"Tudtuk, hogy a szellem, az erkölcs létformája a dialógus."
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 8. (574.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Mikó Imre, az irodalmár
Zsidó Ferenc
Egy hübriszek nélküli budapesti-kolozsvári - Beszélgetés Király Farkas költővel, prózaíróval, szerkesztővel
Sigmond István
Molekulák 2. - Egy szelet kenyér
Borbély András
Csillagmozgás
Borsodi L. László
Parton
Boér Tamás
Rövidprózái
Láng Orsolya
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Elvira, a csodával határos
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Szőcs István
Jegyzet, végre egy valódi könyvről - LEAR – magyar köntösben
Jakab-Benke Nándor
Halált hozó fű terem
Szántai János
Király Farkas költő novelláskötete
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Folklórhívők krédója
Májusi évfordulók
 
Zsidó Ferenc
Egy hübriszek nélküli budapesti-kolozsvári - Beszélgetés Király Farkas költővel, prózaíróval, szerkesztővel
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 8. (574.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

– Számomra úgy tűnik, életedet, irodalmi munkásságodat a váltások, fordulatok jellemzik. Kolozsvárról Budapestre költöztél, voltál már ipari alpinista, barlangkutató…

– Valóban fordulatokban gazdag életem volt, legalábbis egy ideig. Ha csak azokat sorolom fel, amik visszaköszönnek az írásaimból, az is hosszú lesz. Az első közölt verseimet katonáskodásom idején írtam. Barlangászni a kamaszkorom vége felé kezdtem, egy iskolatársamnak köszönhetően. Ipari alpinista pályafutásom éppen a barlangokban – jól-rosszul – elsajátított technikákból indult, no meg abból, hogy a rendszerváltást követő néhány évben a tanulás mellett szép pénzeket kereshettem általa. Meg adrenalinfröccsnek sem utolsó például egy templom pléhkupoláját kötélen lógva átfesteni, vagy a kolozsvári Central üzlet alig méter széles ablakpárkányán fogócskázni úgy tíz-tizenöt méter magasban… Később néhány évig a civil szektorban foglalkoztam cégszerűen magaslati munkákkal. Volt olyan, hogy tíz-tizenkét cimbora  dolgozott és bohóckodott együtt, azok az idők is megírattak velem jó néhány kisprózát. Foglalkoztam bizsugyártással és kereskedelemmel is, sokszor utaztam el különböző városnapokra meg sörfesztiválokra, ahol egy igen kedélyes, több városból összejáró társaság alakult ki – ez is sok írásnak képes ötletet adni. Aztán következett az „emigráció”, a hatévnyi küszködés a hatóságokkal az állampolgári státusz megszerzéséért… újabb igen gazdag tárház a múzsa számára. Elég lenne ez három embernek is.

– Most frissebben is volt újabb váltásod: a Napút folyóirattól, ahol a versrovatot szerkesztetted, eljöttél.

– A Napút folyóirathoz 2004 elején kerültem, Prágai Tamást váltottam a versrovat szerkesztésében. A főszerkesztő Szondi György bizalmának köszönhetően aztán egészen 2010 végéig, tehát hét évig szerkesztettem a lap versrovatát, s emellett a – közben megszületett – Napkút könyvkiadó által kiadott könyvek közül harminc-egynéhánynak is szerkesztője voltam. Ám hét év sok idő, és a Napúthoz – amely évente legalább két irodalmi pályázatot hirdet meg, de gyakran ennél többet is – beérkezett számos írás értékelése kezdett kihatni az írásaimra, sajnos negatívan. Tegyük hozzá azt is, hogy több mint nyolc éve immár egy hetilapnál, a Szabad Földnél dolgozom. Eleinte korrektor voltam, egy ideje olvasószerkesztő, s ezekből adódóan tetemes menynyiségű zsurnalisztikai dolgozatot kell elolvasnom, javítanom, sőt elbírálnom. Ezért mondtam le a Napút szerkesztéséről – a főfoglalkozásom által előírt munkám mellett szeretném ezután néhány évig csak azt olvasni, amit én akarok.

– Az Ambroozia.hu internetes irodalmi folyóirat egyik alapítójaként, arculattervezőjeként tértél vissza. Mit kell még tudni az Ambrooziáról?

