"Itt járt Mátyás király?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 7. (573.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A ló nyerítése után
Varga Melinda
„Torkig vagyunk a megosztottsággal” - Beszélgetés Kollár Árpád költővel, a Fiatal Írók Szövetsége elnökével
Szabó Róbert Csaba
A teremtés hatodik estéje
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Pótlólagos jegyzések - Urdungnec passusarul
SZŰCS GYÖRGY
Foglyul ejtett árnyak
Sigmond István
MOLEKULÁK 1 - A beszédes varjú
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
az őszi nippfogat - gviccsek
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
LUDWIG STEINHERR
Versei
Dávid Gyula
Kortársi jegyzetek Fábián Ernő naplójának margójára
Kabán Annamária
Egyszerre fény gyúlt
Tóth Mária
Fel, kis fácska!
Fodor Györgyi
Hány fokos a beszéd láza?
Orbán Zsuzsa-Lilla
Végtelen történetek a „terra caliente” világából
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A (zene)szó erejébe vetett Hit
Hírek
 
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 7. (573.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

akkor most tegezi vagy magázza a fiókot?

...vajon ült-e maga valaha is a Nyíri Lujza féle ágy szélén szomorkodva? Lehetelen, hogy maga soha ne legyen szomorú. Hiszen ember.
Kint fátyol ereszkedett a délutánra. A fátyol vízből van és piszkosszürke. A kedélyem is igen változó. Olyan, mintha egy nagyon magasan fekvő utcáról lecsorognék a város felé. Ott megtorpannék, és zihálva kapaszkodnám vissza. Fel, a felhők közé. A maga utcája bezzeg mindig kilóg a ködből.
Maga mégis szomorú időnként, pedig a szivárvány, valahányszor megjelenik, a lábai előtt hever. Annyiszor bújik át alatta, ahányszor csak megkívánja. Férfiból nő lesz, s nőből férfi. És a kívánság belőlem az ujjad köré fonódna lassan....
Álmomban már megint álmodtam magát. Hiába, nem tudom az álmokat megállítani.
Álmomban az Amaro Drom zenélt, és én cigarettával a kezemben forróra beállítva táncoltam az első sorban.
Álmomban magának puha kalap volt a fején, s fekete felöltője. És lényegesen alacsonyabb volt, mint való életében.Ettől függetlenül, én tudtam, hogy maga az. Ott állt nekidőlve az egyik oszlopnak s finoman mosolygott a bajuszkája alatt. És rumot ivott.
A való életben persze nincs magának bajuszkája, s mi több, az az oszlop sincsen már meg, amelyről én álmodozom. Mint ahogyan a kocsma sincs meg. Csak a helye.
Magának is már csak a helye van meg bennem. Maga ugyanis valahol máshol van permanensen. S néha az az érzésem, hogy én magam is magamon kívül vagyok elég gyakran.
Álmomban a puha kalapjával és a fekete felöltőjével kísértetiesen hasonlított valakire, akivel mostanában kell találkozzam. Nem kimondottan romantikus okokból. De az álmomban tudtam, hogy csak kölcsönarca magának ennek a valakinek az ábrázata. S hiába alacsonyabb, engem nem verhet át, ismerem én a maga keze fogását. Belém van égetve a nyoma. Szóval nem tévesztett meg, hogy egészen másképp festett, mint valójában. Azért én szerettem magát. Hiába lett kisebb. Álmomban.
Egy ponta delgada-i hotelszoba teraszán ücsörgök. Lábamat kidugom az erkély résein. Itt ülök az óceán majdnem kellős közepén. És soha többet nem akarok innen elmenni. Nyíri Lujza ágya va- lamiféle varázslatnak köszönhetően itt a hátam mögött a szobában. Benne van a könyv is, de Sade márki könyve. Mikor én kicsi voltam, s maga nagy, ez a könyv kegyetlennek tűnt, minden pajzánsága ellenére. Akkoriban félelmetesnek találtam az egészséges erotikát. Mert fogalmam sem volt róla, hogy micsoda.
Kint fátyol ereszkedett a délutánra. A fátyol vízből van, aranybarna, és türkizék. A levegőben apró vízcseppek táncolnak, illatos vízcseppek, én pedig csak ülök, egy ponta delgada-i hotel teraszán, a hátam  mögött áll Nyíri Lujza
Kint fátyol ereszkedett a délutánra, a fátyol esőből van, s az eső illatokból. Itt ülök az óceán majdnem közepén, s a kívánság belőlem valaki másnak az ujjára költözött


