1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Uta­zás Ör­mé­nyor­szág­ba. Za­rán­dok­út. Olya­nok tár­sul­tak a ka­land­ra – vissza a tér­ben és hát­ra az idő­ben –, akik­nek ősei in­nen szár­maz­tak el. In­nen? Hon­nan? Ahon­nan el­in­dul­tak, ahon­nan út­ra kel­lett kel­ni­ük hét­száz­öt­ven év­vel ez­előtt, az a vá­ros nincs Ör­mény­or­szág te­rü­le­tén. Az a vá­ros nincs. De a he­lyét sem Ör­mé­nyor­szág­ban kell ke­res­ni. Az uta­zók az ősi föld szent he­gyé­hez akar­nak el­za­rán­do­kol­ni, az Ara­rát­hoz.

Az Ara­rát olyan, mint egy hó­val fe­dett nagy hegy, azon­ban ez csak lát­szat: az Ara­rát lá­to­más, szim­bó­lum, tudatmélyi szép­ség, má­mor és már­tí­ri­um, az ör­mény nép őr­lel­ké­nek lak­he­lye. Az Ara­rát ugyan „egész Ör­mé­nyor­szág­ból” lát­szik, min­den ör­mény ró­la ál­mo­dik nyug­ta­lan, űzött éj­sza­ká­i­ban, de ez a „hegy” nincs Ör­mény­or­szág te­rü­le­tén. Meg­kö­ze­lí­té­se ne­héz­kes, a tö­rök ad­mi­niszt­rá­ció ala­pos és kö­rül­te­kin­tő, ahogy a vi­lág­ba in­du­lás ősi vá­ro­sá­hoz, az óko­ri ci­vi­li­zá­ció egyik leg­na­gyobb al­ko­tá­sá­hoz, Anihoz sem le­het el­jut­ni a szok­vá­nyos mó­don. Ani fény­ko­rá­ban – Ár­pád­ja­ink alatt – száz­ezer há­zá­ról és ezer temp­lo­má­ról volt hí­res. Az Ara­rá­ton fe­nek­lett meg Noé bár­ká­ja, mint köz­tu­dott, de az ke­vés­bé is­mert, hogy egy desz­ka­da­rab­ját az ör­mény val­lá­si köz­pont­ban őr­zik, mind­járt ama dár­da­hegy mel­lett, ame­lyet egy ka­to­na a Meg­vál­tó ol­da­lá­ba dö­fött. Itt la­ko­zott né­hány száz évig ama Turinba át­leb­be­nő le­pel is, vér­nyom­ok­kal, iz­zad­ság­fol­tok­kal, s va­la­mi fel­fog­ha­tat­lan su­gár­zás­sal.
Nem meg­le­pő, hogy a kör­nyé­ken lép­ten-nyo­mon ta­lál­ha­tó ob­szi­di­án­ból pat­tin­tot­ta Ká­in is ké­sét. In­nen, a szent hely­ről, Ecsmiadzinból (je­len­té­se: „Itt szállt alá az Egy­szü­lött”), jól lát­ha­tó az Ara­rát, de meg nem kö­ze­lít­he­tő. Noé déd­uno­ká­ja volt egyéb­ként ez el­ső ör­mény ki­rá­lyi di­nasz­tia meg­ala­pí­tó­ja. A mo­dern tö­rök ad­mi­niszt­rá­ció ak­ku­rá­tus­sá­gá­ról ép­pen ki­lenc­ven éve tett elő­ször ta­nú­sá­got, utunk év­for­du­lós tisz­tel­gés is, ké­sei epi­tá­fi­um, ami­kor rö­vid idő alatt meg­szer­vez­te a bi­ro­da­lom te­rü­le­tén szét­szór­tan élő ör­mé­nyek mint­egy más­fél mil­li­ó­já­nak ki­ir­tá­sát. A nép­ir­tás lo­gisz­ti­kai rend­sze­ré­ben sa­já­to­san ke­ve­red­tek a mo­dern tech­ni­kák a kéz­mű­ves ele­mek­kel. Min­den­ki vál­lal­ta az ar­cát. Ba­ju­szos