Farkas Wellman Endre Lucius Domitius lázbeszéde című kötete esetében az lenne a legkönnyebb, ha belehelyezkednénk a címadó vers diktálta macsós perspektívába. Tény, hogy kétségtelenül vérbő alaptónusban szóló versekről van szó, de számomra sosem érdekes az egyértelmű szempont, sokkal inkább azt keresem, hogy mitől – vagy mitől nem – mozognak azok a rejtett síkok, amelyek révén a szöveg rabul ejt, fölém kerekedik vagy éppen semleges marad. Ha azonban a szövegek megírása között jelentős idő telt el, eleve törésekre felkészülten kezdünk olvasni.
A Lucius Domitius lázbeszéde válogatáskötet, tartalmazza a már régebbi kötetekben megjelent versek egy részét is. Tíz évvel ezelőtt Farkas Wellmann Endre Kulipendium című kötetének negatív kritikáját Orbán János Dénes reakciója tette emlékezetessé: „Nem csoda, hogy az erdélyi olvasók, akik egy prűd irodalomhoz voltak szokva, megrökönyödtek a Helyőrség színre lépésekor. Voltak, akik tudtak váltani, és elfogadták vagy megszerették ezt a diskurzust – talán magukra ismertek –, voltak, akik nem. Magyarországon például a franc sem ütközött meg ezen. Húsz év múlva itt sem fog senki.”1 Nem kellett eltelnie húsz évnek, elég volt tíz, és teljesen megszokott ez a fajta beszédmód.
Egyetértek Szabó Róbert Csabával abban, „hogy ez a könyv (és a könyv szerkesztési módja) nem emeli ki, vagy legalábbis kevésbé tartja fontosnak az obszcenitást fő témává emelni.”2 Mert tényként leszögezhetjük: az obszcenitás, kellő funkciót töltve be a szövegben, kiválóan tud működni. Ez azért lehet fontos, mert az Előretolt Helyőrség ars poeticáját mindig ezen a ponton érte a legtöbb támadás. Azonban ez rég nem kritikai szempont, már a Helyőrség sem erre fókuszál, következetesen értelmeződik át Farkas Wellmann Endre recepciója is.
2009 az Előretolt Helyőrségnél a válogatáskötetek éve volt (Király Zoltán: Férfifiók, László Noémi: Papírhajó, Lövétei Lázár László: Árkádia-féle), így ebben a kontextusban számomra az a kérdés, miért volt fontos a Lucius Domitius lázbeszédének kiadása, hiszen a ’75-ben született Farkas Wellmann nem rendelkezik akkora szövegkorpusszal, ami ténylegesen indokolná a szövegek rostálását. Mivel új szövegből van a legkevesebb, az érdekel, hogy miben rejlik a nóvum, ami Wellmann eddigi költészetét előre lendíti, illetve ma mitől hathatnak a régebbi írások, hiszen akárcsak az obszcenitás, a további fő motívumok (férfi-nő viszony, vágyak) sem akarnak témává emelkedni, inkább csak (sablonos) keretet nyújtanak egyfajta lehetséges mögöttességnek.
Ha az egyszerű olvasói benyomásomat írom le, Wellmann kötetével az a fő problémám, hogy nem érzek késztetést arra, hogy visszatérjek bizonyos sorokhoz, újraízleljem, meg akarjam jegyezni, irigy és féltékeny legyek arra, hogy miért nem én fűzöm így a mondatokat, miért nem tudom én ilyen erőssé tenni, kiforgatni, megsemmisíteni vagy újra életre kelteni a szavakat. Nem kaptam újat eme vérbő szerepeket próbálgató poétikától.
