A zene ősidőktől fogva szorosan kötődik a szavak fogalmi vagy festői jelentéséhez. A zene a felsíró újszülöttel kezdődik, de rögtön utána a szavak hanglejtésével folytatódik. Innen kezdve a kettő elválaszthatatlan egymástól. Sokan, sokszor bizonyították, hogy a legősibb zenékben, az emberiség hajnalán már magyarázta egymást a zene és a szó. E kettő együtt nem Hit kérdése: TERMÉSZETI JELENSÉG. A zene szavakban akar megnyilatkozni, a szavak minduntalan zenébe hajlanak át. Világosan érzékeljük ezt az „éneklő” nyelvek esetében. Mindennapi beszédünk éneklő hajlama, a hangulati intonáció hullámzása minket is emlékeztet a hajdani egységre. A népi hangszeres zene hátterében is énekelt dallamok húzódnak meg. A hallgatók felidézhetik az ismert szövegeket. Így képzeletben helyreáll az ősi egység. Az ÉNEKMONDÓK kifejezésben benne is van ez a belső harmónia: a fogalmi elkötelezettségű szavak és a fogalmi jelentéstől, a konkrét értelmezéstől elszakadt zene között.
Az ÉNEKMONDÁS mai napig ott van a legkülönfélébb zenékben. Hol előbukkan, hol időlegesen eltűnik. Éppúgy megtaláljuk az operák recitativóiban, mint a 20. század elején a Schoenberg által kezdeményezett Sprechgesangban (Pierrot lunaire, op. 21). Innen csak kis lépés a zenére rábeszélt szövegek alkalmazása a cselekmény megmagyarázására (Narrátor). Szívesen nevezném ZENEMONDÁSNAK. Előzményét a romantikus melodrámában találjuk meg. Folytatását a manapság oly nagyon elharapózódott tévéműsorok zene per beszéd egymást fedő (gyakran zavaró!) polifóniájában.
Sokan hittek, hisznek az ABSZOLÚT ZENÉBEN. Valami olyasmiben, amit az égvilágon semmilyen beszélt vagy írott utalás nem zavar meg hallgatása közben. Ilyenkor szokás csodálattal emlegetni a nagy ELVONT MŰVEKET, mint például a Die Kunst der Fugét. Hadd idézzem fel Walter Kolneder Bach lexikonjából (Budapest, 1988): A mű 100 éven át viselte azt a bélyeget, hogy „absztrakt”, „csak szemnek való kotta”, csak „nézni való zene”. Ezeknek a spekulációknak a 16 éves gimnazista Wolfgang Graeser vetett véget – bár nagyzenekari hangszerelésének, a Tamás-templomban 1927. jun. 26-án Karl Straube vezényletével lezajlott előadásáért négy évet kellett küzdenie –, mert „sikerült Bach csodálatos művét az előadhatatlanság egyházi átkától megszabadítania”. Azóta a Fúga művészete a repertoár szilárd része. El tudjuk képzelni, mennyi szóra volt szükség, hogy Bach remekműve ide eljusson?! Zenét magyarázó, elfogadtató, népszerűsítő, írott és mondott szavakra gondolok. Mekkora hit kellett mindehhez? És előzmények sora is kellett hozzá: az a fantasztikus folyamat, amely a romantikus zene korától kezdve szinte állandóan szavakkal igyekezett a zenét FOGALMI JELENTÉSŰVÉ FORMÁLNI. Beethoven a Pastoral-szimfóniában már bejelzi ezt a később annyira elharapózott zenei programadást. Berlioz 1830-ban bemutatott Fantasztikus szimfóniájának már olyan részletes szóbeli magyarázatát adta, hogy az már szinte egy miniatűr önéletrajzi novella benyomását keltheti a hallgatóban. Schumann is közli Berlioz-tanulmányában, de meghökkenésének is hangot ad: „Eddig a program. Egész Németország elengedte volna neki. Az ilyen útmutatókban mindig van valami méltatlan, valami sarlatánszerű. Az öt főcím mindenesetre elég lett volna, a részletezett körülmények, amelyek a zeneszerző személye miatt – aki, hisz maga élte át a szimfóniát – szintén érdekelnek, a szóbeli hagyomány útján is elterjedhettek volna.” És ezt éppen Schumann írja le, aki oly sokszor és bőbeszédűen utal saját műveire, személyes élményeire is és persze kedvelt zeneszerzőire, mint például Schubertre – annak éppen Schumann megtalálta – remekműveire. Talán éppen Schumann a zene-szó legelső nagy hívője. Tőle idézzük: „Elmondta nekem egy zeneszerző, hogy munka közben folyton egy a patakban sodródó pillangó képe merült fel előtte. Ez adta a kis műnek azt a gyöngédséget és naivitást, amilyennel a kép a valóságban bírhatott.” Nyilván saját művére gondolt Schumann.