ör­mény fe­jek az asz­ta­lon, ba­ju­szos tö­rök ka­to­nák az asz­tal mö­gött. Ká­vé­ra vár­nak, vagy hogy le­te­hes­sék azt a ro­hadt ne­héz pus­kát, vé­gez­ze­nek már a szá­mo­lás­sal. Gye­rek­ből ket­tőt kell szá­mol­ni egy­nek. Pe­dig alig ki­sebb mun­ka. Hit­ler­ről je­gyez­ték föl, hogy mi­dőn va­la­mely ma­gas ran­gú be­osz­tott­ja ag­go­dal­mát fe­jez­te ki az ép­pen ese­dé­kes nép­ir­tás mi­att, a ve­zér megnyugtatólag je­gyez­te meg: „És ugyan ki em­lék­szik az ör­mé­nyek ki­pusz­tí­tá­sá­ra?” Jö­ven­dő­be­li Eu­ró­pa-tag­tár­sunk, a tö­rök pl. egy­ál­ta­lán nem. Az „ájváz” szót ek­ként ér­tel­me­zi az a ré­gi le­xi­kon, amely a vi­lág­ról va­ló bé­ke­be­li tu­dá­sunk utol­só nagy gyűj­te­mé­nye, a Pallas: „ör­mény tu­laj­don­név és egyút­tal ál­ta­lá­no­sít­ha­tó ne­ve az összes ör­mény sza­ká­csok­nak. Min­den csak va­la­mennyi­re is elő­ke­lő tö­rök ház­nak van egy ájváza, va­gyis ör­mény sza­ká­csa.” Kép­ze­leg­he­tünk – azon a bi­zo­nyos na­pon a gaz­da meg­vár­ta-e, míg az ebéd el­ké­szül..., vagy mind­járt a be­vá­sár­lás után..., vagy még vir­ra­dat előtt...? S azu­tán („az” után) ki és mi­ként fő­zött ab­ban az elő­ke­lő ház­ban? Va­jon ma­radt-e az ét­la­pon az ősi ör­mény „ángádsábur”? (Ol­tott tej­be ke­verj bő­ség­gel vag­dalt pet­re­zsely­met, szá­rítsd kúp­ala­kú da­ra­bok­ba, majd re­szeld meg, ke­verd tej­föl­be, s az ilyen­kép­pen elő­ál­lí­tott anyag­ba főz­zél hús­sal töl­tött tész­tát.)
S ha már nép­ir­tás... Az ör­mé­nyek út­ra ke­lé­se 1239-ben vesz na­gyobb ará­nyo­kat, ép­pen ak­kor – ki gon­dol er­re ma­nap­ság, ha ör­mény, ha ma­gyar, ha ma­gyar­ör­mény? –, ami­dőn Juliánus ba­rát má­so­dik út­já­ról ha­za­tér­ve köz­li a ki­rállyal: el­tűn­tek (el­pusz­tul­tak) az ős­ha­za ma­gyar­jai. Ugyan­azok jár­tak ar­ra, akik Ani fe­lé kö­ze­led­nek, ta­lán épp a hí­res „se­lyem­úton”. Az ör­mé­nyek­nek fél ez­red­év kel­lett ah­hoz, hogy Er­dély­be jus­sa­nak: Észak-Ka­u­ká­zus, Krím, Ga­lí­cia, Moldova. Most ezt az utat jár­juk be vissza­fe­lé a tér­ké­pen – és mind mé­lyeb­ben a múlt­ban. S a leg­újabb ör­mény nép­ir­tás után egy-két év­vel Er­dély­ből is ki­fe­lé kény­sze­rül­tek. Ahol jól érez­ték ma­gu­kat, ahol be­fo­gad­ták őket, no­ha élel­me­seb­bek vol­tak, mint a hely­bé­li­ek. Ál­lí­tó­lag egy fe­je­del­mi ren­de­let ar­ra uta­sí­tot­ta őket, hogy reg­ge­len­te egy órá­val ké­sőbb nyis­sák ki bolt­ja­i­kat, hogy va­la­mi üz­le­ti esély­hez jus­sa­nak a ma­gya­rok, szá­szok, tán még a zsi­dók is.
