Tündöklő öregek
Elnézem, amint lassan úsznak
a rianó világon át önmaguk révészei.
Ritka csontjuk remeg a hóeséstől,
maguk elé terített tekintetükre vetik léptüket.
De tévedhetetlen lendülettel siklanak a tó jegén tova,
kisimult arcukat a szélnek feszítve,
ha csillámló pengéiket roskatag lábaikra felcsatolták.
Álmukba dermedt halak egén cikáznak,
s nehézkedésük, mint egy pengeajkú ápoló,
erősödő karokkal vár rájuk a parton.
Ellenszegültek már a ruhák is.
Minden megadásra késztetett.
A föld előbb többször magához ölelt, láttam sebeidet,
míg végül keblére vont.
Kapituláltál. Homlokod halmáról messze fehérlik lobbanó szemfedőd.
Ahhoz az éghez képest minden felhőtlen.
A boldogság is,
a szomorúság is.
Eljöttek a napnyugati bölcsek,
mind, akiknek kézfején lüktetett az ér,
és akadozó lélegzetük túlszárnyalta a tiédet,
és körülvettenek téged, fennhangon búcsúzva köszöntés helyett.
Jászladból ragyogott fürtjeid ezüstje,
és hideget leheltek rád a tükrök.
Öledre zsebkendőt szorítottak kezednek áttetszővé lett dombjai,
mintha a keservesek könnyein próbálnál könnyíteni,
és nádszállá lett lábaidat fekete selyemszalag fogta össze,
ne rúgj az égre kisdedként szemérmetlenül.
Fényes bőrcipődhöz helyezték fogadatlan ajándékaikat,
lehajtott fővel távoztak színed elől.
Koszorúik karácsonyszaggal töltötték meg az üres szobát.
A múlt héten születésnapodat ünnepeltük.
Kényszerű örömöd, melyet kopott örömtelenségedre öltöttél fel kedvemért,
az udvarra űzött.
Egyszerre több a soknál, ha minden kevés.
Én megszenvedtem. Te elszenvedtél.
A fáradt este éjszakának látszott.
És amíg a fekete fű nyugalmát lestem,
halk éneklésed ott bent világra jött.
Zsugorodni kezdtél az ablak négyszögében,
megnőtt kezedben a borospohár,
túlnőtt rajtad a ruha,
fejed fölött dagadozott a légypiszkos üvegbuborék.
Gyantaszínű fénye hűlni kezdett,
szemcséi közt egyre elhalóbb lett zümmögésed.
Magadra hagytalak, kaptam észbe,
és rohanvást ismételtelek magamban, el ne tűnj.
De közelítés helyett egyre távolabb.
Elvesztem a küszöb előtti fűszálak között.
A megkövült borostyánt vékony papirosban
utánam küldted, hordjam én a brosst,
te már nélküle is
tündökölsz.
Történet
A tenger légbőlkapott ötleteként,
egy sziget pattant elő a láthatáron.
Ritkás füvet borzol gerincén a szél,
és amott, a sötét pamacsról tudni,
hogy megközelítve erdővé növi ki magát,
szélcsavarta fái önnön piszkukban állnak,
illatoznak mégis.
Prí, prí, prí, kabócák fűszerezik
kovásztalan, sós tésztáját a napnak.
Fehér nyersen, és fehérre sül.
Egy gyerek kószál a napsütés alatt,
mintha száműzöttje volna a délutáni csendnek.
Zsebeibe apránként belopja a tájat,
szitává mart kavicsot, félberoppant csigaházat,
ezeket sokáig nézegeti,
felfogja, hogy a spriál önmagát számolja fel.
És az elhullatott jeleket követve jut el
a határig, ott áll a víz fölött.
A móló kőfalán megütközik a tenger,
mintha árulás volna, kivédhetetlen rágalom.
Ami birtokolható volt, maga mögött hagyta,
a bevehetetlen felé fordul,
és kiadja magát.
Zsebei tartalmát csobbanás köszöni.
Sirályok dongják körül a vízgyűrűkre hulló árnyékát.
Így tesz minden nap,
amíg a felnőttek kábán feküsznek parázsló zsaluk mögött,
egyikük sem sejti, hogy partjukból él,
kis gazdájától követel a végtelen éhség.
És a sziget lassan egészen eltűnik,
mintha a tenger elvetett ötlete volna.
Takarodó
Maradnak a részletek,
a nagyon lassú pászta.
A figyelemtől eloldozott tekintet tovasuhanása.
A lecsukódott hártyák takarója alatt
az álmatag, tétova tapogatózás,
a szemhéj lágysága, kézremegés,
az idő kézen feledkezett fogása.
A megfeneklett órainga, az ingatag test.
Egy fedőben visszaverődő lebegő mozdulat,
a lapocka közeledte, krumpli illata.
A kályhamelegben kuporgó macska,
a felhasogatott, fehér tűzifa.
Maradnak a kimondhatatlan, nagy dolgok,
s az elejtett igen-nemek,
a beszédbe belefásult nyelv,
a szégyenítő nyál az állon,
és a rossz helyen lévő, rossz helyen keresett
támaszok, zsebek.
Egyébként a hallgatás felé történő elmozdulás.
Centinként megtett lépések,
az akarat diadala.
A hunyt szem számonkérő tekintete,
üzekedő legyek az eres kézfejen.
A ránctalanító krém édes illata.
