Nemzedékem tagjai, ha történetesen nem tartoztak a rokoni körhöz, íróként ismerhették meg Mikó Imrét. Bölöni Farkas Sándorról, Brassairól, Petőfiről írott könyvei közkézen forogtak, s esszéiből, recenzióiból, jegyzeteiből is nem egy eljutott a szélesebb olvasóközönséghez. Azt még tudták róla, hogy jogot végzett, doktorált is, de csak a 70-es években kezdték emlegetni, hogy a jogtudomány egy külön ágára, a nemzetiségi jogra szakosodott, s jelentős értekezéseket közölt e téren, mi több, a szociológiában is feltekintenek rá. Az meg csak titokban terjedt, hogy valamikor politizált, sőt országgyűlési képviselő volt.
A 60-as, 70-es években még sokan éltek Kolozsváron, akik vele együtt megjárták az orosz fogság göröngyös útjait, s épen hazakerültek. Nem egy közülük az orosz tanári pályát választotta, mert az iskolákban hirtelen megnőtt e szakosokra az igény. S Mikó Imre tíz évig nemcsak helytállt ezen a pályán, hanem nagyvonalúságával köztiszteletet váltott ki egykori iskolájában. Közben felsőfokú nyelvtanári diplomát szerzett. Nem egy normát, hanem – néha több iskolában helyettesítve – akár kettőt is ellátott. Végül is hattagú családról kellett gondoskodnia. Nyelvtudását pedig fordítóként, tankönyvíróként is gyümölcsöztette. Nehogy nevét egykori politikusi pályájával kapcsolatba hozzák, többnyire a Miklós István álnevet használta ekkoriban, legalább a két név kezdőbetűi egyeztek. Ha átnézzük az ötvenes években fordított művek jegyzékét, megdöbbenünk, hogy mennyire a pillanatnyi rendelés szabta meg a munka tárgyát. Akadnak sztálinizmust népszerűsítő és természettudományos művek is. Csak egyik-másik irodalminak nevezhető alkotás.
Az 1950-es évek vége felé, épp a Korunk újraindulásával, mintha oldódnék a légkör, már cikkek, tanulmányok jelenhetnek meg Mikó Imrétől. Első terjedelmesebb dolgozatát, esszéjét Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor címmel közli a Korunk 1957-es májusi számában. Brassai Sámuellel már másodszor indul neki az irodalomnak. Először még az Unitárius Kollégium Kriza János Önképzőkörében ismerkedett a Brassai-kultusszal. Az 1920-as évek tanári karának jó néhány tagja személyesen ismerte a tudós professzort, s szobra is ott állt az új épület előcsarnokában. Időről időre megemlékeztek valamilyen évfordulójáról. Az önképzőkör kéziratos diáklapja, a Remény máig őrzi a kezdő tollforgatók dolgozatait. Hetedik és nyolcadik gimnazista korában Mikó a Remény legszorgalmasabb munkatársai közé tartozott. Eleinte főleg románból fordított novellákat, majd, már a kör elnökeként egyre inkább az erdélyi nemzetiségi problémákra hívta fel társai figyelmét. A transzilvanizmus lelkes híveként lépett fel. Első Brassai-dolgozata is a körben hangzott el Brassai bácsi, az ifjúság barátja címmel 1927-ben, a polihisztor halálának 30. évfordulóján. S nagyrészt Mikó érdemeként említhetjük, hogy a Remény-évfolyam legjobb dolgozatait sajtó alá rendezve egy Almanachot állított össze (1928), s ebben is közreadta a Brassairól szóló írást, mely a tudós tanárrá választását és pedagógiai munkásságát idézi fel. Úgyhogy ez volt az egyik első nyomtatásban megjelent műve (a kis kötetben még egy Reményik-dolgozata is szerepel).