Aniban szél­fút­ta temp­lom­kö­vek, Szamosújváron, Er­zsé­bet­vá­ros­ban, Csíkszépvízen, Gyergyószentmiklóson mál­ló va­ko­lat, kor­ha­dó pa­dok, süppeteg cin­ter­mek. „Szamosújvár az ör­mé­nyek Mek­ká­ja” – jegy­zi meg Pe­tő­fi a ma­ga kis­sé fel­leng­zős mód­ján. Ma ugyan még lát­ha­tó itt né­hány em­lé­kez­te­tő jel, köz­tük a Pongrátz-ház is, amely­ből a leg­hí­re­sebb el­szár­ma­zot­tat a mi­nap bú­csúz­tat­ták azok, aki még em­lé­kez­nek a Cor­vin-köz­re, majd az an­nak eles­tét kö­ve­tő újabb ma­gyar­ir­tás­ra. Ki­vég­zé­sek, bör­tön, vagy ki a nagy­vi­lág­ba, aho­gyan az szo­ká­sos. Ger­gely mond­ta: „A vé­rem és val­lá­som ör­mény ma­radt – el­len­ben a szí­vem ma­gyar­ként ver.” „Ör­mény­kert, Zsi­dó­sor, Magyartelek”... Ki ér­ti már a meg­mo­ho­so­dott már­vá­nyon az ör­mény föl­ira­tot... „...Vannak vi­dé­kek, hol a ma­da­rak a te­me­tő­ben olt­ják szom­ju­kat...” – így ír Kányádi Sán­dor az Ör­mény sír­kö­vek cí­mű ver­sé­ben. A mai Ör­mény­or­szág ne­vű or­szág ti­zed­ré­sze an­nak, amek­ko­ra va­la­ha volt az el­múlt há­rom­ezer-öt­száz év alatt. Tu­do­má­nyos szá­mí­tás sze­rint leg­alább negy­ven tér­kép­re len­ne szük­ség, ha kö­vet­ni óhaj­ta­nánk az ör­mé­nyek „he­lyé­nek” vál­to­zá­sát Irán, a Ka­u­ká­zus, Ana­tó­lia, Me­zo­po­tá­mia stb. térein. Most előt­tünk Garni, Geghard, Sevanavank, Gosvanah, Zvarnoc, Amberd, Szevan, Noravank, Hagharcin, Gyumri, Hayravank, Ecsmiadzin, Oshakan, Tsagkadzor, Saghmosavank stb. – ezek az úti cé­lok. Fal­vak, egy-egy kis­vá­ros, ko­los­to­rok, temp­lo­mok. Ab­ban az or­szág­ban va­gyunk – ha nem is egé­szen „ott” –, ahol elő­ször tet­ték ál­lam­val­lás­sá a ke­resz­tény­sé­get. Ez 301-ben tör­tént. Alig száz év múl­va már volt ör­mény ábé­cé, amely a vi­lág egyik leg­tö­ké­le­te­sebb ene­mű (ag­gá­lyo­san fo­ne­ti­kus) al­ko­tá­sa, ma is ez van ér­vény­ben. A ki­len­ce­dik szá­zad­ban már kot­tát hasz­nál­nak. „A pog­rom a ha­mis elég­té­telt kö­ve­te­lő szen­ve­dély­be­teg cső­cse­lé­ké. A nép­ir­tás a tü­rel­me­sen, ma­ka­csul kar­ri­e­ris­ta al­kal­ma­zot­ta­ké” – ír­ja a mi­nap Margittai Gá­bor, jó ezt nem el­fe­lej­te­ni. Komitaszt, a nagy ze­ne­szer­zőt és nép­dal­gyűj­tőt, aki­nek ha­gya­ték­ma­rad­vá­nya­it re­mény­ked­ve ku­tat­ják, a si­va­tag­ba vit­ték több ez­rek­kel együtt étel és víz nél­kül, hogy meg­hal­jon. Va­la­hogy meg­me­ne­kült s még húsz évig élt Pá­rizs­ban, de egyet­len szót sem szólt ezen idő alatt.
