Utazás Örményországba. Zarándokút. Olyanok társultak a kalandra – vissza a térben és hátra az időben –, akiknek ősei innen származtak el. Innen? Honnan? Ahonnan elindultak, ahonnan útra kellett kelniük hétszázötven évvel ezelőtt, az a város nincs Örményország területén. Az a város nincs. De a helyét sem Örményországban kell keresni. Az utazók az ősi föld szent hegyéhez akarnak elzarándokolni, az Araráthoz.
Az Ararát olyan, mint egy hóval fedett nagy hegy, azonban ez csak látszat: az Ararát látomás, szimbólum, tudatmélyi szépség, mámor és mártírium, az örmény nép őrlelkének lakhelye. Az Ararát ugyan „egész Örményországból” látszik, minden örmény róla álmodik nyugtalan, űzött éjszakáiban, de ez a „hegy” nincs Örményország területén. Megközelítése nehézkes, a török adminisztráció alapos és körültekintő, ahogy a világba indulás ősi városához, az ókori civilizáció egyik legnagyobb alkotásához, Anihoz sem lehet eljutni a szokványos módon. Ani fénykorában – Árpádjaink alatt – százezer házáról és ezer templomáról volt híres. Az Araráton feneklett meg Noé bárkája, mint köztudott, de az kevésbé ismert, hogy egy deszkadarabját az örmény vallási központban őrzik, mindjárt ama dárdahegy mellett, amelyet egy katona a Megváltó oldalába döfött. Itt lakozott néhány száz évig ama Turinba átlebbenő lepel is, vérnyomokkal, izzadságfoltokkal, s valami felfoghatatlan sugárzással.
Nem meglepő, hogy a környéken lépten-nyomon található obszidiánból pattintotta Káin is kését. Innen, a szent helyről, Ecsmiadzinból (jelentése: „Itt szállt alá az Egyszülött”), jól látható az Ararát, de meg nem közelíthető. Noé dédunokája volt egyébként ez első örmény királyi dinasztia megalapítója. A modern török adminisztráció akkurátusságáról éppen kilencven éve tett először tanúságot, utunk évfordulós tisztelgés is, kései epitáfium, amikor rövid idő alatt megszervezte a birodalom területén szétszórtan élő örmények mintegy másfél milliójának kiirtását. A népirtás logisztikai rendszerében sajátosan keveredtek a modern technikák a kézműves elemekkel. Mindenki vállalta az arcát. Bajuszos örmény fejek az asztalon, bajuszos török katonák az asztal mögött. Kávéra várnak, vagy hogy letehessék azt a rohadt nehéz puskát, végezzenek már a számolással. Gyerekből kettőt kell számolni egynek. Pedig alig kisebb munka. Hitlerről jegyezték föl, hogy midőn valamely magas rangú beosztottja aggodalmát fejezte ki az éppen esedékes népirtás miatt, a vezér megnyugtatólag jegyezte meg: „És ugyan ki emlékszik az örmények kipusztítására?” Jövendőbeli Európa-tagtársunk, a török pl. egyáltalán nem. Az „ájváz” szót ekként értelmezi az a régi lexikon, amely a világról való békebeli tudásunk utolsó nagy gyűjteménye, a Pallas: „örmény tulajdonnév és egyúttal általánosítható neve az összes örmény szakácsoknak. Minden csak valamennyire is előkelő török háznak van egy ájváza, vagyis örmény szakácsa.” Képzeleghetünk – azon a bizonyos napon a gazda megvárta-e, míg az ebéd elkészül..., vagy mindjárt a bevásárlás után..., vagy még virradat előtt...? S azután („az” után) ki és miként főzött abban az előkelő házban? Vajon maradt-e az étlapon az ősi örmény „ángádsábur”? (Oltott tejbe keverj bőséggel vagdalt petrezselymet, szárítsd kúpalakú darabokba, majd reszeld meg, keverd tejfölbe, s az ilyenképpen előállított anyagba főzzél hússal töltött tésztát.)
S ha már népirtás... Az örmények útra kelése 1239-ben vesz nagyobb arányokat, éppen akkor – ki gondol erre manapság, ha örmény, ha magyar, ha magyarörmény? –, amidőn Juliánus barát második útjáról hazatérve közli a királlyal: eltűntek (elpusztultak) az őshaza magyarjai. Ugyanazok jártak arra, akik Ani felé közelednek, talán épp a híres „selyemúton”. Az örményeknek fél ezredév kellett ahhoz, hogy Erdélybe jussanak: Észak-Kaukázus, Krím, Galícia, Moldova. Most ezt az utat járjuk be visszafelé a térképen – és mind mélyebben a múltban. S a legújabb örmény népirtás után egy-két évvel Erdélyből is kifelé kényszerültek. Ahol jól érezték magukat, ahol befogadták őket, noha élelmesebbek voltak, mint a helybéliek. Állítólag egy fejedelmi rendelet arra utasította őket, hogy reggelente egy órával később nyissák ki boltjaikat, hogy valami üzleti esélyhez jussanak a magyarok, szászok, tán még a zsidók is.
