Elvira egész életében csodára vágyott. Áhítozott. Szomjúhozott. Majd elepedt utána. Ezzel ébredt reggelente, talán ma, ezzel feküdt esténként, talán holnap. Csudamód, borzasztóan szeretett volna látni egyet. De nem ám holmi vacak utánzatot, minden utcasarkon tucatszámra kaphatót! Valódi, hamisítatlan csodát akart, ami manapság igen ritkán, szinte soha nem fordul elő, mégpedig azért, vélte Elvira, mert a világ kompromittáló közeg lett magára valamit is adó csoda számára, amióta így elszaporodtak benne a csalók és szélhámosok. Gyűlölt is emiatt szíve gyökeréig mindenkit, akit csalónak vagy szélhámosnak tartott, küldetésének tekintette, hogy leleplezze, s imígyen eltörölje őket a föld színéről, moralice legalább. Mívelte mindezt keresetlen szavakkal és teli torokból, a kívülállók nem csekély megelégedésére, Elvirát ugyanis szent háborújában nem feszélyezte hely, alkalom vagy etikett, sőt. Előszeretettel vadászott zsúfolt autóbuszokon, pénztár előtt veszteglő sorokban, visszhangos színházi előcsarnokokban, avagy temetéseken, ahol az áldozat nem tudott hirtelen hova szökni a nyilvános megszégyenítés elől.
A sok éves eredménytelenség és keserű tapasztalatai csöppet sem lohasztották, sőt egyre fennebb srófolták benne a csodavárás tüzét. Édes istenkém, rebegte nagynéha magában, ha én csak egyetlenegyszer láthatnék egy csodát! Egy egészen aprócska, pöttöm, icipici, morzsa kis csodával is beérném, édes istenkém, nyomatékosított még egyszer a forma kedvéért, hinni ugyan nem hitt benne, de nem tudta, ki máshoz fordulhatna ez ügyben. Ritkán esett meg vele ilyesmi, csak ha már nagyon beletikkadt a hiábavaló sóvárgásba, és úgy érezte, tennie kell valamit, hogy némi előrelépés történjen. Ilyenkor sietősen hadarta el kis monológját, zavarban az ellentmondástól, hogy olyasvalakinek kunyerál, akinek létezése felől erős kétségei vannak.
Maga az Úr is kissé értetlenül állt a helyzet előtt. Mulattatta is, bosszantotta is. Mégis, inkább bosszantotta. De hát nem azért volt éppen ő az Úr, hogy ne tudott volna ezen nagyvonalúan felülemelkedni. Egy derűs vasárnap délelőttön, amikor éppen kellő arányban sikeredett a balzsamos lég és játszi szellő, kacagott a napsugár, és a pipa is jól szelelt, szóval minden ment, mint a karikacsapás, az jutott eszébe, tulajdonképpen nézőpont kérdése az egész. Fényes pitvarából akár úgy is lehetne látni, mi több, illene úgy látni: lám, a jó kis csigabiga-lélek, neveltetés és elvek kalciumlerakódásai ellenére, akaratlanul is a helyes út felé, azaz Feléje tapogatózik. Nosza, mentsük hát meg, szippantott mélyet az áldozati húslevesek egyre sűrűbben áramló dús gőzeiből; ha pediglen ehhez csoda szükségeltetik, ám legyen. Határozottan kegyes hangulatban volt aznap.