Öröm­mel ér­te­sül­het­tünk ar­ról egy kis al­kal­mi kon­cer­ten Je­re­ván­ban, hogy Bar­tók hat­ré­szes ro­mán tán­ca­i­nak ne­gye­dik da­rab­ja egy hús­vé­ti ör­mény dal, amit a bá­jos zon­go­ris­ta asszony mind­járt el is dú­dolt a he­lyi és za­rán­dok ör­mé­nyek örö­mé­re. A kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter ter­mé­sze­te­sen el­ső­sor­ban köl­tő, nem le­pő­dünk meg, hi­szen Per­zsia szom­széd­sá­gá­ban, ré­gi Nap­ke­le­ten já­runk, egyik ver­sé­nek hir­te­len for­dí­tá­sá­hoz („He­gyek közt ve­ze­tő út, íme sor­sunk és ke­resz­tünk” – így szól va­la­hogy), dal­la­mot pró­bál­ga­tunk, egy gyimesi ke­ser­ves il­lik a leg­job­ban hoz­zá.
Az egyik temp­lom mé­lyé­ről, aho­va több mint ezer éve van be­zár­va a ho­mály, ének­hang hal­lat­szik ki, nem is ének, an­gya­lok csi­lin­ge­lé­se, öt le­ány, kék ru­há­ban. Há­rom-négy szó­lam­ban éne­kel­nek. Gre­go­ri­án? Mad­ri­gál? Ör­mény nép­dal­át­irat­ok. Eb­ben az or­szág­ban, ha a rá­dió szól, vagy ha be­kap­csol­ják a te­le­ví­zi­ót, szin­te min­dig nép­ze­nei össze­ál­lí­tást lát­ni, hal­la­ni. Szól a dob, a duduk és a kamancsa, az­az: térd­he­ge­dű. Nem szé­gyel­lik. A vissza­fo­gott szó­hasz­ná­la­tá­ról is­mert 1990-es Camb­rid­ge Encyclopaedia sem tud­ja nem meg­je­gyez­ni. „Erő­sen nem­ze­ti ér­zel­mű nép.” Az uta­zók, zö­mük er­dé­lyi szár­ma­zék, az „erő­sen” he­lyett ter­mé­sze­te­sen az „erőst” szó­ala­kot hasz­nál­nák.
