Elérkeztünk Bartók 125. születése évfordulójához. Mint ahogyan az ilyen évfordulókon szokás, nagyon sokan igyekeznek megszólalni és sokmindent elmondani Bartókról, saját magukról, a világról és... a zenéről. Jelzők röppennek fel, értékítéletek hangzanak el, mindenki igyekszik hozzáragasztani a maga gondolatait, érzéseit egy korszakot nyitó nagy művész életéhez, művészetéhez. Amíg nagyon közel voltunk ahhoz az időzónához, amelyben Bartók élt és alkotott, izgatott, türelmetlen kíváncsisággal, mohó érdeklődéssel vártuk és fogadtuk a híradásokat, elemzéseket, adatokat, fényképeket, mindent, ami Rá, erre a kivételes zenei zsenire – ami Bartók volt és marad még évszázadokig – vonatkozott. Labirintus volt – különösen kezdetben – a bartóki életmű. Alig értettük zenei világát, csak fokozatosan barátkoztunk meg zenei nyelvezetével, és sok zenekedvelőnek időbe tellett, amíg megszerette, rendre-rendre, Bartók műveit. Ez a folyamat mintegy száz éve tart, hullámokat verve, pro- és kontra-érvek vitáját gerjesztve. Lassan könyvtárnyi irodalom gyűlt össze életéről, zenéjéről. Lassanként a leírt és elhangzott szavak labirintusába jutottunk azzal a felismeréssel együtt, hogy ebből talán már nincs kiút, sőt nincs a kiúthoz Ariadné-fonalunk sem. Ez a második bartóki labirintusunk. Amikor már kevés a mondanivaló, újra felröppennek a vele kapcsolatos jelzők, értékelések – „keveset játsszák Bartókot, igazából romantikus zeneszerző, stb.” –. Lendvai 1964-ben publikált látnoki mondatai ma még érvényesebbek, mint voltak az ötvenes, hatvanas években. Idézzük ide gondolatait: „Akik ma Bartókot romantikus visszahajlónak, »folklorista azilistának« nevezik, nem ismerhetik gondolkodásmódjának páratlan összefogottságát, szellemének szinte Bach-i méretű átfogó erejét. Zenéjének architektonikája semmivel sem lazább, mint kortársai közül bárkié is. Bartók új ellenfeleit mindenekelőtt az téveszti meg, hogy mindez észrevétlenül marad, mert a geometria nála sohasem megkötés jele, hanem a zene természetéből folyik, a zenei anyag természetes mozgását követi. »Mi a természet nyomán alkotunk« – írja Bartók, mint ahogy a parasztzenét is »természeti jelenségnek« hirdeti.” Behatolni Bartók világába valódi labirintus-járás.
A JUNG-i pszichoanalízis világában a labirintus saját belső világunk: a TUDATALATTINK. A hétköznapi ember főleg álmai révén tud EBBE A LABIRINTUSBA behatolni. A művész a műveiben életre kelt álmaival pásztázza végig EZT A VILÁGOT. Az „álomfejtés” itt a műalkotásba beépített álommegfejtésekre kell hogy összpontosítson. Hogy Bartók mennyire komolyan vette a labirintus szimbólumot, azt bizonyítja, hogy egyik kis könnyű, kétszólamú zongoradarabját spirál-partitúrában is lerajzolta. A rajz nem kis munkát igényelt és nem kis vesződséggel járt. A központból kinyíló spirálmenetű zongorapartitúra hangjait nagyon nehéz úgy elhelyezni, hogy szinkronban maradjanak, annak dacára, hogy a lassan kifele gyűrűző vonalmozgás mentén helyzeti eltolódások keletkeznek. Bámulatra méltó aprólékossággal dolgozta ki a KÉP-PARTITÚRÁT. Nyoma nincs semmilyen törlésnek, változtatásnak, de hogy nem másolatról van szó egy előző vázlatból kiindulva, azt érezteti a kézirat organikus kifejlődése, a szabadkézzel húzott vonalrendszerek (Bartók körzőt is használhatott volna!) életes hullámzása, lüktetése. A partitúra felírása szerint családi eseményt dokumentál a kis darab (a Vázlatok op. 9b, hét zongoradarab másodikjáról van szó, a „hinta-palintá”-ról) „In memoriam perpetuum horarum 6, 7, 9, 10, 11 p.m. 16. II. 1909”, azaz „1909. február 16-án, e nap délutánja 6-tól 11-ig terjedő óráinak örök emlékezetére”. Demény Jánosnak, a Bartók-levelek gyűjtőjének a partitúrát közreadó és értelmező tanulmánya szerint: „... fontos kiegészítő adat a levelekhez. Valójában mélységesebben igaz és fontosabb valamennyinél.” Demény vizsgálódásai ahhoz a gondolathoz vezetnek, hogy Bartók ekkor, a Ziegler Mártával kötött házassága idején kijut egy korábbi szerelmi válság lebirintusából és valóságosan is újjászületik. Bartók „hinta-palinta” spirálvonala kifelé vezet, a megtisztulás, a szabadság szimbóluma.