A csendes Petőfi utca oldalairól tudjuk, hogy Mikó Imre az 1928-ban sikerrel letett érettségi után csak hoszszas mérlegeléssel, főleg a családi hagyományok hatása alatt döntött a jogászi pálya mellett. A bölcsészkar is legalább annyira vonzotta, iskolájába szívesen visszavárták volna tanárként. A sors szeszélye folytán, ha nem is ugyanabban az iskolában, de abban az épületben taníthatott tíz esztendeig, 1958-ig. Akkor, az 1956-os forradalmat követő romániai tisztogatások során hirtelen felfedezték az ő múltjának „fekete foltjait” is, s elbocsátották a tanügyből. A megyei könyvterjesztő vállalatnál kapott állást. Némi öniróniával emlegette, hogy legalább könyvek között dolgozhatott. De ez a munka a kihelyezett vállalati és utcai könyvstandok ellátása volt. Biciklijét felpakolva a legújabb kiadványokkal járta a gyári könyvterjesztőket, utcai elárusítókat, s vitte a megfelelő számú kötetet. Csendesebb óráiban az Orosz Könyvesbolt mögötti raktárhelyiségben tartózkodhatott a Főtér sarkán, itt néha még fordítgatni is jutott ideje. Szabad óráiban pedig magánórákat adott. Az már sokkal jobb helyzetet jelentett, mikor 1963 táján megnyílt az Egyetem utcai jegyzeteket, egyetemi tankönyveket áruló könyvesbolt, s annak Mikó Imre lett az egyedüli mindenese. Reggel az üzlet- és utcasepréssel, járdalocsolással kezdte, aztán kiteregette a pultra az éppen készülő fordítást, a szótárakat. S amíg jöttek az első vásárlók, addig dolgozott. A diákokat nem csak kiszolgálta, de többnyire fel is világosította, hogy milyen szakkönyvekből válogathatnak. Dél felé aztán gyakran benéztek az ismerősök, barátok, írók a „szellemi kocsmába” néhány kérdést megbeszélni, pár percig csevegni. S a rokon ifjúság is be-belépett az éppen elvégzendő orosz házi feladathoz segítséget kérni. Akkor még délben bezárt a bolt, s délután újra nyitott. Főleg vakációs időkben elég sok szabad óra adódott a fordításokra.
Egyre igényesebb művek tolmácsolására kapott megrendelést. Már nem csak oroszból, hanem franciából és románból is. N. A. Kun görög mitológiája (1960) tekintélyes munka, évekig bajlódott a cirill-betűs görög nevek magyar helyesírás szerinti átírásával. A Rousseau-tolmácsolás már könnyebben ment. George Călinescu Eminescu-életrajza (1966) valóságos erőpróba volt. Sokszor a kétkötetes nagyszótár sem igazította el, úgyhogy az üzletbe betérő, talán éppen nyelvészprofesszort kérdezte meg egy-egy kifejezés helyes értelmezéséről.
Az üzleti munka és a fordítás mellett néha eljutott az Egyetemi Könyvtárba is, hogy anyagot gyűjtsön egy-egy számára érdekes személyiség életpályájának felidézéséhez. A 60-as évek közepétől neve már elfogadottá vált, a Korunk, az Utunk igényelte könyvismertetéseit. S ő hol névvel, hol pedig aláírás nélkül szinte minden műfajú munka ismertetését vállalta. Világirodalmi remekművek, romániai kiadványok, sajtótermékek, jogi-szociológiai, sőt kibernetikai kötetek is alkalmat adtak egy-egy jegyzet megírására. Egyenesen bámulatos, hogy mennyi írásra futotta idejéből. Jórészt az anyagi kényszer vitte rá e hajszolt iramra. A 60-as évek vége felé azonban egyre jobban az erdélyi múlt és jelen felé tájékozódott. Most már lehetett erről írni, s ő sajátságos módszert alakított ki, miként lehet állandó román utalásokkal, párhuzamokkal a magyar művelődéstörténet nagyjait is a cenzúra által elfogadhatóvá tenni.
Esszéíró munkássága a 60-as évek második felében bontakozott ki. Az esszé átmeneti műfaj, s főleg fordítás közben sajátította el módszertanát. Erről Beke Györgynek így vallott: „A műfordítás lendített át a szépirodalom területére. […] A fordító munkája közben elemeire bontja a fordítandó művet, behatol a sorok közé, és belülről látja szerkezetét. Így lestem el fokozatosan az esszéíró mesterségbeli fogásait, amelyek egy bizonyos fokon túl művészivé emelik a szöveget és irodalommá azt, amit a szakember könynyen elszürkít” (Beke Gy.: Tolmács nélkül. 233–240). Első esszé-kötetének bevezetőjében körül is írja a műfajt: „A tudomány népszerűsítésénél igényesebb, a műbírálatnál átfogóbb, az értekezésnél kevésbé szakszerű, a tanulmánytól az irodalmibb hangvétel különbözteti meg, és nem kapcsolódik annyira a napi eseményekhez, mint a publicisztika”. Rámutat, hogy nagy íróknál, költőknél többnyire melléktermék, ritka az olyan szerző, mint Emerson, akinél ez az egyetlen műfaj. Mikó Imrénél is átvezető műfajként határozhatjuk meg az esszét, de utólag tekintve, ebben alkotott leginkább maradandót.