Bement hát a tisztaszobába a komódhoz, és kihúzta a legfelső fiókot. Ott tartotta finom, zizegős selyempapírba csomagolva a főbb csodáit, s mindjárt az elején egy klasszikussal akart előrukkolni. Egyrészt, mert ezek voltak a kedvencei, roppant büszke volt rájuk. Másrészt, mert ismerte a gyarló emberi természetet, amikor azt mondják, ó, egy egészen incifinci is megteszi, valójában arra gondolnak, mennyivel jobb lenne egy nagy vagy egy még nagyobb. No, ezek a csodák aztán jó nagyok voltak, némelyik majd leverte az embert a lábáról – de az asszony köztudomásúlag nem ember, Elvirának valahogyan sikerült őket kikerülni, eltaposni, átlépni, lepöckölni, félresöpörni, odébb rugdalni. Amikor szokásos vasárnapi sétája során arra lett figyelmes, hogy egy illető jár a városi tavacska vízén, csak a fejét csóválta megvetően a hatalmas csődület láttán, hogy lehet minden ócska trükknek bedőlni, horkantotta, míg retiküljét erősen magához szorítva átfurakodott az áhítatosan zsongó tömegen. A kenyereskosárban naponta gömbölyűre, ropogós frissre visszahízó cipót riadt undorral dobta ki, amikor a pék ráköszönt az utcán, netán betegnek tetszett lenni, kisztihand, hogy már egy hete nem járt mifelénk? És azonmód rohant orvoshoz, mit lehessen tudni. A borrá változott ásványvízzel úgy zúdult be a sarki boltba, mint setét fergeteg, mégiscsak hallatlan, mit meg nem engednek maguknak, eddig azt hitte, ez egy tisztességes hely, hát így bízzon bárkiben az ember, vele egy ilyen egy otromba tréfát, követeli azonnal a felelőst, panaszkönyvet, üzletvezetőt, kopogott, mint a jégeső. Az egetverő pörölés még az Urat is felriasztotta délutáni szunyókálásából; bosszúsan öszszevont szemöldökétől megszeppenve rebbentek szét a pletykálkodó kisangyalok, odalent ijedtében megecetesedett a mennyei muskotály, a palack ájultan hanyatlott a bolt hideg kövére. Elvirában rövidzárlat állt be az üvegcserepek és ecetszag fölött, nyelte a nyelvén sistergő villámokat visszafelé szaporán, végül szó nélkül hagyta faképnél a könnyeivel küszködő boltoskisasszonyt – akinek, fájdalomdíjként, még aznap délután, ötös találata volt a lottón, és végre elutazhatott egy huncut egzotikus vakációra.
Látá az Úr, hogy ez így nem jó. Lett volna még az almáriumban néhány igazán mutatós hagyományos darab eldugva a dunsztos üvegek mögé – mint például a csodás gyógyulás vagy a felülmúlhatatlan feltámadás –, de ezek bevetésétől, igen bölcsen, eltekintett. A bal tenyerében már így is érzett valami enyhe viszketést, és attól tartott, ha Elvira ezeket a nagy műgonddal kivitelezett csodákat is ily mértékben ignorálná, ne adj’isten, lefitymálná, nagyra találna gerjedni az ő igazságos haragja, s mint tudjuk, annak még sose lett jó vége: kígyók, békák, véres folyó és fogaknak csikorgatása – de legalábbis egy kiadós sáskajárás hátul a konyhakertben.
Egyelőre nem haragudott, még csak nem is hibáztatta Elvirát. Azon tűnődött némi rezignációval, talán divatjamúlt már ez a válfaj, hiába, változnak az idők. Más módszerekkel kell próbálkozni. Legyen kevésbé nagyszabású, és talán túl sok időt is hagyott két csoda között morfondírozásra, kételkedésre, gondolta, több impulzust hát. Azontúl naponta kezdett mindenféle rendű és rangú csodákat küldözgetni Elvira útjába, valósággal bombázta velük, nem is lehetne felsorolni így hirtelenjében, de annyit mondhatok, pazar sziporka volt valahány. Elvira csalókon és szélhámosokon edződött szkepszise azonban szívósan tartotta magát, korábban keljen fel az, aki őt szándékszik beugratni, átejteni, felültetni, rászedni, elbolondítani – szóval elég az neki, ezeket is rendre kioltotta. Mint ahogy a gyertyát szokás, két megnyálazott ujjal. Serc. A menynyek országában egész nap csak ezt lehetett hallani, serc, serc, serc. Pedig az Úr még humorral is próbálkozott: előteremtette az egyetlen embert a Földön, aki nevében – és nemcsak – beteljesíthette volna a várakozó várakozását.
Elvira éppen bevásárlásból tartott hazafelé, termetes, degeszre tömött szatyrokkal megrakodva. Majd’ megszakadt a cipekedésben. A zebra előtt járt, amikor az Úr, a maga kifürkészhetetlen módján, elszakajtotta az egyik szatyor fülét. Almák, narancsok, miegymások szaladtak fürgén szanaszét.