– Már tavaly nyáron felvetődött baráti körben egy internetes irodalmi lap létrehozása. Aztán ősszel, egy hangulatos dunaszerdahelyi kocsmában megesett az első szerkesztőségi ülésünk – mondhatnánk, hogy a periodikum felvidéki alapítású. Rohamtempóban, két-három hét alatt következett a névválasztás, tárhelyvásárlás, domain-regisztráció, anyagok bekérése és feltöltése, és végül a pályázat benyújtása az NKA-hoz. Ahol meg is ítéltek nekünk egy bizonyos összeget – körülbelül akkorát, hogy a szerkesztőség úgy döntött, ennek 80 százalékát a szerzői honoráriumok kifizetésére fordítja, és csak egy jelképes részét fizeti majd ki szerkesztői tiszteletdíjként. Várjuk a szerződést meg a pénzt… Összeállítottuk az idei első számunkat – az évi négyből –, április elején fog megjelenni, addig a próbaszám anyagait meg még néhány újabb írást lehet megtalálni a címen. Egy nyitott műhely szeretnénk lenni, úgyhogy akinek megtetszik és szöveget küldene, az vegye fel a kapcsolatot a szerkesztőséggel.
Maga a név egy hirtelen ihlet szüleménye. Nem egyszerű megfelelő nevet találni egy lapnak. Felvetődött a Pegazus, a Katapult meg egyéb elnevezés is, de ezek mind foglaltak voltak. Aztán valamelyikünk fejéből kipattant az Ambrózia név, amit gyorsan összekötöttünk az ambroziánus nyolcassal, amiből máris adódott a fekvő nyolcas, mint a végtelen jelképe a szó közepén. Már csak egy megfelelően tipografizálható és megjeleníthető formát kellett találni hozzá: így lett ambroozia.hu a lap neve. Külön szerencsém, hogy itt kamatoztathatom a különböző iskolákban összegyűjtött dizájn-ismereteimet – eddig még nem érte súlyos bírálat az arculatot. Talán majd egyszer annyi támogatásban részesül a lap, hogy számonként egy-egy kiváló művészt kérhessünk fel és fizethessünk meg az arculat kidolgozására – addig igyekszem a legtöbbet kipréselni magamból.

– A hasonló – tehát nem portáljellegű – internetes periodikák közül talán a Spanyolnátha az etalon. Ahhoz viszonyítva hogyan jellemeznéd az Ambrooziát? Kikkel dolgozol együtt?

– Magyarországon valóban a Spanyol-nátha a vezető internetes irodalmi/művészeti periodika. Bár közben felzárkózni igyekszenek mások is, például az Újnautilus, és a „papírlapok” is igyekeznek jelen lenni az interneten. És a felvidéki meg vajdasági barátaink sem tétlenkednek… De ez még messze nem annyi, hogy fölösleges legyen egy újabb ilyen lap indítása. Ez az internet és irodalom kérdés persze igen bonyolult, s ahhoz, hogy egy lap ne csak lebegjen valahol az éterben, hanem látogassák is, különféle együttműködésekre meg integrálási stratégiákra van szükség – például az Ambroozia.hu-ról a Helikon is csak egy kattintásnyira van –, de ezt hadd ne részletezzem itt. A szerkesztőség pedig így áll össze: a felelős szerkesztő Sütő Csaba András, aki a kritika rovatot is gondozza, Szalai Zsolt a versrovat szerkesztője, az esszéket Végh Attila szerkeszti, a prózarovatot Zsávolya Zoltán kezdte szerkeszteni, de a nyári számba már Falvai Mátyás fog válogatni. Jó csapat.

– Izgalmasnak tartod az irodalom ilyen „alternatív” megjelenítési formáit? A jövőre nézve még fontosabbá válnak szerinted, mint a hagyományos, papíralapú folyóiratok?

– Izgalmas vagy sem, de sokak számára ez lesz az egyetlen tájékozódási forma. Tudod, én anno még jártam ólomnyomdában. Láttam, hogyan menetelnek az ólombetűk a szedőgépen, hogyan szitázzák és maratják a sakkfeladványok ólomkliséit… Ma már ilyent többnyire csak a múzeumokban látni, kiszorította azokat az ofszetnyomás. Amit meg a digitális nyomtatás szorongat, amit pedig az e-papír… A lényeg: tudomásul kell vennünk, hogy a könyv- és lapelőállítás átalakulásának a kellős közepén vagyunk. Ahogy azt is, hogy változnak az olvasási szokások is. Azt is látni kell, hogy az olvasó – a fogyasztó – megszerzi magának azt, amit akar, és annyiért, amennyit hajlandó rááldozni. Tegnapelőtt például kedvem támadt Krúdyt olvasni. A Széchényi Könyvtár honlapjáról letöltöttem a válogatott novelláinak a szövegét, átmásoltam az e-könyvolvasóra, és már olvastam is. Hát nem egyszerűbb, mint szaladni a könyvesboltba vagy a könyvtárba?

