A minap azt akartam, hogy a regényben, amin éppen dolgozom, [Maqroll] egy Marokkóba tartó hajóra szálljon fel, amely nagyon könnyen robbanó, ezért nagyon veszélyes foszfátokat szállít. Elhiszi, hogy hallottam Maqrollt, amint figyelmeztet? »Várj csak, ne légy meggondolatlan! Nem kerülhetek Marokkóba! Marokkóban keres a rendőrség a perzsa szőnyeges ügylet miatt, amit Abdul Basurral, a hajók álmodójával bonyolítottam le.« »Hát akkor milyen irányba kellene hajóra szálljon?« »Tunéziába.« »Jól van, akkor legyen Tunézia. «”
(Részlet Francisco Goldmannak az Álvaro Mutisszal készült interjújából, Bomb Magazine, 74/Winter/2001. A szerző fordítása.)
A kolumbiai Álvaro Mutis magyarul megjelent kisregényeit a Maqroll, az Árbocmester nekibuzdulásai és hányattatásai két kötete tartalmazza. A kötetekben szereplő hét kisregényt 1986 és 1993 között írta. A kötetek külső borítója szerint Mutis a huszadik századi latin-amerikai klasszikusok közé tartozik, Borgesszel és García Márquezzel együtt, akik előtt fejet is hajt a regényfolyamban. Regényfolyam, mert a hét kisregény Maqroll, az Árbocmester köré épül, aki hajózási társaságok üzleteit bonyolítja, aranyat keres Amirbarban, csempészettel és egyéb, soha nem egészen törvényes dolgokkal foglalkozik.
A regényfolyam keretét a történet jelenében zajló események szolgáltatják. Keretnek nevezem, mert az éppen történő események csak háttérül szolgálnak az „igazi” történeteknek, ugyanis ezek nyújtanak alkalmat a mesélésre, a naplók és levelek felolvasására. Nem elhanyagolható azonban a keret sem, hiszen a „tierra caliente” (tűzföld) gyönyörű hátteret nyújt az éppen soron következő történetnek. Ahogy a szereplőknek is szükséges a megfelelő hangulat és társaság életük eseményeinek elmeséléséhez, ugyanúgy az olvasónak is kell a tűzföld csodája, hogy oda tudjon figyelni ezekre a történetekre és valamennyire meg tudja érteni őket. Mert mondanom sem kell, tőlünk távol eső dolgokról van szó – amelyek soha nem végződnek jól. Bármilyen vállalkozásba is fognak a szereplők, mindig kudarcot vallanak. Az olvasó egy-két történet után rájön erre, és nem is vár sikertörténeteket. Magától értetődő lesz, ugyanúgy, ahogy a szereplők számára már az elejétől fogva az, hogy itt nem a kalandok a fontosak, hanem a mögöttük meghúzódó, kicsit szomorkás életérzés, ami viszont mindig újabb kalandhoz vezet. Ez abból derül ki, hogy mindig már a történetek elején megtudjuk az adott vállalkozás kudarcba fulladását, mégis fontos marad a mód, ahogy megtörténtek az események. A Xurandó folyón, az aranybányákban, a tramp steamereken, Amirbarban és a többi helyszínen történtekkel a szereplők ugyanazt mesélik el: hogy lehet túlélni az életet – bármennyire közhelyesen is hangozzék ez.
Ennek lehetősége az arab hajós, Abdul Basur és Maqroll barátságában villan fel, amihez több ember is kapcsolódik: Basur családja, a két hajós különböző ügyletei alatt megismert emberek, Alejandro Obregon, a regény világán kívül is létező kolumbiai festő, és a Mutis nevű (!) narrátor, aki több történetnek az elbeszélője. A barátság azt jelenti esetükben, hogy bárhol legyenek, bármilyen üzletet is kell félbehagyjanak egymásért, ha szükség van rá, gondolkodás nélkül egymás segítségére sietnek. Általában a segítség egy történet meghallgatását jelenti. Olyan kapcsolatról van szó kettejük között, amely megbírja azt is, hogy közösen szeressenek egy trieszti, magyar származású nőt, Ilonát.
