Az a kuka egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, ütött-kopott, elalaktalanodott régi jószág, rozsdalepte, meggörbült fedővel, az ilyennek a közelébe sem mennek az emberek, utálkoznak felemelni a fedelét, hogy beledobják a szemetet. A kukás embernek nem voltak ilyen gondjai, kotorászni kezdett a sokféle hulladékban, s lám, mit ad Isten, egy szelet kenyér akadt a kezébe. Zöld foltok voltak ugyan rajta, erősen penészes volt az istenadta, de kenyér volt, kenyér. Egyelőre csak megszagolta, ilyenszerű szagot már sokszor érzett, de ez valahogy iszonyatosabbnak tűnt a többinél. Úgy döntött, hogy zsebre teszi a szerzeményt, egyszer erre a szeletre is sor kerül majd, amikor muszáj lesz sort keríteni rá.
Hullott a hó. Nem hullott, zuhogott. Aztán a szél úgy dönthetett, hogy megtáncoltatja a hópelyheket, de ezt olyan veszett erővel csinálta, hogy az embernek meg kellett fogózkodnia egy-egy kapukilincsben, hogy ne hurcolja magával ez a fékevesztett fenevad, nem volt hová elmenekülni, zárva volt minden, üzlet, kapu, templom, iskola, éjfél körül járt az idő, ereszekről lecsüngő jégcsapok, csúszós út, két-három méterre is alig lehetett ellátni, istenverte téli éjszaka. A kukás ember megvetette a hátát egy hatalmas kirakat előtt, azaz ráfeszült a kirakat üvegére, rettenetesen fázott mindene, eleven jégcsapnak érezte magát, egyre jobban fájt az arca, a két füle, a kezei, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, most csak arra volt jó, hogy az ökölbe szorított, megfagyott kezek beverjék a kirakat üvegét.
Odabent mosógépek, hűtőgépek, konyhai villamosgépek sorakoztak egymás mellett, s valamivel hátrább, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregember csüngött egy kötélen. A kabátjából kitűrődő papírlapon egy néhány szavas szöveget lehetett olvasni. „Nem bírtam tovább. Sorry.” Az ember megtapogatta a testet, még meleg volt. Ha öt perccel hamarabb érkezem, gondolta, életben találom. Aztán nem gondolkozott tovább, futásnak eredt. Átmászott a betört kirakaton, s a megveszekedett erővel tomboló szélben visszarohant a kukához. Elővette a zöld foltos, penészes kenyérszeletet, s visszadobta a kukába. A fedelet is elhelyezte az eredeti helyére, s eltávolodott néhány lépésnyire a helyszíntől. Aztán visszament a kukához, felemelte a fedelét, s mintha először történt volna, kotorászni kezdett a belsejében. A penészes kenyérszeletre hamar ráakadt, a kezébe vette, majd elhelyezte a belső zsebében. És rohanni kezdett. Széllel szemben, megfagyott arccal, megfagyott fülekkel, de csak odaérkezett az üzlethez, megvetette a lábát az üzlet egy másik kirakata előtt, azaz réfeszült a kirakat üvegére, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, mint most például, amikor az ember ökölbe szorított, megfagyott kezével beverte a kirakat üvegét, végigrohant az üzleten, s hátul, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, ott talált egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregembert, aki betűket írt egy papírlapra.
Az ember elővette a penészes kenyérszeletet, kettétörte, s a felét átnyújtotta az öregembernek.
– Egy kicsit zöld – mondta.
– Nem baj – mondta az öregember.
Ettek.
2011.
