"Itt járt Mátyás király?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 7. (573.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A ló nyerítése után
Varga Melinda
„Torkig vagyunk a megosztottsággal” - Beszélgetés Kollár Árpád költővel, a Fiatal Írók Szövetsége elnökével
Szabó Róbert Csaba
A teremtés hatodik estéje
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Pótlólagos jegyzések - Urdungnec passusarul
SZŰCS GYÖRGY
Foglyul ejtett árnyak
Sigmond István
MOLEKULÁK 1 - A beszédes varjú
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
az őszi nippfogat - gviccsek
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
LUDWIG STEINHERR
Versei
Dávid Gyula
Kortársi jegyzetek Fábián Ernő naplójának margójára
Kabán Annamária
Egyszerre fény gyúlt
Tóth Mária
Fel, kis fácska!
Fodor Györgyi
Hány fokos a beszéd láza?
Orbán Zsuzsa-Lilla
Végtelen történetek a „terra caliente” világából
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A (zene)szó erejébe vetett Hit
Hírek
 
Dávid Gyula
Kortársi jegyzetek Fábián Ernő naplójának margójára
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 7. (573.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Fábián Ernő nemrég megjelent naplója (Naplójegyzetek. 1980-1990. Közzétette, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010.) azoknak a könyveknek az örvendetesen szaporodó sorába tartozik, amelyek az utóbbi években a romániai magyarság történetének 1989-cel lezárult közel fél évszázadát kezdték meg egyes részleteiben vagy összefüggéseiben, történészi módszerességgel és korábban ismeretlen (megismerhetetlen) források segítségével feltárni. A szerzők egy részével már a romániai kommunizmus „perében” határkőnek tekinthető Tismăneanu-jelentés munkatársainak sorában találkozhattunk, de a kutatásokat tovább mélyítő önálló köteteik már az utána következő évek termései. A hazaiak közül Nagy Mihály Zoltán, Novák Csaba Zoltán, Olti Ágoston könyveire gondolok, amelyek mellé oda sorakozik más vonatkozásban az erdélyi 1956-os politikai perek anyagát sorozatban sajtó alá rendező Tófalvi Zoltán, a magyarországi történészek közül pedig a már régebb óta publikáló Vincze Gábor és Stefano Bottoni. Fontosak számunkra ezek a jelenkori kutatások, mert a kortársak megőrzött – és persze szubjektív, olykor elfogult – emlékei mellé odateszik a kor dokumentumokból kitárulkozó hiteles rajzát.
Hogy Fábián Ernő Naplójegyzeteit ebben az összefüggésben említem, nem véletlen és nem is mond ellent a kor objektív képét kínáló hitelesség igényének. Az ő esetében ugyanis egy olyan fajta szubjektivitásról van szó, amely a maga eszközeivel eleve az objektivitást tűzte ki célul.
A napló – ez magától értetődő –  eleve szubjektív műfaj. A naplóíró nem csak hogy arról beszél, amit a saját bőrén élt meg, de saját szemüvegén át láttatja őket és saját értelmezésében rögzíti önmaga számára. Elvileg kizárt a nyilvánosság, amely bármely írásmű (még az önéletrajzi visszaemlékezés) esetén is szövegszervező elv, hiszen a naplók túlnyomó többsége a szerzője halála után kerül nyilvánosságra, hogy tanúskodjék valamiről, ami már lezárt, befejezett múlt. És ez így van még akkor is, ha ismerünk a szerzője életében megjelentetett naplókat – igaz, azok legnagyobb részben inkább irodalmi művek.
Fábián Ernő naplója viszont nem a nyilvánosság számára készült. Illetve nem a nyilvánosság közkeletű értelmében. Saját helyzetét a naplójegyzetek írója is érzi: az 1984. április 17-i bejegyzést idézem: „Mit tehet a tollforgató..., amikor a gondolat és a szó porkolábjai mindent, és eszközeikben sem válogatva, elfojtanak – csak önmagára reflektálhat. Ez a naplóírás és a soha el nem küldhető és nem közölhető levelek és tanulmányok írásának ideje. Meg is maradhat, ha el nem kobozzák. Vagy a bűnösséget bizonyító dokumentum lesz belőle, vagy emlék, szebben hangzóan memoris, szerencsésebbeké meg is jelenik valamikor, haló poraiban: írójának még elégtétele sem lehet.” (I. m. 59.)

