1. Nyomtat
2. Kisebb
3. Könyvjelző

1.
A hosszú tél, a csontmerevítő,
elzárja az utakat be- és kifelé,
a bőr színén halvány forradás.

      Némán zihál a tél az átlagos jókedv
      és közöny mindennapos zúzalékában…
      Légy éber! Mindent úgysem láthatsz.

A figyelem áttetsző kristálya
akkor változik maréknyi vértelen hússá,
mikor végleges lett már az értelem unalma.
Maradj a cselekvés mozdulatlansága.

      A tér kupoláit, lásd, nem magad építed,
      az eresztékek önmaguk engedik át,
      és kisikló zárványok vezetnek tovább:
      egy csővég, egy flakon, egy cserép.

2.
Olyan kor ez, mikor a bátrak is
óvatosabbak a kelleténél,
szavaink mögött csörömpöl a tétovaság.

      Csak a hatalom őrei elszántak,
      – merev mosolyukat nem érheti gáncs –
      na meg akik a helyükre pályáznak.

Nagyritkán elhúz fölötted egy madár
egy másik évszakból egy másik évszakba tartva,
hol zöld sás lobog, s a víz csörömpöl.

      Jaj viszont a hatalomvágyóknak:
      a ködben tompán véget ér egy lépcső,
      jégtáblák suhognak tovább,
     a folyó felől fémkorongok,
     röpül a dermedt suhogás.

3.
Egyetlen esetleges kép felé tartunk
– vakon nehézkedő térvázlat inkább –
magaláncoltan önmagához láncol
egy elmúlt évszak, a most múló, a nyár.

      Lassan köréje gyűlünk.
      A víztükör bronzsötét felületén
      nem tükröződik az arcunk,
      egy másik kéz kapaszkodik a láncba.

A bádog vérzékeny erezete
mintha énekelni kezdene,
homlokomon tovasiklik
a vonatok távoli zaja.

      És életbe lépnek újra
      az esetleges szabályok,
      sódara hull, mint a csönd,
      és zihál fönt a Göncöl.