Aniban szélfútta templomkövek, Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Csíkszépvízen, Gyergyószentmiklóson málló vakolat, korhadó padok, süppeteg cintermek. „Szamosújvár az örmények Mekkája” – jegyzi meg Petőfi a maga kissé fellengzős módján. Ma ugyan még látható itt néhány emlékeztető jel, köztük a Pongrátz-ház is, amelyből a leghíresebb elszármazottat a minap búcsúztatták azok, aki még emlékeznek a Corvin-közre, majd az annak elestét követő újabb magyarirtásra. Kivégzések, börtön, vagy ki a nagyvilágba, ahogyan az szokásos. Gergely mondta: „A vérem és vallásom örmény maradt – ellenben a szívem magyarként ver.” „Örménykert, Zsidósor, Magyartelek”... Ki érti már a megmohosodott márványon az örmény föliratot... „...Vannak vidékek, hol a madarak a temetőben oltják szomjukat...” – így ír Kányádi Sándor az Örmény sírkövek című versében. A mai Örményország nevű ország tizedrésze annak, amekkora valaha volt az elmúlt háromezer-ötszáz év alatt. Tudományos számítás szerint legalább negyven térképre lenne szükség, ha követni óhajtanánk az örmények „helyének” változását Irán, a Kaukázus, Anatólia, Mezopotámia stb. térein. Most előttünk Garni, Geghard, Sevanavank, Gosvanah, Zvarnoc, Amberd, Szevan, Noravank, Hagharcin, Gyumri, Hayravank, Ecsmiadzin, Oshakan, Tsagkadzor, Saghmosavank stb. – ezek az úti célok. Falvak, egy-egy kisváros, kolostorok, templomok. Abban az országban vagyunk – ha nem is egészen „ott” –, ahol először tették államvallássá a kereszténységet. Ez 301-ben történt. Alig száz év múlva már volt örmény ábécé, amely a világ egyik legtökéletesebb enemű (aggályosan fonetikus) alkotása, ma is ez van érvényben. A kilencedik században már kottát használnak. „A pogrom a hamis elégtételt követelő szenvedélybeteg csőcseléké. A népirtás a türelmesen, makacsul karrierista alkalmazottaké” – írja a minap Margittai Gábor, jó ezt nem elfelejteni. Komitaszt, a nagy zeneszerzőt és népdalgyűjtőt, akinek hagyatékmaradványait reménykedve kutatják, a sivatagba vitték több ezrekkel együtt étel és víz nélkül, hogy meghaljon. Valahogy megmenekült s még húsz évig élt Párizsban, de egyetlen szót sem szólt ezen idő alatt.
Örömmel értesülhettünk arról egy kis alkalmi koncerten Jerevánban, hogy Bartók hatrészes román táncainak negyedik darabja egy húsvéti örmény dal, amit a bájos zongorista asszony mindjárt el is dúdolt a helyi és zarándok örmények örömére. A kulturális miniszter természetesen elsősorban költő, nem lepődünk meg, hiszen Perzsia szomszédságában, régi Napkeleten járunk, egyik versének hirtelen fordításához („Hegyek közt vezető út, íme sorsunk és keresztünk” – így szól valahogy), dallamot próbálgatunk, egy gyimesi keserves illik a legjobban hozzá.
Az egyik templom mélyéről, ahova több mint ezer éve van bezárva a homály, énekhang hallatszik ki, nem is ének, angyalok csilingelése, öt leány, kék ruhában. Három-négy szólamban énekelnek. Gregorián? Madrigál? Örmény népdalátiratok. Ebben az országban, ha a rádió szól, vagy ha bekapcsolják a televíziót, szinte mindig népzenei összeállítást látni, hallani. Szól a dob, a duduk és a kamancsa, azaz: térdhegedű. Nem szégyellik. A visszafogott szóhasználatáról ismert 1990-es Cambridge Encyclopaedia sem tudja nem megjegyezni. „Erősen nemzeti érzelmű nép.” Az utazók, zömük erdélyi származék, az „erősen” helyett természetesen az „erőst” szóalakot használnák.
