátlan a kéziratom, amit a kiadóhoz leadok. Ma már persze tudom, hogy korántsem volt ez így, ezért a második kötet összeállítása során már buzgón maceráltam a szerkesztőt és néhány költőbarátomat, akinek adok a véleményére. Új szerkesztőink, akik még csak nemrég láttak munkához a négy sorozatnál, Borbáth Péter, Szöllőssy Balázs, Falvai Mátyás, Szabó Tibor Benjámin, Zsidó Ferenc, Varga Betti, Bednanics Gábor, Elekes Dóra és Fülöp József – tapasztalataim szerint – mindannyian ezt a felfogást képviselik.
– Hogyan lehetne közelebb hozni a kortárs kiadványokat, rendezvényeket az átlagemberekhez is, akik nem a szakmai berkekhez tartoznak?
– Az a tapasztalatunk, hogy a fiatalokat igenis érdeklik a művészetek, ezért érdemes olyan rendezvényeket tartani, melyek szakítanak a hagyományos, frontális irodalmi estekkel. Orcsik Rolanddal többek között ezért hívtuk életre a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált a Szeged és Szabadka között közlekedő sínbuszon, melynek a FISZ is partnere, és a tapasztalatok szerint nagyon jól működik. Érdemes alternatív helyszíneket, megközelítésmódokat keresni, szövetséget kötni a társművészetekkel, nem feltétlenül csak a profi irodalomfogyasztókat megszólítani, elkalandozni az irodalom peremvidékeire is. Számos fesztiválhoz, rendezvényhez csatlakozunk a tervek szerint, ahol kultúrára is fogékony fiatalok mozognak. Ezt a vonalat nálunk Szöllőssy Balázs képviseli, és az idei nyár lesz az igazi próbája ennek a koncepciónak. A tavaly novemberben Csepregi János által szervezett Első Álhír Konferenciának és Pályázatnak az volt a tanulsága, hogy érdemes figyelemfelkeltő, nem konvencionális stratégiákkal is foglalkozni, hiszen erre a rendezvényre sok halandó is kíváncsi volt. János és Marci csupa őrült ötlettel állnak elő, úgyhogy jövőre sorozatos és reklámkonferenciát tervezünk kezdeményezésükre. Az Ünnepi Könyvhétre időzítve Nemes Z. Márió ötlete alapján létrehozunk majd egy irodalmi kukkoldát, ahol az olvasók sajátos látószögből, természetes környezetében figyelhetik meg majd az írót, kielégítve évezredes igényüket, megleshetik az ihlet áldott pillanatát. Persze sokkal inkább azt, hogy az író is ember, ezért az is előfordul, hogy él-hal a pacalpörköltért.
– A határon túli magyar alkotókkal milyen kapcsolata van a FISZ-nek?
– Szerintem jó, de a milyenségről talán ők autentikusabban tudnának nyilatkozni. Mindenesetre igyekszünk odafigyelni erre, hiszen a FISZ anna kidején azért is jött létre, hogy a határon túl élő szerzők érdekeit is képviselje. Sokáig voltak közös kiadásaink például a kolozsvári Előretolt Helyőrséggel, a győri szakaszunk jó kapcsolatot ápol a Szlovákiai Magyar Írók Társaságával, részt vesznek az ottani tehetséggondozásban, sokat járunk Délvidékre felolvasni, rendszeresen szervezünk konferenciákat Palicson… Számos, országhatáron túli szervezet és szerző számára segítünk a pályázati lebonyolításban. Külön öröm számomra, hogy az E-MIL-lel sikerült felvenni az elejtett szálat, együttműködünk bizonyos programok megvalósításában. Fontos kérdés ez számunkra, hiszen szeretnénk közreműködni a mentális és a fizikai határok lebontásában, amit csak a fent említett kapcsolatok, találkozások, utazások révén lehet megvalósítani. A tagságunkban szép számmal vannak olyanok, akik nem Magyarországon élnek, ezért eleve természetes számunkra az, hogy nem magyarországi keretekben gondolkodunk. Ráadásul jómagam Vajdaságban születtem, mondanom sem kell, hogy ez nekem szermélyes ügy.
– Tervez-e a szervezet határon túli felolvasásokat, esteket, hívna-e meg onnan szerzőket?
– Igen. Nem csak tervezzük, de műveljük is. Hívunk és hívni fogunk, megyünk felolvasni határon túlra, voltunk már Erdélyben, Felvidéken és Délvidéken számos alkalommal, és nem tervezünk felhagyni ezzel a szokásunkkal. Hagyományos, a Művészetek Völgyéhez illeszkedő nyári alkotótáborunkat Király Zoli ötlete nyomán egy nagyobb lélegzetvételű, Kárpát-medencei léptékű táborrá szeretnénk alakítani, az a célunk, hogy a különböző régiókban élő fiatal magyar szerzők találkozzanak egymással. Ez a legfontosabb, persze az sem mellékes, hogy itt a különböző régiókból érkező fiatal szerzők szakmai előadásokon, kerekasztal-beszélgetéseken vehetnek majd részt, idősebb pályatársak nyújthatnak segítséget nekik a kibontakozásban.
