Azt mondják, szigorúan tudományos alapon, ahogy a műholdak szeme már a támaszponton futkosó pócegeret is észreveszi, és adatokat rögzít róla – azt hitetik el nagy mindentudásukban a nagy mindentudók, hogy a lét, a világ, a készlet már nemcsak a tanítókban, hanem a tanulók szervezetébe kerülő ilyen meg olyan gyógyszertári árú C és D és P vitaminok révén is tanít tovább...
De a mindentudókban kiveszett, kihalt az alázat, valami úgy kihajtotta, mint a fölösleges vizeletet és őrt álló vitaminkészleteket, így könnyen azt merik állítani, szeretet nélkül és egyre elszántabban a mindentudók, hogy tisztul a kép. Pedig a kép egyre átláthatatlanabb.
Mit számít, mennyit számlált eddig az emberiség. Mit számít, hány úszta meg belőle. Hány fogva tartott volt, ország, város, Babilon, Kongó. Hány megkínzott. Hány törvénysértés siklott közöttünk, mint kígyó a fűben. Mert hány Európa valósult meg? És hány Amerika van? Hány Andorra, Arménia, de hány Albánia. És mekkora is a kifehérített emberiség, emberség, humánum, és mekkora is a fehér ember belső Afrikája. A dzsungel, melynek törvényei folyton felülkerekednek az Úr parancsolatai, a diadalmas Thermopülék és Római jogok, Justinianus- és Napóleon-kódexek egyenlegei felett, és után, és ellenére. Ki fogja le a gyilkosok kését, a rabszolgahajcsárok vagy pillangónyakkendős globalizálók kezét, amikor Tamásbátyákra, Tiborcokra és ősi szent kultúrákra emelik újra meg újra az ostort?
Azt mondja egy régi bölcsesség, hogy ha elhangozhatna a varázsige: kövek, vissza a falba! – mennyi régi vár, templom, palota sorakozna fel az ormainkon... De vajon mi lenne az újakkal, az újakból? Ugyanígy testeink sorozatának és tömegének vitaminjaiból: a szüntelen élményekből és emlékekből. Sejtek, szavak, varázsigék. Ami megmaradna – melyik ország, melyik nyelv, melyik szív? Melyik szeretet? Melyik emberség, melyik diadal, melyik karácsony? Melyik béke?
Igenis, megtettük sokan, amit kellett. Amit lehetett. Ki a hazáért, ki a haza ellen. Ki Európáért, ki Európa vagy az egész világ ellen. Így aztán alakulgat a jövő alakja is. Az ország például elveszett, beleszakadt, a többi már megmarad. Odalett a fészek, de éppen felszálláson voltak a gólyák, a griffek, a verebek, azok most már a multinacionális üzemanyagkészletek jóvoltából örökre szállni fognak, repülhetnek. Odalesz a kicsi nadrágszíjparcella, a hétkrajcár, de örök gazdagságban robotolgatnak majd a dombok, lankák, sivatagok felett a boldog jobbágyok és gyapotszedők. Oda a semlegesség, elveszett Borogyinó is, Waterloo is, de fő, hogy szárnyalnak a kamatlábak, a Messerschmidtek, a Starfighterek és a TU 311-esek.
Nem oda Buda! Aki lemészárolta Szókratészt, saját bűnét soha nem fogja jóvátenni a Galaxisunkban, ha kegyesen futni hagy újabb, még meg sem született Gutenbergeket. Vigyázzatok, a Muszadag nem az utolsó inkák, hanem az utolsó Noék menedéke. Isten a Paradicsomot ígérte nektek, nem a profitot. Ezért harmatoz rátok emlékeztetően Isten álompora: az idei zúzmara.