Két kötetbe válogatott esszéiből az egyik, az első kifejezetten esszé-kötet: Honpolgárok és világpolgárok (1967). Megjelenése már Mikó elismerését, politikai rehabilitációjának kezdetét jelentette. Tíz esszét foglalt bele: öt a reneszánsz és felvilágosodás korának európai kiválóságait mutatja be (Machiavelli, Morus, Montesquieu, Rousseau, Ragyiscsev), öt pedig a hazai művelődéstörténet nagyjait, gondosan vigyázva, hogy szász és román is legyen köztük (Gheorghe Şincai, Bölöni Farkas Sándor, Stephan Ludwig Roth, Brassai Sámuel, Vicenţiu Babeş). A második, Akik előttem jártak (1976) című kötet is életpályákat idéz fel, részben esszé, részben alkalmi portré formájában. Mindkét kötet mellőzi a lapalji jegyzeteket, a tanulmányoknál elvárt tudományos apparátust. A sorok közt azonban gyakran utal forrásaira. Átnézve Mikó könyvészetét, még legalább egy kötetet kitennének szétszórtan elfekvő írásai.
Érdemes szerkezetileg is végigkövetni Mikó egyik esszéjét, a Bölöni Farkas Sándorról szólót (Terjesztettem minden demokratiai elvet). Három fejezetből áll. Az első az életrajz tömör összefoglalása három korszakra osztva. „Pályája úgy kezdődik, mint egy népmese” – indul a történet. „S kezdetét veszi Farkas Sándor második élete, ami már nem mese, hanem regény” – fűzi tovább az élettörténetet a szerző. „Ami ezután következik, se nem mese, se nem regény, hanem rövid dicshimnusz és utána hosszantartó elégia” – vezeti be az utolsó évek eseménysorát. Ezek a mondatok mindig felcsigázzák az érdeklődést, az olvasó várja a bizonyítást. A második fejezet a tulajdonképpeni értekező rész. Azzal kezdődik, hogy az eddigi Bölöni Farkasról szóló irodalmat veszi számba, s mi mindent nem írtak még meg róla. Aztán következnek a kiegészítések: egy részük életrajzi jellegű, többségük a hős jogi-politikai nézeteinek az alakulását magyarázza az utazások során. Van itt hivatkozás Engelsre és román szerzőkre is, mert akkoriban ez kötelező volt. A világban látottak itthoni vetületei, néhány szerény kezdeményezés, mint a Gondoskodó Társaság, a Kaszinó, a Vívóintézet is említésre kerül. A harmadik, összegező fejezet azt kutatja, kik voltak Bölöni mintaképei, kiket csodált. Ezekkel szembeállítva milyen sors jutott az erdélyi gondolkodónak, miként vált magányossá, s maradt haláláig szerény főkormányszéki írnok. Az ellentétek, párhuzamok, frappáns kijelentések mindig gondoskodnak a kíváncsiság felkeltéséről.
Az esszétől csak egy lépés vezetett a regényhez. Tulajdonképpen Mikó legtöbb esszéjét tovább bővíthette volna regénnyé a források elmélyült tanulmányozását követően. Magától értetődő, hogy ő a szívéhez közel álló unitárius személyiségeket állította kötetei középpontjába, azokat, akiknek varázsában nőtt fel, akikben példaképet látott, s akikről a legtöbb adatot gyűjthette össze itt, Erdélyben. Az esszéket Mikó rendszerint hosszasan magában érlelte, gyakran vasárnapi kirándulás közben is fogalmazta, kerekítette, hogy aztán egy-két szabadabb nap alatt papírra vesse. A regényírás már hosszadalmas művelet volt. Az anyagot éveken át gyűjtögette tekintélyes dossziékba. Mikor úgy érezte, hogy kimerítette a forrásokat, s rendszerezte is adatait, nyári szabadságát kivéve többnyire Szejkére, Orbán Balázs sírja közelébe húzódott vissza, s ott reggeltől estig tartó munkával öntötte formába a művet. Így igyekezett elkerülni azt az íróknál nem ritka jelenséget, hogy a regény végén már nem emlékeznek az első fejezetek apróbb mozzanataira.
Az első Mikó-regény, A bércre esett fa (1969) is nagyjából a Bölöni Farkas Sándorról már előbb bemutatott eszszé vázát követi. A mese, A regény, Az útinapló, Az elégia – a fejezetcímei. A szerző kibontja, olvasóközelbe hozza a korabeli állapotokat, intézményeket: milyen volt a XIX. század eleji iskola, a színházi élet, a társadalmi megosztottság. Az út felidézését a hős naplójára lehetett építeni. De ezek legfeljebb „esszéregényt” eredményeztek volna – mutat rá Beke György (Utunk, 1969. okt. 31). A szerző képzelete egy romantikus szerelmi történetet is beleépített az életrajzba. Ettől vált igazán vonzóvá, érzelmeket is megmozgatóvá a történet.
Mikó Brassairól is regényt akart írni. Már minden fellelhető anyagot összegyűjtött, mikor rájött, hogy a főszereplő életéből egy valami hiányzik, ami a regényhez nélkülözhetetlen: a szerelem. Brassai élete annyira körülírt, hogy még csak bele- csempészni sem lehet egy ilyen kalandot. Ezért kellett új módszerhez folyamodni, amit az alcím is jelez: Az utolsó erdélyi polihisztor. Száz dokumentum és történet Brassai Sámuelről (1971). A szerző tíz témakörbe sorolja be a száz történetet, van közöttük esszé, anekdota, s egyszerű dokumentum-újraközlés is. A könyv lényege: Brassait úgy hozza a XX. század második felének olvasói elé, hogy azok ne csak őt magát ismerjék meg, hanem korának szellemiségét, tanügyi, tudományos, művészeti és sajtóéletét. És persze a korabeli Kolozsvárt.
A Brassai-kötetet már a Kriterion Könyvkiadó adta ki. Ennek megalakulása lényeges változást hozott Mikó Imre életébe. 1970-től a kiadó alkalmazottja, szerkesztője volt 1976-os nyugdíjazásáig. Nagy lendülettel fogott itteni munkájához. A Téka- és a Fehér-sorozat köteteinek gondozását bízták rá. Rengeteg idejét felemésztette a szerzőkkel való levelezés, a kéziratok sajtó alá rendezése, a cenzúra kifogásainak elhárítása. De mégis, ez már hozzá méltó munka volt. Főnökei, kollégái nem tévesztették szem elől, hogy ő maga is alkotó ember, aki még számos művét szeretné megírni, befejezni.
A 70-es évek közepére készült el az Orbán Balázs-regény, A szülőföld szerelmese. Két részben mutatja be a hős külföldi utazásai és hazai országjárása kalandos, tanulságos történetét. Kár, hogy azokban az években nem jelenhetett meg, hisz üzenete elsősorban az akkori olvasókhoz lett volna. Mostani posztumusz kiadása kétségtelenül tisztelgés mind Orbán Balázs, mind pedig Mikó Imre emléke előtt.
Az irodalomtörténetben már diákkorától igen jártas volt Mikó Imre. Írt néhány jegyzetekkel ellátott szakszerű tanulmányt is. De többször említette, hogy szerinte az irodalomról nem helyes száraz, tudományos értekezéseket írni, a kritikus, a méltató is tanuljon valamit tárgya nyelvezetéből. Ezért ismertetései rendszerint valamilyen szempontból megragadják a mű lényegét, legfontosabb megállapítását, s ennek kapcsán szólnak róla. Vagy magát a szerzőt hozzák emberközelbe. Nem tartozott a harcos kritikusok közé.
Balogh Edgár 1968-ban bevonta őt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első, tizenegy tagú szerkesztőbizottságába. Az irodalmi hagyományok és a jogtörténet tartozott gyűjtési körébe. Nemcsak eljárt a rendszeres szerkesztőségi megbeszélésekre, de a vállalt szócikkeket is megírta. Bár nem érhette meg az első kötet megjelenését sem, még az utolsó, 2010-ben kinyomtatott kötetek is hozzák szócikkeit.
Két irodalomtörténeti szempontból jelentős kötetnek a társszerzője. Az egyik a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben (1972). A költő születésének 150. évfordulójára született ez a gazdagon illusztrált könyv. A két szerző alapos felkészülés után bejárja mindazokat a helyeket, ahol Petőfi megfordult Erdély területén. Így sikerül a tényeket a legendákkal összevetni, a lappangó vagy elfelejtett dokumentumokat közzétenni. Leginkább az irodalmi riport műfajába sorolható e munka. A másik kötet egy Balázs Ferenc-monográfia lett volna. Már 1973 őszi amerikai útja során gyűjtötte hozzá az anyagot. Csak az első fejezetével készült el. A folytatásra Kicsi Antal vállalkozott. De őt is elragadta a halál, úgyhogy Horváth Sz. Istvánra maradt a befejezés. A monográfia 1983-ban került ki a sajtó alól.
Utolsó művét, A csendes Petőfi utcát (1978) a legnehezebb minősíteni. Súlyos betegen írta, részben diktálta. Saját életrajzára fűzte fel családja, utcája, városa, kora történelmét. Csak a második világháborúig jutott el az események bemutatásában. E könyvből tűnik ki igazán széles műveltsége, világlátása. Több mint emlékirat, talán családregénnyé kerekedhetett volna.
Mikó Imre a szó tágabb értelmében volt író. Az irodalomhoz mindig vonzódást érzett, de csak a politikai körülmények vitték rá, hogy a szépirodalmat ténylegesen művelje. Az esszéírásban kétségtelenül mesteri szintet ért el, a regényírásban – legalább erdélyi szinten – emlékezetest alkotott. Egyéniségében jól megfért a logikusan gondolkodó, paragrafusokra hivatkozó jogász és az érzelmeknek is helyt adó, színesen fogalmazó irodalmár.