– Van különbség határon túli és magyarországi irodalom között? Van manapság ennek az elkülönítésnek létjogosultsága, vagy pedig elvesztette hitelét mindez és egységes magyar irodalomról beszélünk?
– Nem leszek precíz: határon túli magyar irodalom nincs, magyarországi magyar irodalom nincs. Onnan, ahonnan én nézem, nincsenek ilyenek. Hogy honnan nézem? Hát onnan, ahol épp vagyok, írok, olvasok, gyereket nevelek, levest főzök. Egységes magyar irodalom van, azon belül pedig magyar irodalmak vannak. Igen, többesszámban. Melyek nem feltétlenül területi szempontból osztódnak. Kusza és sokszínű a képlet. Nem szeretek ebből ideológiai kérdést fabrikálni, megteszik, megtették azt helyettem mások, igencsak buzgón. A kérdés, szerencsére, irrelevánsnak tűnik, de mégsem teljesen az. Nem lehet az, hiszen a szétszakítottságban úgy alakult, hogy több országban, számos nyelv hatása alatt művelünk mi, magyar írók magyar irodalmat. Annyiban irreleváns mégis, hogy nem látszik fontosnak a kérdés most már, mondom, szerencsére. A magyar író születik valahol, szétnéz, olvas, viszonyul, ír, ír és ír. A magyar olvasó ugyanígy, egyszer csak lesz valahol, megtestesül, és olvassa a magyar írót meg mást is. Valószínűleg a legjózanabb válasz erre a kérdésre az, hogy igen, az egységes magyar irodalom többközpontú, úgy alakult, hogy vannak Magyarország határain túl is központjai, intézményei, egy-egy határon túl eső résznek viszonylag önálló és összetett irodalmi intézményrendszere van, mely természetesen kapcsolatban áll más régiók intézményrendszerével. Az író ugyanígy kapcsolatban van más írókkal. Vajdaság vagy Erdély irodalmi intézményrendszere teljesebb és önállóbb, mint Zaláé, tehát van valamiféle elkülönülés, identikus különbség. Ugyanakkor nem hiszem, hogy rendszertani szempontból önálló határon túli magyar irodalmakról beszélhetünk, főleg nem a kilencvenes évek változásai óta.
A dologban van azonban egy szükségszerű csavar, ugyanis én hiszek abban, lám, hitkérdést fabrikálok belőle, hogy az egyes régiókban megvalósuló magyar irodalmaknak vannak fontos sajátságai. Logikus ez, hiszen az ott kibontakozó szerzőket más-más hatások érik, egymással is viszonyban és iszonyban vannak, történelmileg is tapasztalhatók eltérő fejlődési módozatok. Nem törvényszerű persze, de például egy vajdasági születésű szerzőnél érezni azt, hogy a vajdasági irodalmi közegből jön, hogy a helyi színek irodalmi értelemben nyomot hagytak rajta, a helyi színek alatt természetesen nem a helyet magát értem, hanem a szükségszerűen sajátos kulturális, irodalmi, társadalmi közeget, ami az adott helyszínt jellemzi. És bizony, attól, hogy önállóbbak az irodalmi institúciók, hogy volt egy nehezen átjárható határ, tehát az egész kilencvenvalahány évnyi akármitől az itt íródó művek identikusabbak, mint a kiskunságiak. Vagy nem.
Más kérdés persze, hogy jómagam vajdasági írónak vallom magam, még ha nem is ott élek, hiszen mestereim, irodalmi kibocsátó közegem oda köt, nem esik jól, ha ott megfeledkeznek arról, hogy oda is tartozom, és természetesen munkáimnak is vannak úgymond vajdasági vonatkozásai, melyekkel vagy számot vet az olvasó, a recepció, vagy nem, de ez már nem a én dolgom. Ha számot vet, nyerhet és veszíthet is, rajta áll.
– Saját pályádra kitérve, mit tervezel, milyen kötet anyag van előkészülőben, láthatunk hasonló kiadványt, mint a Nem Szarajevóban című könyv?
– A következő verseskötetemen dolgozom, amikor békén hagy az irodalomszervező, melynek munkacíme: Ahol a hegyből kiharaptak. Más egyelőre nem mondható róla, mert még könyvként nem létezik, nem jutottam el odáig, hogy már van, hogy már elkaptam a gallérját, de nem reménytelen az ügy.
KOLLÁR ÁRPÁD
1980-ban született a vajdasági Zentán. Magyar és szociológia szakon végzett az SZTE BTK-n, a Modern Magyar Irodalom Tanszék PhD-hallgatója. Verseskötetei: Például a madzag (2005); Nem Szarajevóban (2010). Szegeden él. 2010 novembere óta a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) elnöke.