– A nem hagyományos megjelenítésben való gondolkodás nem újkeletű nálad, tavaly például egy CD-verskötettel is jelentkeztél, ami egészen pontosan egy flash-animáció. Ennyire otthon vagy a számítógépes kütyük világában?

– Úgy gondolom, hogy a számítógép és egyéb kütyük nem ismerése hatalmas lemaradást jelent manapság, amikor szinte naponta annyit fejlődik a világ, mint korábban egy évszázadban.
Az említett vers-flash – továbbiakban: valami – egy hirtelen létrejött képződmény. Éppen befejeztem egy, a valós és a virtuális világ közötti „szakadékátmenet”-ről szóló versciklust, amikor találkoztam egy roppant érdekes szoftverrel, a Prezivel. Ennek az ingyenes próbaverziójával hoztam létre a Rajzok az amorfózisról című valamit. A valami egyébként csak félig-meddig létezik: a barátaimnak szoktam ajándékozni cédén, vagy elküldöm e-mailben a kíváncsiaknak; forgalomba hivatalosan nem került. Azonban a valami szabadon másolható és továbbadható, igaz, hogy csak ingyen.

– Ha már a váltásoknál tartunk: négy verseskönyv után most egy prózakötettel rukkoltál ki, novelláidat már követem egy ideje, főként a Szabad Földben jelentek meg.

– Igen, a Szabad Földnek meglehetősen fontos szerepe van a novelláskötetem létrejöttében. A főszerkesztő-tulajdonos ugyanis néhányszor szememre vetette, hogy egy költő miért is nem képes tárcákat produkálni a lapnak. Lehet, hogy ő csak viccelt, de én komolyan vettem, s elkezdtem írni a kábé négyezer betűs kisprózákat. Ennek már vagy öt éve. Aztán az NKA 2008-ban érdemesnek találta támogatni egy kötettervem, aminek fejében megírtam A Boldog utca hava és egyéb történetek című könyvet. És egészen belejöttem, mostanában szinte csak prózát írok.

– Kissé visszatérve a múltra: 1990-től publikálsz, az első verseskönyved azonban csak 2002-ben jelent meg. Miért vártál ennyit?

– Az igazság az, hogy nem én vártam, hanem a megjelenése váratott magára. Ha jól emlékszem, körülbelül öt évet pihent a kézirat az egyik kiadónál, de valahogy mindig elodázódott, kitolódott a kiadása. Aztán 2001 elején visszakértem a kéziratot, átdolgoztam, kidobtam belőle ezt-azt, hozzátettem a közben írt nem túl sok szöveget – évente egy-két vállalható szöveget írtam akkoriban –, és jelentkeztem vele a Kriterionnál. Pályáztak, kiadták, díjat is kapott – ennyi a történet. Amúgy lehet, hogy így jobban jártam, hiszen közben sokat töprengtem a fiókban maradás okain, és az ilyesmi nyilván sokkal figyelmesebbé, sokkal önkritikusabbá teszi az alkotót, ami hasznos dolog.

– Lassan tíz éve Budapesten élsz: mennyire maradtál meg kolozsvárinak?
 
– Ha a kolozsváriság annak függvénye, hogy valaki naponta hányszor sétál át a Matyi téren, akkor az utóbbi kilenc évben gyengécske kolozsvári vagyok. Ha viszont Erdély nagyvárosának a szellemiségére gondolunk, vagy egyszerűen arra, hogy az identitást kialakító erők – építők és rombolók egyaránt – nyalábja mit és hogyan formázott belőlem, akkor mégiscsak kolozsvári vagyok leginkább. Budapest ezt az identitást nem tudta felülírni – bár ez egy ennél sokkal komplexebb téma, aminek a kifejtésével nem fárasztanám sem az olvasót, sem téged, sem magam… Erdélyből nézve egy „határon túli erdélyi” lehetnék, de ennek megállapítására léteznek bizonyos algoritmusok. A magyarországi szerkesztők és kritikusok soha nem felejtik el leírni, hogy „kolozsvári költő” vagyok. A kérdés csak az, hogy mit gondolnak a kolozsváriak…