– Segíthetek, kisnagysád? – ugrott oda szolgálatkészen egy nyalka, mosolygós dalia, és már kapkodta is össze a szökésnek indult árut. – Vihetem egy darabon, ha megengedi, Micsoda János vagyok, kisnagysád, kezétcsókolom!
– Kisnagysád magának a keresztanyja térgye kalácsa, maga piszok csirkefogó! – rikoltott az egyébként disztingvált Elvira földúltan. A régimódi gavallérosságot gyanúsnak, mi több, egyenesen gúnyosnak találta, másrészről nyúzott és kimerült volt, idegeit alaposan megviselték a közelmúlt eseményei, egyszerűen nem értette, miért történik vele mostanában annyi szerencsétlenség. A szakadt füllel, no meg a kisnagysáddal tetőzött a sok gazdátlan ingerültség, ami napok óta gyűlt, fortyogott, bizegett-buzogott benne zúdulásra készen, és ha már kínálkozott ez a kitűnő alkalom, zúdult is, ilyenformán:
– Segítene, mi, elvinné, mi, hát ismerem én a fajtáját, naná, hogy elvinné egy darabon, maga hitvány gazember, mit képzelnek ezek, méghogy micsoda jános, nem szégyelli magát, takarodjon, de el-taka-roodjon, vagy sikítok annak a rendőrnek ott a túlsó járdán, né! – és más effélék, míg ki nem fogyott a szuszból; akkor aztán felcihelődött, s a sokféle harag diadallal elegyes hevületétől hajtva újfent nekilendült az átkelésnek. Mély felindultságában azonban nem vette észre, hogy a lámpa közben pirosra váltott; a túloldalon álló rendőrnek épp csak hogy sikerült felrántania kabátgombjánál fogva a járdára. Kész csoda volt, hogy megúszta. A pénzbírsággal nem volt ilyen szerencséje, az Úr úgy határozott, ez a legkevesebb azok után, ahogy Jánossal elbánt. (Szegény nem tudott hova lenni nagy leforrázottságában, lángoló fülekkel állt a járdaszélbe gyökerezve és egy narancsot nézett merőn, amely valahogy meghúzta magát egy repedésben, s most viszontnézte őt csúfondáros sárga vigyorral, cukkolóan, pimaszul, mindenhogyan, ami csak kitelik egy ilyen narancstól; ha már nem bírta, a cipője orrára bámult, aztán megint viszsza, narancs-cipő, narancs-cipő. Mi tagadás, elég szerencsétlenül festett. De azért nem kell aggódni, az Úr remek kis meglepetést készített neki is vigasztalásul. A kötözködő narancsot megtalálták, megették, illatos bundicája már a sárban tiportatik, de ebben ne tessenek tanulságot keresni, kuka csak egynapi járásra volt, az is tele csurig.)
Az Úr nyilván tudta előre, hogy emberi, pláne elvirai kívánságokat valóra váltani döcögős meg hepehupás, de nem számított rá, hogy ennyire. El is szontyolodott kicsit a sorozatos sikerületlenségek miatt. Becsületére váljék, hogy még ekkor se adta fel. Arra gondolt, talán tartania kellett volna magát a kívánás eredeti szövegéhez, és tényleg valami aprócska, pöttöm, icipici, morzsa kis csoda kéne, valami személyre szabott, egészen elviraközeli. Kivette hát az archívumból Elvira életrajzát, és alaposan áttanulmányozta. Aztán kiült a kert végébe a töprengő diófa alá, hallgatta, hogy töri a fejét a sok kis csontos kobak, és ő is töprengett. No nem azért, mintha nem lett volna ötlete. Rengeteg ötlete volt, és egyik jobban tetszett neki, mint a másik – választani volt nehéz. Végül döntött.
Volt Elvira nagymamájának hajdan egy viaszosvászon asztalterítője, amin az ilyesfajta tárgyakra olyannyira jellemző tervezői ízlés folytán pici zöld és piros lovacskák legelésztek, apró kék madárkák danolásztak, a fennmaradó helyet pedig csöppnyi színes virágocskák és pirinyó pöttyös gombák hivatottak benépesíteni. Ezt a terítőt Elvira kislánykorában nagyon szerette. Órákig lefoglalta sajátos flórája és faunája: kutatta a gombákat, számolgatta a lovakat, találgatta, miféle minta rejtőzik éppen a tányérja alatt, és nemegyszer elképzelte, milyen lenne, ha ezek mind megelevenednének, mondjuk, a lovak nyerítenének és nyargalásznának, a madarak füttyögetnének, a gombák kalapjukat lengetnék, satöbbi. Szóval, nagyon szerette. Namármost, a felnőtt Elvira pár hete meglátott – szinte hihetetlen – egy ugyanilyen viaszosvászon terítőt egy kirakatban. Nem tudta már pontosan, honnan is olyan ismerős, de azért valami homályos melegségtől vezérelve vett magának egyet. Ott van az asztalon, a konyhájában. Ide lopózott be egyik délelőtt az Úr, kicsit pusmogott a terítővel, aztán vártak, amíg Elvira leül ebédelni. Ekkor az Úr intett. A jelre a pirinyó gombák féllábon pömpögve megkerülték a levesesfazekat, és csinos félkörbe rendeződtek a tányértól balra eső területen. A pöttyös kalapokra madaracskák ültek, üveghóvirág-hangon selypegve Csajkovszkijt kezdték ciceregni, a gombák a taktust ütötték, és jobbra-balra dülöngéltek. Az első akkordokra belibbentek színes tütükben a virágocskák, hogy hajlongva, pörögve, röpködve valóra váltsák életük merész táncosnői álmait. A pici lovacskák mindeközben olyan példás fegyelmezettséggel nyargaltak, vágtattak, galoppoztak, léptettek körbe szigorú koreográfia szerint, mintha világéletükben erre dresszírozták volna őket. A végén mind egybeálltak egy csukorékba, a lovak jókedvűen bólogattak, a madarak csiviteltek, a virágok esztétikus csokrokba kapaszkodtak össze, a gombák kalapjukkal integettek és hahóztak, s így együtt azt a feliratot formázták: EZ EGY CSODA. Az már biztos, hogy csudaszép jelenet volt. Az Úr nézte és gyönyörködött, tekintete, mint verőfényes nyári reggel. De lett is abból viharfelhő, esős idő, mihelyst Elvirára pillantott! A tisztelt címzett, aki miatt ez a sok fáradozás esett, még a produkció kezdete előtt egy titokzatos eredetű foltot észlelt valahol a tányérjától jobbra, és mindvégig az ellene folytatott küzdelem foglalta le. Törölgette szalvétával, suvickolta szivaccsal, súrolta kefével, vakargatta késsel. Így aztán hiába parádéztak kitartóan a lovak, füttyögettek torkukszakadtából a madarak, hadonásztak a gombák, piruetteztek a virágok, nem sikerült magukra vonni Elvira figyelmét. Az egész nagyszerű, pompás előadásból egy kalaplengetés nem sok, annyit se látott.
Ez már az Úrnak is sok volt. Egyik kezével odatartotta felöltőjének zsebét az asztal lapja mellé, a másikkal meg, vigyázva, hogy senki le ne potyogjon, beleterelgette az apró madárkákat, pirinyó pöttyös gombákat, csöppnyi virágokat, no meg a pici zöld és piros lovacskákat – még azt a kis sántát is felcsippentette, akinek egyik lába valahogy odalett a nagy sikálásban. Aztán sóhajtott egyet, hát, édes lányom, az ördög se töri magát többet miattad, azzal vette a botját, kalapját és elindult szép lassan hazafelé, szívében szomorúsággal, zsebében a bolhacirkusszal, akik viszont boldogan vicogtak, ciceregtek, nyihorásztak, zsibongtak, hogy milyen jó helyre kerülnek ők most. Egyedül csak a kis sánta sajnálta egy egészen hangyányit a konyhaasztalt, és Elvirát, akivel attól a naptól fogva nem történt az égvilágon semmi, de semmi érdekes.