A szerelem egyébként soha nem bonyolult ezekben a történetekben. A nők nem gyönyörűek – kivéve Abdul lánytestvéreit –, de mindig valamiért kivételesek, nem birtokolni akarják a férfiakat, hanem örülnek azoknak a ritka pillanatoknak, amikor együtt lehetnek velük. Nincsenek kizárólagos kapcsolatok, egyetlen nő sem egyetlen férfié, és egy nőhöz sem tartozik csak egy férfi. Sőt, néha a szereplők hálásak egymásnak, amikor valamelyik átvesz a másiktól egy túl hosszúra nyúlt kapcsolatot. A nők mindig a megmentő szerepét töltik be a férfiak életében, általában egy-egy üzlet teljes kudarca után Maqroll és Abdul valamelyik nőismerősüknél húzódnak meg, amíg újabb lehetőség nem adódik. Ez alól egyetlen kivétel Ilona, aki ugyanazzal foglalkozik, mint a két férfi, csak néha veszélyesebb és hihetetlenebb kalandokba mer bocsátkozni. Sokkal erősebb egyéniség, mint az Árbocmester és Basur, és alapjában véve nincs is szüksége társra, talán ezért annyira természetes, hogy ketten osztoznak rajta.
Bár azt mondtam, hogy távoli világ történeteit olvashatjuk, mégis úgy tűnik, hogy nem is annyira egzotikusak a történetek. Sőt, így elmesélve akár közhelyeseknek is tűnhetnek. Például a második kötet egyik utolsó történetében Maqroll életébe belép az akkor már halott Abdul gyermeke, Dzsamil, akit anyja látatlanban bíz Maqrollra, hisz ennek a bizalomnak csak az Abdul által elmesélt barátság az alapja. A gyermek nem egészen egy év alatt teljesen felforgatja Maqroll életét, ugyanis először alakul ki benne a felelősség érzése valaki irányában. A gyerek viszszakerülését az anyához csapásként éli meg, ami miatt eltűnik a természetéből az a hajtóerő, ami mindig újabb kalandokra serkentette addig. A teljes kiüresedését a barátai akadályozzák meg, akiknek elmesélheti ezt a történetet. Ezzel az utolsó történettel válik teljesen világossá a sok ébren és meséléssel töltött éjszaka értelme. A szereplők azért mesélnek, írnak levelet és naplót, hogy tovább tudják folytatni a mindig kudarcra ítélt életüket.
A regény cselekményét az elmesélt történetek viszik előre, és nem az éppen folyamatban levő történések. A szereplők közé tartozik az elbeszélő/író is, vagy fordítva, az elbeszélőhöz csatlakozik Maqroll, Abdul Basur, és a „kvartett negyedik tagja”, Gabriel García Márquez is – Gabo, ahogy Mutis emlegeti. Mindegyik elbeszélő/szereplő másképp mesél. Az első kötetben már eddig több irodalmi műből is ismerős elbeszélői eljárással indul a történet, az elbeszélő megtalálja Maqroll jegyzeteit egy antikváriumi könyv fedelébe csúsztatva, és ezeket közli, anélkül, hogy változtatna rajtuk. A második kötetben azonban már teljesen összemosódnak a regény szereplői a regény világán kívül is létező egyénekkel. Annyira otthonosan mozognak egymás környezetében ezek az emberek, hogy nem ennek az elbeszélői technikának a kibogozásával fogok foglalkozni, hanem inkább a benyomásaimat írom le az elbeszélőkről.