Min­de­nütt, ahogy il­lik, kő­be vé­sett jel­ké­pek: az orosz­lán és a sas, ez ked­ves a szí­vünk­nek, meg a sző­lő és a grá­nát­al­ma A temp­lom­fa­lak­ba je­ru­zsá­le­mi ke­resz­tek vés­ve: za­rán­do­kok ke­zé­nek ezer­éves nyo­mai. Má­jus 28.: nem­ze­ti ün­nep. Ezt nem meg­ülik, ha­nem el­tán­col­ják. Kö­rül­ve­szik né­hány szá­zez­ren a meg­ma­radt leg­ma­ga­sabb he­gyet, a két­csú­csos, hó­fed­te Aragacot, meg­fog­ják egy­más ke­zét és csön­de­sen lé­pe­get­nek. A kör több mint más­fél száz ki­lo­mé­ter. Az uta­zók, akik most jöt­tek, ke­rí­te­nek két tes­te­sebb kö­vet, egy út­ me­n­ti ét­te­rem­ből kér­ve né­mi tej­szín­ha­bot fúj­nak rá­juk, meg­kér­nek egy busz­so­főrt, erő­sí­te­né föl a rá­di­ót, ahon­nan ör­mény nép­ze­ne szól, dob, duduk és kamancsa, s lé­pe­get­nek kör­be-kör­be. A vi­lág­nak több mint hat­van or­szá­gá­ban él­nek ör­mé­nyek – ör­mény­ként. Er­dély­ben az utol­só fe­je­del­mek alatt, úgy hír­lik, há­rom­ezer csa­lád lelt ha­zá­ra. Ami Je­re­ván­ban most épül, az a vi­lág ör­mé­nye­i­nek pén­zé­ből emel­ke­dik. Két­szer annyi­an van­nak, mint az ott­ho­ni­ak, át­lag­bér­ük vél­he­tő­leg ma­ga­sabb, mint az it­te­ni öt­ven dol­lár. Egyi­kük fran­ci­á­ul be­szél a nagy tó part­ján, 1915-ös me­ne­kült csa­lád sar­ja va­la­hon­nan El­zász­ból. A fe­le­sé­ge azon­nal ta­lál ro­ko­ni szá­la­kat a „ma­gya­rok” kö­zött. Egy temp­lom­ka­pu­ban idős né­met hölgy ma­gya­rul kö­szön. Nagybecskerekről me­ne­kül­tek el a há­bo­rú vé­gén a ma­gyar- és né­met­ir­tó szer­bek elől. Úgy lát­szik az em­be­ri­ség két rész­re oszt­ha­tó, ör­mé­nyek­re, meg olyan va­la­kik­re, akik meg­ölik vagy meg­öl­nék az ör­mé­nye­ket.
A szur­tos kol­dus­gyer­mek ut­ca­sar­ko­kon át nyi­vá­kol, ma­gam­agát sem vé­ve ko­mo­lyan: „help me fifty dram...” Ez csak pár fil­lér. Lá­ba ra­gad a kosz­tól, ahogy a jár­da is, om­ló be­ton­fa­lak, rozs­dás szö­kő­ku­tak, vá­rat­la­nul vég­ző­dő csö­vek, jár­dá­ból ki­ál­ló szög­va­sak, el­mond­ha­tat­la­nul za­va­ros bel­ső ud­va­rok, olyan Vol­gák­kal és La­dák­kal, me­lyek­re már sem­mi­fé­le fi­zi­kai tör­vé­nyek nem ér­vé­nye­sek, a füst­csö­vek ki­ve­zet­ve a blokk­há­zak fa­la­in (Azer­baj­dzsán le­zár­ta az ener­gia-ve­ze­té­ke­ket), mind­ez a vi­lág egyik leg­szebb fek­vé­sű fő­vá­ro­sá­ban, ahol há­rom­ne­gyed év­szá­zad­nál öre­gebb ház már nin­csen, csak egyet­len fa­ka­pu, amely cso­da, hogy van, bár ro­had az al­ja. Va­la­ki be­in­vi­tál egy pa­nel­ház ud­va­rá­ra, és a bá­dog­ga­rá­zsok meg a sze­me­tes­ku­kák mö­gött föl­sej­lik az al­ko­nyat­ban egy ká­pol­na, va­la­mi­kor a ti­zen­har­ma­dik szá­zad­ban épül­he­tett. Ám mö­göt­te mind­járt par­kok, csön­des és ked­ves mu­la­tó­he­lyek­kel, csön­des és ked­ves fe­ke­te­ha­jú em­be­rek­kel.