– Gondolom, volt irodalmi pörgés itt is: a Helikonba „belenőttél”, aztán Bretter-kört vezettél…

– Erre még rálapátolnék egy keveset. Mivel egy költő-író-szerkesztő és egy színésznő gyermekeként cseperedtem fel, kis hülyegyerekként számtalanszor találkozhattam olyan emberekkel, akiket ma már a(z erdélyi) magyar kultúra legelismertebbjei között tartanak számon. Ez egyrészt nagyon jó hatással volt, hiszen segített elkerülni a „találtam három rímet, én vagyok a főnök” hübrikus jelenséget. Ugyanakkor éppen az említettek miatt kissé félvállról vettem a művészetet. De végül, azt hiszem, kialakult bennem egyfajta használható egyensúly.
A Helikonba valóban belenőttem, ott jelentek meg az első verseim. Aztán következett az azóta is sokat emlegetett Előretolt Helyőrség műhelye, ahol kiváló szerzők és műszaki zsenik igyekeztek egymást folyton túllicitálni. Az a bizonyos eltaposott és aztán illusztrációnak beszkennelt csótány… na mindegy. A Bretter-kör jellemzéséhez meg kellene találni a pörgés szuperlatívuszát: valami eszméletlenül tömény fiatalság, újítani akarás, új kritikai szemlélet meg hasonlók jellemezték a Bretter-kör szeánszait. Tegyem hozzá gyorsan: a Bretter-kör irodalmi törvényszékének csaknem állandó „ügyvédjeként” kifejtett tevékenységemet fontosabbnak és eredményesebbnek tartom, mint az elnökségemet. Tudod, mi az érdekes? Most, hogy korlátlanul lehet ide-oda utazgatni a Kárpát-medence területén, meglehetősen gyakran találkozom helyőrséges kollégákkal – és mindig nagy megelégedéssel konstatáljuk, hogy ama társaság szinte minden tagja mai napig „irodalomban van”. Más társaságokban a lemorzsolódási arány sokkal nagyobb. Sajnos.

– Fordításokkal is foglalkozol régóta – nem véletlen, hogy az Ambrooziánál is a fordításrovat gazdája vagy.

– Kezdetben fordítottam angol és francia verseket, de ezekkel alábbhagytam. Román nyelvről viszont immár a harmadik könyvet fordítom – persze ez nem sok, a generációmban vannak olyanok, akik már tucatnyi kötetet magyarítottak –, és úgy gondolom, hogy ezt továbbra is művelni fogom. Már amennyiben olyan könyvekkel kerülök valamilyen nexusba, amelyeknek az üzenetével teljes mértékben egyetértek. Legutóbb Walter Ghidibaca keresett meg, hogy fordítanám le a naplóregényét – ez az a srác, akit 2007-ben letartóztattak az egyik moszkvai repülőtéren, mert azt találta mondani, hogy bomba van a hátizsákjában; majd eltöltött nyolc hónapot orosz börtönökben… Szerveztem neki magyar kiadót, dolgozom a fordításon. Hogy az Ambroozia.hu-nál a fordításrovatot én vezetem, az magától adódott, mivel erdélyiként számos fordítóval vagyok kapcsolatban, kétnyelvű környezetben felnőtt emberként pedig viszonylag könnyen észreveszem a fordítások tökéletlenségeit. A Napútnál/Napkútnál pedig számos fordításkötetet és rengeteg magyarra fordított, lapba való szöveget gondoztam – az ottani munkámnak hála, némileg tapasztaltnak érezhetem magam. Mondhatni: öregnek… Bár e legutóbbiban szeretnék nagyot tévedni.

KIRÁLY FARKAS
1971-ben született Kolozsváron, a Szabad Föld hetilap és az ambroozia.hu internetes irodalmi portál szerkesztője. Verseskötetei: Higanymadár ( 2002), Hosszú árnyékok földje (2004), f. versek (2005), Szósav (2007). Prózakötete: A Boldog utca hava és egyéb történetek (2010). Műfordításkötetek: Ioan Buteanu: Álmoktól összezavarva (2005), Ioan Buteanu: Nyávogás a bokorból (2011). Bella István díjas (2011). Budapesten él.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében