könyvjelző F.E. albumához
A tudósoknak könnyű dolguk van, gondolják a nem-tudósok, hiszen vaskos könyvekben rögzítik az emberről szóló adatokat, mert a furcsa lény élettani folyamatai jól leírhatók, teste-lelke átvilágítható, kifordítható, a kontroll pedig mindvégig megvan, hiszen maguk a tudósok is hasonlóképpen működnek; majd az adathalmaz mögé illesztett életrajzzal és széles ecsetvonásokkal megfestett történelmi háttérrel készen áll a színpad, kiállhat a szereplő és játszhat – a többi furcsa lénynek. A konstrukció persze a széleken töredezett, nem mindent lehet leírni, átvilágítani, ábrákba, grafikonokba sűríteni: a tudós ilyenkor eltűnődik, elbizonytalanodik, talán istenéhez fohászkodik. „Mindezek ellenére kétségtelen, hogy a színházban játék folyik, mi ennek az oka? A tudománynak köszönhetően az emberi élet öt rejtélyes problémakör kivételével elméletileg magyarázható. Ezek: a születés, a halál, a lét kettőssége, a tudat és a beszéd.” (Hajnóczy Péter: A győzelem)
Milyen is az ember? Miért fáj, ami fáj? Mondjuk fel a leckét: a bal agyfélteke felelős a logikáért, a részletekért, a betűkért, a beszédért, a valóságért... a jobb agyfélteke pedig az érzelmekért, az öszszegzésért, az álmokért, az intuícióért, a fantáziáért, egyáltalán: a művészetért. Az írók naponta megtapasztalják: „A tisztességes mondatban egyszerre két erő dolgozik. A képzelet vágtat előre, a tapasztalat ballag utána, ellenőrzi, olykor visszafogja, fékezi ezt a vágtát, és így a jó. A képzelet kiterebélyesít, kacsokkal elindáz, szétkapaszkodik, a tapasztalat visszametszi, irányt szab, lekacsozza, s így a jó.” (Nádas Péter: Hazatérés) Szerencsés esetben a két agyfélteke harmonikusan üzemel, napi munkájukat barátilag összehangolják, az összekötő híd, a corpus callosum koordinál, a hálózat közvetíti az energiákat, a gondolatok szabadon áramolnak, a gépezet mozog, köszönjük, a rendszer huzalozása rendben, várjuk a következő utasítást... Az ember kettős természetű, törekszik a rendre, a racionális, tragikus meglepetéseket nem tartogató életre, másfelől viszont a túlzott rendezettség béklyóitól szabadulni vágyik: menekülne, szárnyalna, más lenne.
Finta Edit képei alig beszélnek, szinte némák, mégis a belső szorongásról, a fájó hiányról, az eltemetett vágyakról üzennek. Az ismerős alakzatok, a talán soha nem létezett testek formáit öröklő várakozók, a valamilyen ismeretlen cél felé suhanók, a széllel béleltek mi vagyunk? Mi voltunk? A nőalakok mozdulatai olykor hívogatóak, mintha kelletnék magukat, boszorkányok vagy bukott angyalok, valaha volt árnyak, temetői kísértetek: ne félj, nem fáj, már nem fáj... A festmények lángoló színei először égetnek, azután megborzongatnak, a jeges tűzárnyékok világítanak, árnyékot vetnek, de alig valljuk be, hogy hiányzik a fény. „De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át.” (Mészöly Miklós: Levél a völgyből) Igen, a fényről és az árnyékról, az „időről és a folyóról” kell beszélnünk. Azután az anyagról és a szellemről, a testről és a lélekről, az életről és a halálról, a színről és a vonalról, a képről és a szövegről. Mindezek mögött egyetlen emberről, egyetlen művészről. Az írások neki, róla szólnak. Szétpattanó forgácsok József műhelyében, simogató leplek Mária Magdolna vállán, sebet hasító nyilak Szent Sebestyén testében. Próbálják megragadni a lényeget, az ember és világa rejtett összefüggéseit. Az áttetsző képek mögé rejtőzködő szenvedést.
A lelki és szellemi tartományok azonban átjárhatók, a lelkek és szellemek szabadon közlekednek, otthonosan utazgatnak a műfajok között, a festmény és a rajz között. A rajz és a fotó között. A fény és az árnyék között, a fehér alap és a nyomtatott ábrák között, a vonalfekete és a betűfekete között. Átsurrannak a között rácsain, az ürességfehér és a vasfekete résein, a kint és a bent nyílásain. A szövegeket balról jobbra olvasva egyre lejjebb és lejjebb jutunk, mentálisan pedig mind beljebb és beljebb. A szövegek a szavak, a mondatok ösvényein beszívnak, a képek megállítanak – szép: nagyanyánk dolgos keze, a kidöntött fa gyökere, a szétdobált olajoshordók ritmusa –, de mindkettő kíméletlen túszszedő, ugyanazt akarja: testedet, lelkedet, akaratodat, ábrándjaidat, múltadat és jövődet. „Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Mikor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?” (Pilinszky János: Simon Áron)
Az igazi művész képes arra, hogy kaput nyisson egy másik világba. Sok a bejárat, a csillogó-villogó üvegajtók tövében gyakran alig észrevehető, folyondár lepte, omladozó hasadékok bújnak meg, soha nem tudhatjuk, melyik mögött várakozik ránk valaki, valami: egy élő alak vagy csupán az árnyéka. Először megfogjuk a kilincset, bátorságot gyűjtünk, és találomra belépünk a legközelebbi ajtón – mi mást is tehetnénk? Kinyitjuk a könyvet, az áthallások könyvét, és reszketve ugyan, de többet már nem csukjuk be.