A leg­ma­ga­sabb kul­tú­ra és a leg­mé­lyebb sze­gény­ség, s mind­az, ami ez­zel együtt jár: spi­ri­tu­a­li­tás, is­ten­kö­zel­ség, élet­szent­ség, az el­ső Arisz­to­te­lész-for­dí­tá­sok, ör­mény nyel­vű bib­lia a ne­gye­dik szá­zad­ból, Zénon és Avicenna egy­fe­lől, nyo­mo­rú­ság, ke­dély, igény­te­len­ség más­fe­lől. S mind­ez egy­szer­re, együtt, ugyan­ab­ban a tér­idő­ben – ter­mé­sze­te­sen. Ez csak Ke­le­ten le­het­sé­ges – In­di­á­ban, Kí­ná­ban, Je­re­ván­ban (Jerebuni né­ven Noé lak­he­lye volt, er­re ma egy sör­már­ka em­lé­kez­tet) egy urartui erőd és Sengavit hat­ezer éves bronz­ön­tö­déi kö­zött a hen­te­sek ut­cá­ja – ahol nem­csak a pul­tok van­nak te­le azo­no­sít­ha­tat­lan ál­la­tok azo­no­sít­ha­tat­lan da­rab­ja­i­val, ha­nem a föld is, a jár­da, a fa­ágak, a tel­jes lég­tér.
A má­sik ol­da­lon olyan sző­nye­gek, ame­lyek Eu­ró­pá­ban há­za­kat ér­nek. Há­rom­ne­gyed év­szá­za­dos orosz je­len­lét után ro­ha­mos ame­ri­ka­ni­zá­ló­dás, de az ut­cán nem sza­bad fü­tyül­ni, hi­szen csak az ör­dög fü­tyül. Gyumri vá­ro­sát el­pusz­tí­tot­ta az 1988-as föld­ren­gés. Ro­mok, nyo­mor­bó­dék, bá­dog­vá­ros, nyo­mo­ré­kok. A fő­té­ren a kul­túr­ház el­szál­lí­tat­lan rom­jai mel­lett, a nagy utak ten­ge­lyé­ben ha­tal­mas új di­a­dal­ív, alat­ta kis bronz­szo­bor, Charles Aznavour szob­ra. Mí­tosz, lát­vány és élet­ke­ret. S van itt egy bé­ke­be­li ke­res­ke­dő­ház, egy elo­ro­szo­so­dott szob­rász em­lék­mú­ze­u­ma, aki a leg­ma­ga­sabb bol­se­vik kö­rök­től kap­ta a meg­ren­de­lést. És ama kü­lö­nös kegy­ben is ré­sze­sült, hogy ha­lot­ti masz­kot ké­szít­he­tett ne­ve­sebb meg­ren­de­lő­i­ről. Itt lóg­nak és fek­sze­nek a lár­va­ar­cok – Le­nin és csa­lád­ja, Dzerzsinszkij, Ma­ja­kovsz­kij. És min­den­fe­lé hacskarok. Ál­lí­tó­lag öt­ven­ezer da­rab van be­lő­lük, de nem akad két egy­for­ma. A hacskar em­ber­mé­ret kö­rü­li tég­la­lap ala­kú kő, amely­re ke­resz­tet fa­rag­tak. Kis ná­ci­ók sze­ret­nek fel­mu­tat­ni egy-egy tár­gyat, ami­vel ők já­rul­tak hoz­zá a vi­lág­kul­tú­rá­hoz. Aki pél­dá­ul járt a ljub­lja­nai pi­a­con, az biz­to­san vett azok­ból a kis fe­nyő­desz­ka da­ra­bok­ból, ame­lyek­re tré­fás ké­pe­ket fes­tet­tek. A méh­kap­tár el­zá­rá­sá­ra szol­gál. Ezt ad­tuk mi a vi­lág­nak – mond­ja a szlo­vén. Az ör­mény aján­dé­ka a hacskar. A szent ke­reszt je­gyé­ben. Ám egy ősi te­me­tő­ben friss vér­nyom­ok ve­ze­tik a sze­met a kő­lap te­te­jé­hez. Egy le­vá­gott ka­kas­fej me­red be­le a nap­ba. Hol va­gyunk? És mi­kor?