Ennek ellenére, nem feltétlenül tartok valamit rossznak, csak azért, mert érdektelen maradok vele szemben. A kötet erényének tartom például a pontos, jól sikerült szerkesztést. Elsősorban azt, ahogyan a három rész (Az Anna-érzés, Jód kisasszony, Lucius Domitius lázbeszéde) egy szépen ívelő hangulatiságot mutat: érzésfoszlányokból induló, elzüllő, végül a lázbeszéd víziószerűségében felerősödő gondolati görbe látszik kirajzolódni. Eme hangulatgörbe hatása viszont legtöbbször azért marad el, mert helyenként az erőteljes képiség indokolatlanul váltakozik a közhelyességgel. Míg a Ballada torzó című szövegben szándékosan formálja a kontextust ez a fogalmazásmód („szeretem a közhelyeket, látod,/ bennük emlékezem léted, valóságot”), addig más helyeken mondhatni töltelékszerűen csúsznak be olyan mondatok, melyek azonnal roncsolják a szöveg (egyébként meglévő) stílusbeli színvonalát. Ez történik például A lelkiismeret aluljárói című szövegben, amit ennek ellenére a kötet egyik legsikerültebb darabjának gondolok. A kilenc részre osztott írás második része (A nő a szemgolyóban) Buñuel Andalúziai kutyájának szemgolyós jelenetére emlékeztet. Az olvasót bevonja a sorok szürreális víziója, melyben a megelevenedő nőalak csarnokvízben mossa lábát, majd a tudat szivárványát bőrrepülőn utazza be. Ezen erőteljes hatás okán vannak fenntartásaim, hogy miért fokozódik a banalitás szintjére a következő, harmadik rész: „naponta várlak így, én, a báva/ és te nem vagy sehol se, kincsem,/ szeretni kevés vagyok, ölni gyáva,/ üres a lét nélküled, üres minden” (Szonett. Az érdem harmadik oldaláról).
A három rész közül az Anna-érzések tűnnek a legösszetettebbnek. Hajszálvékony érvként azt is elfogadom, hogy lévén ez a kötet legterjedelmesebb része, komplexebbnek tűnik, lényegesen több aspektust mutathat a másik kettőhöz mérten. Azonban sosem lehet szempont a terjedelem. Mondhatni jól bevált költői recept szerint vannak ezek a versek összegyúrva: váltakozik az írásra történő reflexió, a költői szerep definíciója, mindezt áthatja némi fájdalmas önkereső kísérlet, múzsák, istenek, csillagok, és persze vannak nők is bőségesen. Felbukkan azonban a többlet a jól átgondolt, precízen fogalmazott versbeszédben, mely leginkább bizonyos élethelyzetekben felvillanó érzésfoszlányokat próbál megragadni. Az Anna-érzés lényegét leginkább Kurt Schwitters Virág Annája felől tudnám megragadni: „Tudod-e, Anna, tudod-e már?/ Hátulról is olvasható vagy, s te, te mindeneknek/ legpompásabbika, te hátulról ugyanaz/ vagy, mint elölről: <a-n-n-a>”. Az Anna-érzés végig ott bujkál a sorok mögött („aki ott állt háttal a vers mögött/ a múlt-rajzolata foltos vásznon/ visszatartja a színeket/ s kontúrja átüt a hiányon”), így folyamatos oda-viszsza játék hatja át a szövegeket, és bárhogyan is forgatjuk őket, következetesen az érzések erősödő-eltompuló ciklusának algoritmusába ütközünk. Végig ott húzódik egyfajta párnakönyvszerűség, test-szöveg ismételt egybeíródási kísérlete. Következetesen gyakran kapnak női nevet az érzések (Kata noteszébe, Nóra aszszony kanalára, Élektra), és múzsaként, művésznőként, kékharisnyaként, kurvaként vagy szeretőként köszönnek viszsza a nők. Az olvasó leginkább azt a generáló erőt keresné a férfi-nő viszony poétikai minősítése által, ami egyfajta választ ad a kérdésre: szavak által kivé, mivé akar válni valaki eme szándékosan állandósított (erotikus) útonlevés által. Hiszen a kötetben úton vagyunk Brassótól Budapesten át Néró Rómájáig, vonatállomásokon várjuk a történéseket. Azonban üresen maradnak a kérdéseknek azon helyei, amelyek továbbgondolásra késztetik az olvasót. Hogy mi lehet a nyitja? Magyarázat lehet az is, hogy az Anna-érzések próbálgatása, a velük való kísérlet a teljesség vágyára törekszik, ami nem teljesül be az egy, igazi Anna jelenléte hiányában: „ha Anna visszajönne egyszer/ szétfolyna a nikkel a pocsolyákból/ szőkesége mutatná a tükröt/ egy kitalált és szebb/ másvilágról” (Az Anna-érzés). Ez a lappangó hiány, a visszafojtott indulatok töltik fel a szövegeket a szükséges dinamikával. Mindazonáltal a szőkeség – mint az Anna-érzés vonzata – folyamatosan visszatérő motívum a Juhász Gyula-parafrázisokban (A vágy visszakézből, Primitív parafrázis), melyekhez viszont ismételten nem tudok eredetiséget társítani.