A könyv bevezető tanulmányának szerzői ennek a most megjelentetett könyvnek a fontosságát három pontban próbálták megragadni: egyrészt mert maga a szerző „a nyolcvanas években publikált szövegei révén részese lett annak a folyamatnak, amelyben a romániai magyar értelmiség saját közösségének azonosságképét kialakította”, másrészt mivel „életpályája annak a vidéki, közösségét építő értelmiségi modellnek a példája, amely... azt mutatja, hogy a ’népszolgálat’ alapelveihez ragaszkodva bármilyen körülmények között mit és hogyan lehetett megvalósítani a helyi közösségben”, harmadrészt, hogy „mindennek forrásértékű dokumentációját adja a napló, amely napi helyzetjelentés és elemzés, ugyanakkor folyamatos öndiagnózis...” (I. m. 5.)

Fábián Ernő naplójegyzeteiben azonban ennél sokkal több van. Ha ugyanis követjük a több mint egy évtizedet átfogó – témájukban, jellegükben igen változatos, vagy inkább azt mondanám: a mindennapi élet természetéből következően szeszélyesen kanyargó – napi feljegyzéseket, lehetetlen fel nem fedeznünk azt, hogy ezeknek a feljegyzéseknek, pontosabban a feljegyzések motivációjának van egy vezérgondolata, egy olyan kérdés, amely az akkor már közlési tilalom alatt álló szerzőt foglalkoztatja: az tudniillik, hogy vajon a 80-as évekre már igencsak felerősödő és egyre agresszívabbá váló „homogenizáció” ellenében meg tud-e maradni a romániai magyarság mint etnikai-nemzeti közösség, vagy pedig sikerre vezet a beolvasztására, likvidálására irányuló hatalmi szándék? Erre a kérdésre keresi a választ Fábián Ernő, amikor a hatalmi agresszió legkülönbözőbb megnyilvánulásait regisztrálja, ezért figyeli a kisebbségek helyzete alakulásának a „szocialista” táboron belüli vagy azon kívüli jeleit, ebben az összefüggésben regisztrálja a világpolitikában történő dolgokat (a helsinki folyamattól a Gorbacsov-féle „peresztrojka”-támasztotta problémákig), s mindezzel összefüggően tartja feljegyzésre méltónak a kisebbség ellenállásának vagy a nyomás következtében bekövetkező demoralizálódásának – másfelől a romániai hatalmi rendszer egyre nyilvánvalóbb instabilitásának – jeleit.
Mintha folytonosan azt kérdezné: vajon sikerül-e nemzeti közösségként túlélnünk a rendszert (és milyen áron), vagy a rendszer él túl minket? És számíthatunk-e valahonnan segítségre, vagy elég a világnak a maga baja?
A nyolcvanas évek romániai és világpolitikai összefüggésében erre a mindegyik határon túli magyar közösség számára létfontosságú kettős kérdésre még nem volt (és úgy tűnik, azóta sincs) egyértelmű válasz. „Nemzetstratégiák” születnek és változnak, úgy, hogy megalkotóik vagy forgalmazóik az egyes nemzeti közösségek vagy szórványok megmaradásának valós problémáit csak járulékos – más, többnyire rövid távú (hogy ne mondjam: rövidlátó) stratégiáknak alárendelt – elemként kezelik.
De térjünk vissza a Fábián Ernő által regisztrált időkre: elég közel vannak még hozzánk azok a nyolcvanas évek, hogy ne kelljen itt a részletekbe mennem. De van a kérdéseknek – mind a Fábián Ernő által regisztrált hatalmi megnyilvánulásoknak, mind a kisebbségi nemzeti közösségben kiváltott reakcióknak – egy közvetlen, és a dolgok jobb megértése érdekében talán felelevenítésre érdemes helyi háttértörténete. Kovászna megye ugyanis (a történelmi Háromszék) az 1918-as hatalomváltás óta megkülönböztetett helyet foglalt el a román nemzetpolitikában. Összefüggött ez földrajzi, de még inkább demográfiai helyzetével: a 18. századtól kezdődően a Háromszéken birtokos nemesség ugyanis szívesen látott birtokain jobbágyként románokat, sőt telepítette is őket. Ez a betelepedett (telepített) népesség az első világháborúig tartó „békeidőkben”, különösen a jobbágyfelszabadítást követően, annak hatására, nagyrészt elszékelyesedett, sok helyütt viszont megőrizte nemzetiségét és belső összetartó erejét. A nagyromán nemzetpolitika kezdettől fogva céljául tűzte ki e népcsoport „viszsza”-románosítását, s hogy az elsődleges célpont Háromszék volt, az más összefüggésben is érthető: ez a vidék nyitottabb volt Csíknál vagy Udvarhelynél: földrajzilag három oldalról román (és akkor még szász) tömb fogta körül, s munkaképes lakosságának egy számottevő része számára főképp a déli perem (Brassóval, távolabbról pedig a Regáttal) természetes vonzóerőt jelentett.