Mutis elbeszélőként kicsit okoskodó, néha felvág irodalmi és mitológiai műveltségével, kikacsint az olvasókra, mintegy jelezve, hogy itt ő az író. Szabadkozik: „Remélem, hogy járatlanságom folytán nem vész el e szerelem varázsa, az a fájdalmas és tünékeny igézet, ami – bármily futó és képtelen szerelem is ez – mégis azoknak a soha el nem múló legendáknak a rokonává teszi, amelyek évszázadokon át bűvöletbe ejtettek minket Püramosz és Thiszbé históriájától Trisztán és Izoldáén át Marcel és Albertine történetéig.” Tesztel: „Úgy döntöttünk, segítünk neki néhány gin-tonicot készíteni. Végigment köztünk, hogy kinek-kinek odanyújtsa a poharát: olyan volt, mintha a Borges felidézte arany Afrodité lépett volna oda hozzánk, hogy megáldjon bennünket.” Olvastunk-e Borges-verseket? Aforisztikus, de soha nem a maga szakállára: „Dante azt mondja, nincs nagyobb fájdalom, mint a nyomorúság közepette felidézni a boldog időket.” Sokkol: „Ez arról szól, hogy Obregon találta meg a mocsárban az Árbocmester holttestét, amikor eltévedt ott Flor Estévezszel, s a jelek szerint éhen és szomjan haltak, miközben a kiutat keresték az ingoványból. Lássuk csak, hogyan mesélte el Gabo:…” Ő az az elbeszélő, aki megnehezíti az olvasást, aki kifejezetten az irodalmi érdeklődésű olvasókat akarja próbára tenni. Egyszóval idegesítő. És kikerülhetetlen. Ha már az ember olvas.
Abdul Basur leveleiben benne van egész titokzatos személyisége. Arab kifinomultsága, muzulmán mivolta, ami nem akadályozza meg a legfinomabb rum kiélvezésében vagy a legszebb nő iránti vonzalmában, történeteiből is kiérezhető. Márquez ő Márquez. Még abban a féloldalas történetben is, amit az Árbocmester haláláról ír – Mutis szerint túl sejtelmesen ahhoz, hogy tényleg elhiggyük neki Maqroll halálhírét.
Maqroll történetei élvezetesek. A végtelenségig lehetne olvasni. Az olvasó/ember mindig reménykedik, hogy halálhíre nem igaz. Mert ha igaz lenne, akkor csak véges számú hátrahagyott levél és naplótöredék maradna utána, és a történetei befejeződnének. Pedig ezek a történetek alkotják a regényfolyamot. Soha nem lehetünk benne egészen biztosak, hogy valóban azt olvassuk, ami történt, mert az implikált szerző szólama mindig elbizonytalanítja a soron következő történet mesélőjének szólamát. Vagy a történet hitelességét kérdőjelezi meg, vagy az elbeszélő mesélőkészségéhez fűz hozzá valamit, általában azonban a történet töredékességére hívja fel az olvasó figyelmét. Ez a töredékesség a regények folyamán egyre jobban felszámolódik, mert a szereplők sokszor ugyanarról az eseményről számolnak be, más nézőpontból, azonban soha nem állítható teljes bizonyossággal, hogy egy adott ponton a szóban forgó történet egészét ismerjük. Könnyen megszokható, hogy bármelyik pillanatban előkerülhet egy újabb információ, ami felforgatja az addig kialakult képet. Ennek ellenére az olvasó és az elbeszélt világ között nem távolság keletkezik, hanem a történetek mondhatni függőséget okoznak. Mutis az idézett interjúrészletben arról az élményéről számol be, hogy Maqroll-lal beszélget, amikor ír róla. Ugyanez történik az olvasóval is. A Maqroll–Abdul–García Márquez–Mutis kvartett annyira ismerős és szerethető lesz, hogy maga az olvasó is szívesen ül le egy jó minőségű fehérbor és Mercé asszony mallorcai levese mellé, hogy meghallgasson egy újabb történetet az életükből vagy egy már rég lezárt ügyet lásson teljesen új megvilágításban.
Álvaro Mutis: Maqroll, az Árboc-mester nekibuzdulásai és hányattatásai 1–2., Noran Kiadó, 2008., 2009.