Idegen testünk

                         Závada Pál dallamára

Erős késztetést érzek arra, hogy újra a maga szeretője legyek. Erős késztetést érzek pontosabban arra, hogy a szeretője legyek. Mert mi az, hogy újra? És mi az, hogy megint? Amióta nem vagyok az, azaz a másé lettem, azóta más lettem. Belémköltöztek idegen férfiak mozdulatai. Testemben idegen testek tekergőznek. Furán rángatóznak, mint holmi beteg kígyók. Beteg kígyó lennék? Vagy csak betegesen vágyom magára. De miért lennék én beteg? Csak vágyom magára.
Már nem vagyok a régi, súgtam magának egy süppedős szőnyegű drága szálloda folyosóján. De maga betapasztotta a számat, azzal az óriási tenyerével, és utána, árammal üttete az én lelkemet. A testemről nem is beszélve.
Ezután szomorúan, merengő, melankolikus szemekkel kortyolgattunk holland illetőségű kávékat két különböző gépen, s én, miután megérkeztem Ponta Delgadaba, úgy döntöttem, hogy végleg kihajítom a Nyíri Lujza ágyát az enyészetnek. Pontosabban a fenébe kívántam magát, ágyastól.
No de a kívánság belőlem, úgy látszik, igen képlékeny dolog, mert, álmomban legalábbis, képes több valakinek, pontosabban két valakinek, de lehet három valakinek az ujján is remegni, s mi több,rezonálni.
Egy lefogott húr vagyok, s hol írja, hogy egyetlen húrt egyetlen ujjal szabad csak lefogni? Ilyen szabályzatot nem ismerek. Csak azt tudom, hogy maga minden álmomban hiánytalanul megjelenik, valamilyen alakban, végül is mindegy, hogy milyenben, ha üzenget. Félreértheetlen üzeneteket küldözget felém. Hívogat pofátlanul. Lelketlenül szólongat egyfolytában. Gyere, gyere – mondogatja maga, s én megdelejezve vonulok.
Istenem. Meddig kell cipeljem még ezt az átkozott ágyát ennek a Nyíri Lujzának? És miért nem lett maga mondjuk a férjem? Igaz, akkor valamelyikünk már Nyíri Lujza mellé költözött volna, s a halálnem feltehetően erőszakos lett volna.Így legalább élünk. És vágyakozunk. Egymásra. Is.
Észrevette, hogy mostanában csak badarságokat fecserészek? Már nem vagyok annyira elvont, sőt, mintha egyenesen közönséges lennék? Mint egy trafikosnő, aki éppen az imént hált a bankigazgatóval, s most, miközben kétes tisztaságú harisnyáit ráncigálja visszafele, már követelőzik bizalmaskodva?
Kinek kell egy olyan szerető, aki az első szeretkezés után bizalmaskodni kezd? Nekünk ugyan nem. Maradjunk meg ti-tokzatosnak minél tovább.
Én magát csak a dohánya illatáról is felismerem egy száz fős tömegben, pedig maga már réges régen leszokott a dohányzásról. Aztán meg, minden nap, minden porcikámat tisztára sikálom, beillatosítom, minden körömdarabkát gondosan lenyesek, hogy nehogy beleakadjon a harisnya, és szégyenszemre lefussanak a szemek. Hogy amikor a maga szeme végigfut már vénülő testemen, akkor még mindig a hajlatok bódítsák el, s ne egy combháton éktelenkedő fekete szőrszál.
Én minden nap várom magát. Maga minden férfi, és minden férfi maga. Miközben a Nyíri Lujza ágyát cipelem, s éppen beleprojektáltam magát egy következő áldozatba.
Áldozat? Hiszen isteni szerencse éri azt, aki a szeretőm lesz. Megtelik elektromossággal, és házi szivárványt is képes vagyok produkálni. Emellett ott a Nyíri Lujza ágya. Mindig lesz amiben szeretkezni, nem kell a kényelmetlen szállodai kádakban darabokra töredezni.
Merthogy én már darabokra töredeztem. És erős késztetést érezk arra, hogy újra a maga szeretője legyek. Mi az, hogy újra, és mi az, hogy megint? Hiszen a testemben idegen szeretők teste vonaglik. Minden mozdulatom valakiről árulkodik.
Maga mit gondol, képesek lennénk megtalálni a régi magunkat egy ölelésben valahol, ha végre rászánnánk magunkat? Ha végre bevallanánk, hogy nem is annyira egymásra, hanem a régi magunkra vágyakozunk, és egymásban reméljük megtalálni ezt az ismerősen festő idegent, akik mi voltunk, mikor egymással voltunk. Miközben akkor sem csak egymással voltunk.
 Hol vagyunk hát? És kik vagyunk mi?
 Kérdem én magát – maga nem fél attól, hogy idegen ölelésekben teljesen feloldódott, cseppfolyossá vált, netán elillant, mint egy ritka illat, valami örömmámorban felszívódott, vagy éppen egy nagy bánat könnyeiként felszáradt egy szép napon. A maga lényege, az enyém ...felszáradt, mint egy tócsa. Gondolt már maga erre valaha is?
 És ez a valaki, aki most engem ölel, már nem is maga, hanem idegen lények tömkelege? Honnan tudom mégis, hogy maga maga, és én én vagyok? Miért vágyom magára, és miért nem hajítom immár az óceánba a Nyíri Lujza ágyát?
Ágy, mely nem fárad ki soha, soha meg nem vénül. Amíg élek. Amíg fel nem száradok, mint valamely nagy bánat könnyei. Míg a kívánság már csak csikorogni képes valamely vénülő, bütykös ujjakon. Addig kik vagyunk mi egymásnak, kik vagyunk?


Grüssgott

A hó nagy pelyhekben hullt, előbb csak szállingózott, aztán kavarogni kezdett, és végül már szabályosan örvénylett. Sokat nem lehetett látni, de erre egy tőzsgyökeresnek nem is volt szüksége. Lábaik maguktól mentek, ismerték az út göröngyeit, baj nem érhetett senkit. A részegeknek meg csak jó volt ez a havazó. Lágyabban fogja ki az árok a beleesőket.
– Grüssgott Hontérusz! – kiáltotta valaki a hóból, Hontérusz nem ismerte fel a hangjáról, hogy ki az, talán a Kispipás. De a gúny mindenképpen érződőtt ezen a nem túl vastag, nem túl vékony, gyermekes hangon. Szóval már grüsszgottoznak is. A fene egye meg már, morgott magában. A falusiak azzal szokták heccelni, hogy az apja egy rozsnyói szász mészáros, az kapta le az anyját a húsz körméről. Egyébként miért hívnák Hontérusznak egy olyan faluban, ahol mindenki János, Péter vagy esetleg Metód, Cirill. Vagy valamilyen más vérengző, avagy véres szent.
Hontérusz. Rémlett neki, hogy az iskolában tanultak valamit egy ilyen nevű emberről. Az volt az egyetlen alkalom, amikor büszke volt a nevére, a tanító is elismerően nézett rá, mondván, hogy nem mindennapi parasztasszony az édesanyja, hiszen hallott Hontéruszról.
– Hallottam egy rákot – böffentette a mamika, mikor megkérdezte, hogy igaz- e amit a tanító mond. Nem kell mindent elhinni, amit ezek a tanyéttók esszehordanak, fiam – mondta a mamika, és könyörtelenül tovább tömte az öklendező libákat.
Hát akkor mégis honnan a fenéből ez a hülye név, dohogott magában, de az anyját többet nem merte ezzel nyaggatni. A keze is olyan gyorsan eljárt, mint a szája.
Az istenit ennek a büdös Honté-rusznak, keservesedett neki, de nyomban meg is enyhült, elvégre saját magáról volt szó. Szóval csúfolódtok, gubás parasztjai, hát akkor megiszom egy felest, mi a nyavalya. Lássák a tetvesek, hogy van Hontérusznak pénze.
Igaz, hogy a mamika libáiból, az igaz. De ki kapálja mamikának az átkozott kukoricáját térde-rogyásáig? Hát Hontérusz, fiacskám, ne aludjál, ki a nyavalyaság kapál, ha te aluszóól – ordította az anyja már messziről, mikor az ebédet hozta. Mindegy volt, hogy éppen delelt-e a fa alatt, vagy a barozdába görnyedt. Mamika megszokta az ordítást, na. Ilyen neki a természete.Amúgy áldott jó lélek, Hontéruszba csak azért nem tömte úgy az ételt, mint a libáiba, mert őt ugye nem tudta volna eladni. Akkor meg kár belé a takarmány. Pocsékolni nem szabad.
Nade, megivott a barátunk az örvénylő hó kellős közepén egy féldeci pálinkát. Kint az utcán. A pálinkától aztán úgy elkezdett fázni, hogy úgy érezte menten kifagy a velő a csontjaiból, s ő darabokra hullik ide szét.
Be kell menjek a Gyárfás-féle kocsmába, lesz, ami lesz, a mamika csak nem indul a keresésemre ebben a rohadt időben. Habár nem szabad a mamika képességeit alábecsülni. Nem olyan perszóna ő. Hontérusz egyszer szökött meg otthonról, s már valahol  Brassó felé járt, mikor mamika utolérte bizony, s istenes pofonok közepette akólbolította hazafele a munkaerőt. Mert így nevezte Hontéruszt, a munkaerőm, mondta, s szinte büszkén döfött a fia izomzatára. Mondjuk, inkább szíjjas volt a fiú a kalóriaszegény étkezéstől, de bírta a munkát, ami igaz, az igaz.
Csak néha jött rá a bolondóra, s akarta kideríteni, hogy ki az ő apja, de mamika erre nemigen válaszolhatott, mert sötét is volt, s ő biza részeg is volt, amikor a frigy esett. Legalábbis ezt szokta mondogatni mindenkinek. De ebből máris levonhatjuk a konzekvenciát, hogy ejisze nagyobb turpisságot próbál a mamika ezzel a rablómesével leplezni. Netán a gárci hóhérgyilkos ennek a szerencsétlennek az apja, a brassói zálogházas, az a fogatlan. Az apácai üveges, a drótostót, a habán fazekas, Fazekas Mihály, Petőfi Sándor lova, melyről Petőfi leesett a csatában, vagy Ruszlán, a vörösszakállú pópa. Vagy a gólya hozta, vágta el mamika vészt jósoló tekintettel a falusiak bimbózó jókedvét, melyből virágzó fajtalankodás szokott keletkezni.
Befogjátok a pofátokat, mert – s ilyenkor megcsattogtatta mamika félelmetes fém kötőtűit, melyekkel nem, nem sálat kötött Hontérusznak, sem mellényt a derék papának, aki nem létezett, hanem a libuskák torkán segítette lejjebb gurulni a kukoricaszemeket.
Valaki, rosszmájú asszony, azt mondta egyszer, hogy a mamika libáinak vérrög van a májukban. Az van neki a tőgye közepin, köpte mamika szembe azt az asszonyságot szegényt.
Szóval Hontérusz, én a helyedben kétszer is meggondolnám, hogy eligyam-e a pénzt, amit mamika adott olajra (mert az olaj fontos). Biza, hogy nem innám el, s azzal sem törődnék többet, hogy ki az apám, s miért hívnak pont Hontérusznak egy olyan faluban, ahol mindenki János, Péter, esetleg Cirill vagy Metód. Vagy Mihály. Vagy valamilyen más nevű vérengző szent.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében