A palackból
A puszta létnél nincs más eszközöm
mivel üzenjek, tudom, szegényes
jel marad, így a rőt emberöltőn,
mi bukásán még kegyeket keres.
Lógó fejű ebszimatolások
húznak át egy tó jegén, amelyre
rálátok így, ó nyomuk kiváltók,
hát ez lett a mindenség kegyelme.
Ki lel rá a hánykódó palackra,
min átütött a kor mérge, sava
s az írás is csak összefolyt betűk
indián fonala, jelezhet arra,
merre partok szakadnak ma
s az ígéretek eltűnnek velük.
Most tél van
Most tél van, tavasz jön, s ha a nyár
mezítláb sétál kint az udvaron,
de nem áll meg, hogy mindent felsoroljon,
mi még neki illően kijár.
Csak zsongó szóval néz ki az útra,
míg lobogónak tűzi az akácot
az ég kelyhéhez, akit ideláncolt,
örök szép tánc, kultúra túra.
Most tél van, fagyos hírt hord a szél,
befelé fordul s számol, aki él,
magára vonja köpenyét erősen,
szégyenét mi dérrel nőtt nagyra,
puszta kézzel jég alá kaparja,
míg megtudja bárki, mit jelentsen.
Jósok, számonkérők
Szégyellem magam miattatok,
hisz szentek szájából hosszú szalagok,
igéző írások, szónoklatok
lengnek a légben, oldhatatlan titkok,
hogy hátha magára olvassa,
ki feledés füstjén átlát, s a tömjén
a zord bosszú kaparóvasa
bele nem csorbult itt, mindent letörölvén.
Ó, régi, bosszús arcú szentek,
sok ragályon szerzett nevetek
idéztetik fel egy koccintásnyi borral.
Mi élő elől csak menekül,
bár rege volna ez legbelül,
s nem röpítne baglyot, ha nem üt az óra.
Van ereje…
Van ereje már a napnak,
holnap, ha jössz, társul kaplak,
az ég ólmos nagy tenyere
csörömpölve hull részekre,
van ereje már a napnak,
cinkék versenyt zakatolnak,
nevezd dalnak, ahogy szoktad,
nem ez dönti el sorsunkat,
van ereje már a napnak,
aki lucskos hóban caplat,
annak bizony március is
talán jót hoz, ha el nem visz,
van ereje már a napnak,
rügyek rólad faggatóznak,
hogy nincs titkom, vizes a vér,
s ez életért, amit elkér,
kevés minden kialudt bér.
Befejezetlenül
Soha nem lesz befejezve semmi?
hiába simít két kézzel a szél,
fogatlanul kér a rög, még enne
s maradék közt turkál, keresgél.
Rettegés, ha válladra ült egyszer,
föl nem rebben, csak néz az ablakra,
nem támad, de képe agyadba ver,
szavad se maradhasson még arra,
hogy volt világ még ezeken kívül,
a szólni vágyó sárba penderül,
s mászkál körül, mert jóslat s rokon,
ha ránézel, megszökik a távol,
az égő perc, szoborsz a hiányból,
s várod társul, bárkit idehozzon.
A vendég
Az igazság kegyes, vendégségbe jön,
nem ismer senkit s távozik,
rokonai éltek rég külön-külön
s közülük már nem lelt senkit itt.
Utána a gyerekszagú magány még
ajtóba áll s kémlel az útra,
hol az ég, föld mint képzelet kiég.
Ki botlik, az okát nem tudja.
Mit látott? a menetelő fák
koronájuk az égre dobják,
megunva, ki ezúton jöhetne
hozzátok, zsupált testvéreim,
idegenhez zörgetett a kín,
a baj, és nem maradt rokon az elme.
Nővér
Nővér volt a szeretet,
majd jött hozzá a tett,
hogy mulasson eleget,
egy nap odalett.
Vissza csak úgy jöhetett,
hogy nem bűnös, ki vét,
vélvén parancsékezet
a cél, ha ő a tét.
Mégse éltek boldogan,
hiányzott egy kép
az ég kútjába, mint zuhan,
ki a szádjára lép,
és büntet sok-sok bődülőt
együtt vagy egyenként,
hozzá nyelvet s maszkot ölt,
még itt él mindenképp.
Biztatás
Rácsok árnya a szemközti falon,
„Lajos megszökni! itt az alkalom”,
szemem lehunyom, csak a nemes moraj
jelzi, itt befogva a tékozló raj.
Csoszogás indul s az ívek alatt
ajtó koppan, s lehull az akarat,
mi nem madár, el nem menekülhet,
hát cérnára bont kapcát és nevet,
hogy túljárt a nyomor kérges eszén,
pad csikordul s indul egy szerelvény,
s már úgy megy, hogy lebukó fejemen
csattog át az ötvenágyas terem.
Ha fütty nélkül visszafelé tolat,
kettévág majd, a gondolat szabad.
