Dsida Jenő Laterna magica
című költeménye
A költemény előbb a Pásztortűzben, majd a Nagycsütörtök kötet Szerelmes ajándék című ciklusában jelent meg. Kétszeres ellentétre épül, a mindent beborító sötétség és a fény, a végtelen magány és a szerelmes megtalált emlékképének az ellentétére. Az ellentétek egyben párhuzamot is sejtetnek.
A vers három részre tagolódik.
Első hat és fél sorában mindjárt párhuzamot érzékelhetünk: az alkonyodó, majd egyre inkább sötétbe merülő természet és a lírai én egyre mélyülő magányának a párhuzamát. Az alkonyt tapintási és látási érzetet keverő szinesztézia és megszemélyesítés teszi képszerűvé. A színek lassan eltompulnak, az alkonyatban egyneművé válnak. Előbb még borzongató hűvös-kék szín borít el mindent, a magányos ődöngő is kék úton jár, és bőrét is hamvas túlvilági kékség borítja, nyitva a transzcendens felé:
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Majd elsötétül a táj, egyre sötétebbé válik minden, és a sötétség olyannyira betölt mindent, hogy már hang sem hallatszik, csupán a végtelen magány zenél:
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány.
A magánynak tehát hangja van, és nem akármilyen, mert zenél, de ez a zene szomorkás, hiszen a cselló mély húrjain szólal meg. Van valami szokatlan és bizarr az aranycselló szín- és hangélményt társító megnevezésében. A mérhetetlen sötétségben, amikor minden elszíntelenedik, csak a hangszernek van, mégpedig csillogó színe. De itt nem is a szín, hanem inkább a fémes hanghatás számít, amely a végtelen csendben akár fájó is lehet. Fájna is, ha a hanghatásokat a vers drámai jambusai ki nem egyenlítenék.
A kihalt tájon a sápadt és imbolygott igék mellett a jártam és a mentem ige visz mozgalmasságot a színek játékába. Arról viszont nem kapunk hírt, hogy honnan hova történik elmozdulás, ugyanis itt az úton levés a lényeges, és az, hogy ez az út a magány útja.
A sötétségben és magányban eszmélkedik a lírai én, és próbálja emlékezetébe idézni hajdani szerelmét:
……………Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Kérdések sorával igyekszik a kedvesről őrzött emlékképeket felidézni. A kérdő névmások halmozása egyre türelmetlenebbé teszi a keresést:
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
− jaj, elfeledtem.
Ez a rész intertextuálisan Juhász Gyula Milyen volt… című versét idézi, amelyben háromszor ismétlődik a Milyen volt kérdés a kedves más-más tulajdonságára utalva. Dsida kétszer a milyen, kétszer pedig a hogyan kérdő névmás eszközéhez folyamodik. Míg Juhász Gyula háromféleképp ismétlődő kérdésében van egyfajta személytelen távolságtartás (Milyen volt szőkesége, Milyen volt szeme kékje, Milyen volt hangja selyme), addig a Dsida-vers kérdései személyesek, a kedvest szólítják meg, négyszer is, egyes szám második személyben: Milyen voltál, milyen volt a hangod, sőt a kedves és a lírai én viszonyára is ráirányítják a figyelmet: hogyan néztél rám, és hogyan szerettél (engem). A lírai én tehát nemcsak a lány vonásait, hangját keresgéli emlékezetében, hanem kettejük szerelmét is megpróbálja emlékezetébe idézni. Juhász Gyula a háromszor feltett kérdésre mindháromszor azonnal választ ad: nem tudom már. Rövid, lakonikus felelet. Valójában a három szakaszból álló verset a három, szinte szó szerint ismétlődő kérdés és a három gyors válasz tagolja. Dsida ezzel szemben válasz nélkül hagyja a kérdéseket, amelyek egyre sürgetőbben követik egymást. Választ csak a negyedik kérdés után fogalmaz meg: jaj, elfeledtem. Juhász Gyula lakonikus válasza helyett a jaj indulatszó érzelmi többletet, fájó szomorúságot visz a felelet tényszerűségébe. Az el igekötő pedig a cselekvés befejezettségét, lezártságát nyomatékosítja.
Juhász Gyula a rövid kérdések utáni rövid lemondó válaszhoz háromszor három verssornyi cáfolatot fűz: a természet élénk színeiben, tavaszi hangjaiban mégis egyre inkább jelenlevőnek érzi szerelmét. A Dsida-vers fájó, lemondó válaszát viszont egyre komorabb, téren és időn átívelő, vészjósló, fenyegető, kozmikus sötétséget sejtető természeti képek követik, amelyek még inkább kiemelik a lírai én magányát:
……………Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
A kozmikus sötétségben és végtelen magányban hirtelen gyúl ki a fény, de nem a Húsz év múlva című Vajda János-vers zárlatában megidézett módon. Az ottani tündöklő látomás helyett az egykor talán valóban bűvös lámpának számító laterna magica végső soron egyszerű eszköziségével vetíti ki a lélek a kedves megidézhető emlékképét:
…Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem − lassú reszketéssel −
lehúnyt pillájú alvó arcodat…
Az egykori szerelem nagyságát csak a mindent betöltő sötétségben hirtelen felvillanó, már-már kozmikus sugarú fény érzékelteti. Így válik a felidézett egykori szerelem − amely a sötét jelen és a fénylő emlék ellentétét is magában hordozza − a kozmikus magány ellentétévé is.
