Balszerencse
Harmadnapon váratlanul túlélőre bukkantak a földrengés sújtotta ország nyugati részén, de keleten vonatbaleset bénította meg a forgalmat. Ismét vakvágányra futott egy szó, kisiklottak a szótagok, szétgurultak a hangok, életüket veszítették a rosszul kapcsolt tekintetek.
Az egymásra torlódott tetemek, csigolyák, a szétfreccsent cafatok fölött böjti szél fúj. Nem érik hanggá a némaság. Sűrű homályban vergődnek a nappalok.
Közelítő
Te haltál meg legrégebb. Évszázadok óta halott vagy, de ha váratlanul ér az est, megelevenedsz bennem: az emeleti lakásokban felerősödnek a reccsenések, szószilánkok metszik a sötétséget.
Egyszerre mindenemmé válsz: te vagy, ami voltam, vagyok. Töredelmesen vallanom kellene, azt is, hogyan, s mit miért nem, de befagyott tó jéghártyáján lépkedem.
Jó lenne megöregedni, közelebb kerülni hozzád, ám te felkaparod a nappalok egyértelműségét, és tovább hallgatsz bennem. Így múlok veled, nélküled. Nézzük egymást a tükörben.
Kőtakaró
„Az utcán néha megállok s riadtan
nézem, amit sohase láttam eddig”
(Szabó Lőrinc)
Forró a délután, forrók a délutáni kövek, az útszéli bokrok. Ebben a fényes egyhangúságban meg-megállok, noha nem köszön rám senki, nem karcolnak bennem múltjaim. Árnyékomat nézem, növekvő árnyamat: ahogy végigsimul a járdán, majd beleolvad a hullámzó aszfaltba.
Kőtakaró nyugalmával áltatom magam. Nem látja senki, hogy állok a napon. Magam magam se.
Kőbe zárt nyugalom
Aki ide belép, nem néz vissza. Kőbe zárt nyugalom földjén lépked, aki ide betér. A füvek zöldjén átüt a barna, fák törzsén a fekete. Virágok nőnek földből, föld alá. Pad ad megnyugvást annak, aki itt megpihen.
Az ösvényeken még int a nyár, de örök az ősz, és örök a tél. Szél fúj – égi zene, hogy jöjjenek szelíd tekintetű angyalok, megjuhászodott ördögök. Melléd ülnek, megölelnek. Jó fiúk! Bíznak benned, hogy érted a tréfát.