A célnak aztán szolgálatába állt a két világháború közötti román közigazgatás, amely a hatalom súlyával nehezedett rá – messze tekintő előrelátással – különösképpen a magyar felekezeti oktatásra, s az ortodox egyház, amely missziós hivatást látott az „elszékelyesített” románok visszatérítésében. A háromszéki magyar oktatásügy története tele van ennek a folyamatnak az epizódjaival (az utóbbi időben megszaporodott falumonográfiákban is bőven találunk erre adatokat), de én inkább a magam személyes tapasztalatát eleveníteném fel, azt, amit gyermekként megéltem. 1935-ben kerültem első elemibe, s épp abban a tanévben záratták be a Háromszék déli peremén fekvő, vegyes lakosságú szülőfalumban, Árapatakon az előző évben felépített református elemi iskolát, bennünket pedig a Regátból toborzott, magyarul egy szót sem tudó tanítók vettek kezelésbe (ha a szünetben magyarul megszólaltunk, nem egyszer szó szerint). Évtizedekkel később találkoztam ennek az élménynek a magyarázatával: a „vissza”-románosítási misszió támogatására  létrehozott és I. C. Brătianu liberális pártja által finanszírozott Igazság című, egy bizonyos Ferenczi György által szerkesztett szentgyörgyi lapban olvastam egy lelkes cikket abból az alkalomból, hogy a krajovai román tanítóképző egy egész végzős osztálya háromszéki iskolákba kapott kinevezést. (A lapról és szerkesztőjéről még a 80-as évek derekán írtam egy tanulmányt: Egy „igazi székely”, aki a román igazságra tette fel az életét, amely 2000-ben jelent meg Erdélyi irodalom – világirodalom című kötetemben.) És egy másik, szintén személyes élmény: Zalánban, ahol nagyapám volt lelkész, épp abban az időben kezdtek hozzá önálló román ortodox egyházközség szerevezéséhez (és egyelőre egy harangláb építéséhez), annak a néhány falubelinek a számára, akinek a neve ugyan román volt, de maguk már nemzedékek óta magyarul beszéltek, s akik a jegyző, a fináncok és a románosítási akcióba buzgón bekapcsolódott (egyébként magyar) állami tanító „meggyőző” munkájának eredményeként most hajlandónak mutatkoztak egy-egy bolt- vagy kocsmaengedély fejében „viszszatérni őseik hitére”.
A harmincas évek óta – hátrányunkra – elég sokat változott arrafelé is a demográfiai helyzet: a kollektivizálás időszakában Háromszékről is az ország messzi ipari területeire menekült a munkaképes székely falusi népesség, az 1968-ban létrehozott Kovászna megye pedig az ősi román közösségekre (többek között épp a Fábián Ernő számára közvetlen tapasztalatot kínáló, Kovásznával egybeépült Vajnafalvára vagy az új megyéhez csatolt Bodza-vidék színromán településeire) támaszkodó „vissza”-románosítás közvetlen célterületévé vált. S hogy ez a cél – az önmagára eszmélés rövid, megyei első titkárként Király Károly és néhány közvetlen munkatársa neve által fémjelzett évei után – milyen eszközökkel tört a megvalósítás felé, arra vonatkozólag bőségesen találunk feljegyzett tényeket a Fábián  Ernő-naplóban.
(Ezekből az előzményekből is érthetők bizonyára a mai Kovászna megye 1989-es véres eseményei, az azóta eltelt idő megannyi román-magyar konfliktusa és az ottani magyar politizálás radikalizmusa.)
A másik vetületeként a naplófeljegyzésekben követett problémának újra meg újra felbukkan a veszélyhelyzetbe került közösség védekező (vagy az egyén önvédelmi) gesztusainak regisztrálása. Ezek a gesztusok igen eltérőek lehetnek: az erőszakkal dacoló helytállástól („tedd a hasznos lehetőt” – írta annak idején Berde Mária), a „be a fejet a homokba” passzivitásán vagy a nyolcvanas évekre mind többeket hatalmába kerítő menekülési reflexen át egészen a minden emberi tartást feladó alkalmazkodásig. Fábián Ernő számára ezeknek az eseteknek különös fontossága van, mert választ keres általuk arra a kérdésre, hogy a veszélyeztetett közösségben van-e elég erő a megmaradásra?
A naplóíró gondolatmenetében fontos helyet kapnak a belföldi eseményekre folyamatokra vonatkozó feljegyzések. Nyomon követi azt, hogyan viselkedik a hatalmi, a politikai elit: mennyiben képes (vagy egyáltalán alkalmas) a nemzetiségi probléma kezelésétől függetlenül az ország és a lakosság valós gondjainak megoldására, vagy miképpen szorítja le ezeket a gondokat a nyilvánosság szintje alá. Megállapítása, hogy az ország vezetése egy mindenre elszánt és a Vezér kiszolgálását tekintve mindenre kész apparátus kezében van, amelyet egyetlen cél vezérel: saját pozíciójának biztosítása. Következésképpen nem csak hogy nem alkalmas, hanem nem is hajlandó arra, hogy az ország egyre súlyosabb gazdasági problémáira megoldást találjon. A 80-as évek utolsó harmadának eseményei aztán már az agónia jelzéseivel vannak tele, különösen a naplójegyzetekben többször is felbukkanó brassói felkelést követően, s más esetekben is, amikor a hatalom intézkedései már a legelemibb realitásokat is semmibe veszik.
A Naplójegyzetekben rögzített megfigyelések mozaikjaiból kirajzolódnak a túlélésre reményt ígérő külföldi események is. Fábián Ernő gondosan regisztrálja a kisebbségi közösségek sorsának világhelyzetére mutató eseményeket, egyrészt összehasonlításul azzal, amit itthon megélnünk adatik, másrészt mintegy figyelmeztetésül arra nézve, hogy a kérdést sem a Nyugat, sem a gorbacsovi úton elindult Szovjetunió nem hagyhatja figyelmen kívül.
Az eddigiekből talán világos, hogy Fábián Ernő naplójegyzetei nem egyszerűen egy adott időszak eseményeit, életérzéseit, problémáit megörökítő híradások, hanem egy nagyszabású műhöz éveken át rögzített feljegyzések. Szomorú, hogy nem adatott meg neki a diktatúra összeomlása után az, hogy az említett vezérgondolat mentén a szerteágazó anyagot szintézisbe foglalja. A 90-es években közölt ugyan egynéhány fontos cikket, tanulmányt (a Magyar Kisebbségben, a Korunkban, a Helikonban, a Magyar Naplóban, az általa alapított és szerkesztett Ige című lapban, egy-két gyűjteményes tanulmánykötetben), a napló olvasója azonban folyton azt érzi, hogy a feljegyzésekben rögzített tényanyag, a rögzítettekkel kapcsolatos elméleti megállapítások többre tették volna képessé. Veszteségeink közé tehát nemcsak a letiltás utáni években meg nem született tanulmányait, hanem az 1990-es évek első felében meg nem írt és a Naplójegyzetekbe gyűjtött anyaggal megalapozott nagy művet is számon kell tartanunk. Éppen ezért különösen fontos a romániai kommunista diktatúrát tanulmányozó mai kutatók (és nem kevésbé a politikacsinálók) számára az, amit hátrahagyott.
Befejezésül néhány szót szólnom kell a kötet gondozásáról. A Kriterion Romániai Magyar Írók-sorozatában megjelentetett levelesláda-kötetek (A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, a Gaál Gábor, Kuncz Aladár, Benedek Elek-levelezés) jegyzetanyagának annak idején valóságos történeti háttérképet kellett konstruálnia, nem egyszer ürügyként használva fel egyik-másik levél szöveghelyét. Most erre már nyilván nincs szükség: a nyolcvanas évek országos és nemzetközi eseményeire többnyire elég volt utalni, ugyanakkor példamutató az az aprólékosság, ahogyan a kötet gondozói a helyi eseményeknek utánajártak, az azokban szereplő személyeket azonosították. Nyilván így is csökkent a megmagyarázást kívánó szöveghelyek száma, a jegyzetanyag alapozó és további kutatások felé nyitó jellege viszont ugyanaz. Különben ez a kiadás mintája is lehetne minden hasonló jellegű publikációnak – kutatók és kiadók számára egyaránt.
Egy dolog azonban – bevallom – hiányzott számomra, és azt hiszem, az olvasók – s különösen az azokat további kutatási célokra használók – számára is hiányzik: egy megbízható tárgymutató, amelynek segítségével közvetlenül áttekinthetőkké válnak az egy tematikára vagy jelenségre vonatkozó, időben viszont természetszerűen egymástól olykor távol eső feljegyzések. Egy ilyen tárgymutató arra is módot nyújtott volna, hogy Fábián Ernőnek a bevezetőben megfogalmazott vezérgondolata részleteiben kibonthatóvá váljék.
Aki a könyvet ma olvassa, az újra átélheti  vagy ha szerencsés volt, és későbben született, megismerheti a romániai kommunista diktatúra 80-as éveit, azt az állapotot, amikor az áldozat érzi: nyakán egyre jobban szorul a hurok, hogy önfenntartó mozdulatai talán csak a levegő utáni végső kapkodás gesztusai, s amikor egy, közössége sorsán, lehetséges jövőjén töprengő, a maga vidéki elszigeteltségében is felelősen gondolkodó belekapaszkodik mindenbe, ami reményt ad a túléléshez.
Ezen túlmenően, azok számára, akik ma egy új nemzetstratégia új problémáival szembesülnek, a Fábián Ernő naplójegyzeteiben felsorakoztatott megfigyelések mentén óhatatlanul feltevődik az a kérdés, amellyel az 1920-as évek magyar nemzetstratégiájának formálói már szembesültek, s amelynek megoldását Jancsó Benedek akkor így fogalmazta meg: „A területet elvehették tőlünk, de azt kedvező és szerencsés körülmények között, ha megjön az alkalom, viszszavehetjük, mert az nem fog megsemmisülni. A hazát nem a hegyek, a folyók és a síkságok alkotják, hanem az emberek, akik benne laknak. Ha a magyarság az idegen elnyomás következtében e területeken részben vagy egészben elvész, akkor el fogjuk veszíteni a területekhez való legerősebb jogcímünket is... A kulturális egységgel azonos nemzeti identitást a párizsi békeszerződések nem szakították szét. Ellenkezőleg, ezt a faji, nemzeti és vallásos kisebbségek számára a békeszerződéseknek úgynevezett kisebbségi záradékában biztosították is... Arra irányuló követeléseink jogosságát, sőt loyalitását sem vonhatja kétségbe senki, hogy testvéreink az idegen uralom alatt is jelenlegi számban, magyar műveltségben, vagyonukban ne csak megmaradjanak, hanem saját erejök mértékének megfelelően gyarapodhassanak is.” (Az 1927-ben íródott előterjesztést idézi Bárdi Nándor: A „Keleti Akció”. Regio, 1995/3. 99-100.)
A cél ma sem lehet más: megmaradni magyarként a szülőföldön, s megtartani ez által – amennyire lehet – magyarnak a szülőföldet. Különben azoknak lenne igazuk, akik a sokszor abszurditásig menő elnyomást elviselni nem tudva, vagy egy jobb érvényesülés reményében „felcserélték – ahogyan annak idején Fazekas János fogalmazott – a nehéz magyar sorsot a könnyű magyar sorssal”, vagy azoknak a Regátba „kitántorgott” százezernyi magyaroknak, akiknek sorsát többek között Nagy Sándor egykori bukaresti lelkész is megírta (A regáti magyarság. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sz. Nagy Csaba. Kolozsvár-Sopron, 2000.) , s akik közül oly sokan választották – önvédelemből – a minél gyorsabb asszimilálódást.
Fábián Ernő naplójegyzetei egy harmadik útról szólnak: a szülőföldön való megmaradásról. És ebben is fontos lehet az ő tanúsága.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében