Már napokkal az orvosi vizit előtt lelkemet ünneplőbe öltöztetem. Felmérem, hogy a rendelőben nem szabad sokat fecsegnem, csak a lényegest kell az orvossal tudatnom, hogy majd ő képes legyen koncentrálni arra, ami valóban nagyon fájó. Nem óhajtok személyes kapcsolatot kiépíteni vele, csak elorozni a tudásából egy cseppet, miközben én eléje tárom vegyes eszköztáramból a fontosnak véltet. Komoly játék. Szavakra és tünetekre menő. „Asszonyom, félek, pánikrohamaim vannak, itt, ott, amott fáj, sajog. Maga fűzzön egy szálra mindent és derítse ki a lényeget. Kezeljen. Jól van, tudom, hogy öregen már nem gyógyulok meg, maga nem képes az idő kerekét visszafordítani, de segítsen valamiféle túléléshez. Érti?”
Ülök az orvosi rendelő ajtaja előtt, egy vagyok a közel hetvenezer betegből, aki ebbe a nagyüzembe bejár. Mellettem, szerényen, majdnem szegényesen öltözött, elaggott nők fürtje, van, aki hallgat, van, aki megállás nélkül fecseg, ezek lehetnek a nagyon magányos nők, akik otthon naphoszszat hallgatnak. Van, aki virágot hozott, van, aki kávét, csokit, van, aki semmit, és dühödten löki ki a lelke mélyéről: „Kicsi a nyugdíjam, miért, nekem talán ad valaki valamit? Még az orvosságra se telik, nyomorgok.” Lelki és fizikai bajok teljes keveredése. Nincs kiút. Hallok minden szót, de igyekszem nem percipiálni. Belemenekülök az öngondomba.
Napok óta készülök rá, hogy eszmét cseréljek ezzel a jó hatvanas nővel, az orvosnővel, azt lesem, hogy rám nézzen, és csak annyit kérdezzen tőlem: maga, Markovitsné asszony, hogy van? A nő nem nagy orvos, de ért valamicskét a homeopatiához, jártas a gyógynövények világában. S amikor végre bejutok a rendelő belvilágába, irdatlan rendetlenséget látok. A szobor-nagy, a szobor-merev nő átöleli a vállamat és azt hadarja:
– Mindjárt bepisilek, ugye vár egy kicsit?
És én, a szobor-tüneménynek már csak a hátát látom, a kétrészes ruha szinte feszül a hátán, a túlméretezett combokon, mintha szét akarna pattanni rajta. Ez a nő bele van sulykolva az ancungjába, arról nem is szólva, hogy a ruha már régi lehet, mert fáradt vajszínű, minden, csak nem fehér. Miután, percek múlva, visszatér, kezet mos és közli velem, hogy ő beteg, de hótbeteg. Érzem, hogy ez a nő most szánalmat vár el tőlem. S ott állunk, egymással szemben, a lét peremén. Két beteg nő, kideríthetetlen, hogy melyikünk van dögrováson. Nézem a festetlen, öreg arcot, mennyire sárgás színű, mennyire kiürült. És hirtelen az megy bennem, hogy sajnálni kezdem a doktornőt, elvégre ő is ember, akinek teste van, szervei, magánélete, izé, s aki pont engemet nézett ki magának, hogy előttem tárja ki a lelkét. A lábam mellett, üvegekben virágok hervadoznak, alig van némi víz az üvegek alján, a virágok celofánba gyömöszölve, haza is kell majd vinni őket. Az orvosnő felháborodott, hogy elvették tőle az asszisztensnőjét, mert ő ezt a nádszál, vértelen nőt csak kölcsönkapta egy nálánál is betegebb kollégától, annyi haszna volt belőle, hogy kezelte a komputert. Neki pont tizenöt percet szánnak mindenik páciensre, s ezzel rögtön előkeresi a füzetemet, benne e Földön lévő, fizikai léttörténetem. A nő kijelenti:
– Lássuk csak akkor, milyen gyógyszereket írók fel magának –, s ezzel máris működteti a komputert, könyvekhez kapdos, elnevezéseket, számokat keresgél. Minden testi nyavalyának száma van, úgy hívják: kod… Úszunk kilátástalanul a délelőttben, a lekoszlott rendelőben, én és az orvosnő. A napok óta előkészített szövegem, aggályaim, félelmeim, valamennyi pánikrohamom ott ülepszik le a torkomban. Leteszem az asztalra a doboz Lipton teát, mert egyik alkalommal közölte, hogy a vérnyomása miatt nem ihat kávét. És ezek itt 1500 lejt löknek oda neki havonta, akkor az ő tudása meg van fizetve? Amíg ír, írdogál, a keze enyhén remeg, toszogatja az asztalon a teás dobozt. Még csak meg sem köszönte, amikor odacsúsztattam neki.
És én még mindig reménykedem, hogy végre megajándékoz egyetlen kérdéssel: és akkor maga hogy van? Az óra a falon kegyetlenül ketyeg, jó, nagy óra, hogy a páciensek világosan lássák, múlik az idő, telik az élet, ajaj, de milyen gyorsan elillan. Magamban bukdácsolok, mondom az önmonológomat, asszonyom, mit kezdjek magammal, hogyan viselem el a napjaimat, mert nekem egyenesen frászom van, a bulváron nem merek átkelni egyik oldalról a másikra. Mi ez, ha nem fóbia? Nézem a szobormerev jelenség nyakába akasztott sztetoszkópot, talán rászánja magát, hogy levegye onnan, hogy mímeljen egy vizsgálatfélét, hogy odanyomja a hideg fémet, ahol az átlagpolgárnak a szíve dobog (az enyém nem, mert nekem horizontálisan elfekvő szívem van), hogy megnézze, percenként mennyit dobban. A kínaiak negyvenféle pulzust különböztetnek meg. Pusztán egy pulzusból diagnózist állapítanak meg. De Kína fenemód messze van tőlünk. Én itt várakozom sorsomra Romániában. És ráadásul a pulzus nem nyavalya, hanem tünet, ez szabályozza a napi közérzetemet. Minderre hiába várakozom, a szobormerev nő nyújtja felém a receptemet, egy hónapra el vagyok intézve, mehetek akár világgá is. Megroggyant lélekkel, megrogygyant lábbal vonulok kifelé a rendelőből.
De nem adom fel, van itt egy magángyógyszertár, egy Kanadából hazatelepült nő, Lukrécia asszony működteti. Bekopogtatok hozzá és jó drágán kanadai növényekből való gyógyszereket vásárolok tőle. Az egész Romániában egyetlen ilyen gyógyszertár van. Én ebben a nőben bízom, ez figyel rám, ez segíteni akar rajtam. Aztán beugrik valami, pont most olvasom Karinthy Ferenc naplóját, az írja, amikor egy mamut autóban keresztül-kasul beutazta Kanadát, mindenütt kopár, szürke, palásan rétegezett hegyeket látott, s főleg kopár tájat. Ha Lukrécia asszony patikája dugig tele kanadai növényekből való gyógyszerekkel, azok vajon hol virágzanak, hol teremnek, mert valahol elő kell fordulniuk. Ezen most nem vacillálok, mert a kanadai gyógyszerek hatnak, jót tesznek, már aradi családomat is innen gyógyszerelem. Elbúcsúzom Lukrécia asszonytól, kivonulok a villanegyed utcájára, és minden élőlény generál gyógyítójában bízom, imát mormolok magam elé. És akkor hirtelen történik valami, mellém szegődik egy kóbor angyal, aki most pont nem őrködik, hanem az olyan kitudott senkire figyelmez, amilyen én vagyok. És tisztán hallom a fülemben a románok kedvenc biztatását, amikor valaki maga alatt van: fel, kis fácska, fel!