A Jód kisasszony cím alatt összegzett középső szövegek azok, melyek legkevésbé akarnak többletet mutatni. Nyelvi bravúrokra építkező versekről van szó, amelyek játékos illékonysággal fogalmaznak meg léthelyzeteket. S hogy miért illékonyak? Mert folyamatosan a kocsmák felé tartva, mámor után kutatnak. Hiszen Jód kisasszony is csak egy állapot: „amelyben együtt éljük néhanap/ a magányt meg. És a másnapot” (Jód kisasszony).
Ehhez képest vajon mi újat hoz a Lucius Domitius lázbeszéde? Ezek a versek azok, melyek eddig nem jelentek meg kötetben és időbeli keletkezésük szerint is a legújabbak. Az elsődleges eltérés a másik két részhez képest nem más, mint a tudatosság – a kötet kontextusában pozitívumként hathat, hogy az eddigi érzésfoszlányok helyett immár jól konstruált szerepjátékkal szembesülünk: a római császáréval, Lucius Domitiuséval, azaz Néróéval. Persze, a lázbeszéd természetéből fakadóan kínálja, hogy a víziószerű képvilágba csak mértékkel helyezkedjünk bele, tartsuk magunkat távol a szövegtől, ne higgyünk neki, lévén, hogy ez ugyanolyan illékony állapot lehet, mind maga Jód kisasszony. Ez azért is lehet ígéretes olvasói játék, mert a lázbeszédre reális aspektusok rétegződnek. Egyrészt a folyamatosan visszatérő önirónia győzi meg helyenként az olvasót a lázbeszéd hihetőségéről („testemet látom vérbe fagyva,/ micsoda művész veszett el most velem” – Lucius Domitius lázbeszéde), másrészt a tudatosság kihangsúlyozása bizonytalanít el: „tiszta tudattal nézem a lángokat, a tüzet/ s az őrületet, ahogyan egyre nő”. A római tűzvész idejében járunk tehát, mely legkevésbé sem új irodalmi tematika, ezért lehet olvasói igény, hogy új köntösben mutatkozzék meg a közismert téma.
Farkas Wellmannál azért tűnik elveszni a szerepjáték lényege, azért marad meg arrogánsnak szereppróbálgatás szintjén, mert mögötte nincs tematikai elmozdulás a korábbi szövegekhez ké-pest. Az ars poetica receptje ebben a részben is áthatja a szövegeket, melyek folyamatosan az írás problémájával küzdenek. Ezért lehet szükség külön kiegészítő jegyzet a lázbeszédhez (L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez), ezért születik vers a versről (L. D. a versről). A lázban következetesen bukkannak fel, válnak látomássá a szerelmeket idéző emlékképek is (Aktéról és a szerelemről, De amore), a szenvedély, a feslettség és a harag motívumai között oszcillálva, ahogyan ez eddig is nyomon követhető volt. Bár itt különösen kiemelném a szövegek dinamikáját, szerkesztésük, koncepciójuk átgondoltságát, az alapvető tematikai nóvum hiánya különösen kiérződik, nem tesz jót a válogatáskötet kontextusának. Elvárnánk, hogy Lucius Domitius beszédének magasabb legyen a láza.
Farkas Wellmann Endre: Lucius Domitius lázbeszéde. Erdélyi Híradó Kiadó–Ráció Kiadó, Kolozsvár–Bu-dapest, 2009.
Jegyzetek
1http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2000&honap=10&cikk=6409
2 http://maszol.ro/szinkep/a_lazbeszed_pontossaga_2010_08_13.html