Mindenütt, ahogy illik, kőbe vésett jelképek: az oroszlán és a sas, ez kedves a szívünknek, meg a szőlő és a gránátalma A templomfalakba jeruzsálemi keresztek vésve: zarándokok kezének ezeréves nyomai. Május 28.: nemzeti ünnep. Ezt nem megülik, hanem eltáncolják. Körülveszik néhány százezren a megmaradt legmagasabb hegyet, a kétcsúcsos, hófedte Aragacot, megfogják egymás kezét és csöndesen lépegetnek. A kör több mint másfél száz kilométer. Az utazók, akik most jöttek, kerítenek két testesebb követ, egy út menti étteremből kérve némi tejszínhabot fújnak rájuk, megkérnek egy buszsofőrt, erősítené föl a rádiót, ahonnan örmény népzene szól, dob, duduk és kamancsa, s lépegetnek körbe-körbe. A világnak több mint hatvan országában élnek örmények – örményként. Erdélyben az utolsó fejedelmek alatt, úgy hírlik, háromezer család lelt hazára. Ami Jerevánban most épül, az a világ örményeinek pénzéből emelkedik. Kétszer annyian vannak, mint az otthoniak, átlagbérük vélhetőleg magasabb, mint az itteni ötven dollár. Egyikük franciául beszél a nagy tó partján, 1915-ös menekült család sarja valahonnan Elzászból. A felesége azonnal talál rokoni szálakat a „magyarok” között. Egy templomkapuban idős német hölgy magyarul köszön. Nagybecskerekről menekültek el a háború végén a magyar- és németirtó szerbek elől. Úgy látszik az emberiség két részre osztható, örményekre, meg olyan valakikre, akik megölik vagy megölnék az örményeket.
A szurtos koldusgyermek utcasarkokon át nyivákol, magamagát sem véve komolyan: „help me fifty dram...” Ez csak pár fillér. Lába ragad a kosztól, ahogy a járda is, omló betonfalak, rozsdás szökőkutak, váratlanul végződő csövek, járdából kiálló szögvasak, elmondhatatlanul zavaros belső udvarok, olyan Volgákkal és Ladákkal, melyekre már semmiféle fizikai törvények nem érvényesek, a füstcsövek kivezetve a blokkházak falain (Azerbajdzsán lezárta az energia-vezetékeket), mindez a világ egyik legszebb fekvésű fővárosában, ahol háromnegyed évszázadnál öregebb ház már nincsen, csak egyetlen fakapu, amely csoda, hogy van, bár rohad az alja. Valaki beinvitál egy panelház udvarára, és a bádoggarázsok meg a szemeteskukák mögött fölsejlik az alkonyatban egy kápolna, valamikor a tizenharmadik században épülhetett. Ám mögötte mindjárt parkok, csöndes és kedves mulatóhelyekkel, csöndes és kedves feketehajú emberekkel.
A legmagasabb kultúra és a legmélyebb szegénység, s mindaz, ami ezzel együtt jár: spiritualitás, istenközelség, életszentség, az első Arisztotelész-fordítások, örmény nyelvű biblia a negyedik századból, Zénon és Avicenna egyfelől, nyomorúság, kedély, igénytelenség másfelől. S mindez egyszerre, együtt, ugyanabban a téridőben – természetesen. Ez csak Keleten lehetséges – Indiában, Kínában, Jerevánban (Jerebuni néven Noé lakhelye volt, erre ma egy sörmárka emlékeztet) egy urartui erőd és Sengavit hatezer éves bronzöntödéi között a hentesek utcája – ahol nemcsak a pultok vannak tele azonosíthatatlan állatok azonosíthatatlan darabjaival, hanem a föld is, a járda, a faágak, a teljes légtér.
A másik oldalon olyan szőnyegek, amelyek Európában házakat érnek. Háromnegyed évszázados orosz jelenlét után rohamos amerikanizálódás, de az utcán nem szabad fütyülni, hiszen csak az ördög fütyül. Gyumri városát elpusztította az 1988-as földrengés. Romok, nyomorbódék, bádogváros, nyomorékok. A főtéren a kultúrház elszállítatlan romjai mellett, a nagy utak tengelyében hatalmas új diadalív, alatta kis bronzszobor, Charles Aznavour szobra. Mítosz, látvány és életkeret. S van itt egy békebeli kereskedőház, egy eloroszosodott szobrász emlékmúzeuma, aki a legmagasabb bolsevik köröktől kapta a megrendelést. És ama különös kegyben is részesült, hogy halotti maszkot készíthetett nevesebb megrendelőiről. Itt lógnak és fekszenek a lárvaarcok – Lenin és családja, Dzerzsinszkij, Majakovszkij. És mindenfelé hacskarok. Állítólag ötvenezer darab van belőlük, de nem akad két egyforma. A hacskar emberméret körüli téglalap alakú kő, amelyre keresztet faragtak. Kis nációk szeretnek felmutatni egy-egy tárgyat, amivel ők járultak hozzá a világkultúrához. Aki például járt a ljubljanai piacon, az biztosan vett azokból a kis fenyődeszka darabokból, amelyekre tréfás képeket festettek. A méhkaptár elzárására szolgál. Ezt adtuk mi a világnak – mondja a szlovén. Az örmény ajándéka a hacskar. A szent kereszt jegyében. Ám egy ősi temetőben friss vérnyomok vezetik a szemet a kőlap tetejéhez. Egy levágott kakasfej mered bele a napba. Hol vagyunk? És mikor?