Rekviem egy lóért
Elképzeli, amint a hatalmas test, duzzadó izomzatával, villámsújtottan összeroskad.
„Megcsaltál vele, mert unatkoztál…”
Szánja az asszonyt. De szánalmában ott kísért a nevetséges elem. Persze csak akkor, ha behunyja szemét, és nem látja maga előtt a sovány testet. Ida törődötten, csontra fogyottan áll előtte, mint akit sorozatosan megaláztak. Ölelkezéseikből a legtöbbször dulakodás lett; a nő önérzetesen addig törölgette álszent könnyeit, míg a festék elmaszatolódott az arcán.
„Nem tartottam hízelgőnek magamra nézve soha – ez már gyászbeszédként hatott; az Ida vastag felsőajka meg-megvonaglott, miközben szemmel láthatóan kínlódva birkózott meg a tőle idegen szókapcsolatokkal –, hogy jobban bízol egy lóban, egy állatban, mint bennem. Annyira belehabarodtál!... Csak én tudom, hogy az évek során milyen egyedül voltam.”
Mikor is volt az, hogy fejével megadóan az ő kemény mellére tapadt, vagy kibomlott kontyával a lágyékához bújt és duruzsolt? Gyermekkori versikéket gügyögtek valamikor együtt… Karja közt tartotta, mint ijedt őzikét. Vagy karjánál, hajfonatánál fogva – itt már sörényt lát maga előtt, sűrűt, rugalmast, nem selymes-puhát –, húzni kezdte: teljes erejét beleadva húzta kifelé… a törmelékből a fényre.
Kiszáradt a torka megint.
„Bűzlesz… A lélegzeted is.” Ez Ida korholó hangja, elképzeli, amint kitérdesedett, foltos nadrágban, félretaposott cipővel előbukkant a koromsötétségből, és megállt marcona párja színe előtt, trottyosan, bőrig ázva, mint egy csiszlik.
„Hetek óta azt sem tudtam, hogy élsz még!...”
S ő fuldoklott. A szégyentől. A tehetetlen dühtől.
Hogyan is viselhetné el – nincs olyan férfi, aki kibírja ezt a lesújtó tekintetet!... Percek múlva aztán már nem magát látta. Nyakán kiserkent a vér; közel hajolva egy lüktető érhez, a bársonyos bőrön érzete, hogy finom, meleg.
Az állat tüsszögött; fölkapta fejét, s vadul rángatózott, holott a feléje sújtó ostor még el sem érte – együtt nőtt benne a dac (valakik, épp akkor, felröhögtek) az övével, azzal, amit akkor érzett, midőn irtózatos indulattal beleharapott a feléje nyúló szőrös kézfejbe… mielőtt még egy behemót izomzsák váratlanul a falhoz csapta volna. Majd ütések sorozata következett, a tarkójára, a füle tövére; az óriás élvezettel sújtott le. Társa alattomosan sípcsonton rúgta, sziszegett is hozzá. Ő, mielőtt a fél szemét csaknem kiverték – azóta is gyulladásban van, egészen feldagadt –, utolsó erejéből megragadta a vele egyivású férfi üstökét, és megszállottan tépni kezdte, amíg a támadó testében minden ellenállás elernyedt. (A behemót alak közben elhajtotta az ő lovát, úgyhogy azóta, félig megvakítottan, tenyerével már csak az ürességet seperte).
Az ő korában az ember szabadulni szeretne rossz, átkos emlékeitől. Az orvost vajon illik-e ezek közé sorolni (?); a pufók képű, mosolygó szemű – valójában gyámoltalan kinézésű – figura, aki a segélyhelyen fölébe hajolt, s a pulzusát és a szívét vizsgálta. A szűk, folyosószerű helyiség málladozó mennyezete, salétromos-foltos falainak emléke él benne leginkább. Meg az, amikor a hordágy himbálózni kezdett, ahogy felemelték. „Feküdjék viszsza!”, szóltak rá türelmesen, vagy közönnyel, mikor megkísérelt felkelni, és jajongva, a fejét kapkodva a „kincsem-társam” nyomát kereste. A deszkamellű ápolónő barátságtalanul, ideges hangnemben beszélt hozzá, miközben a szemét borogatta sokáig rivanollal s még valamilyen meleg lével, amitől aztán egyből elszenderült. Kedélytelen anyját látta fölmagasodni a magányos pályaudvaron, a rendszerint késéssel járó kerek óra magasságában. Utasok, házak sehol, csak a nyílt mezőre lehetett kilátni. Az érthetetlen módon késleltetett felszállás közben, mintha a falujukban Sántának csúfolt mészáros vette volna üldözőbe őket – ugyanaz az ijesztő arc, amelyik fizikai erőfölénnyel, szinte kéjelgett, mint egykor régen, midőn a házinyuluk vonagló belét kitépte. Sötét fellegekből nem is jég: ólomdarabok hulltak rájuk zuhogva; az anyja lábujjhegyre állva erőlködött, hogy fiacskáját megvédje (közben vigasztalón duruzsolta: „Ne félj, kicsikém, nagyapád idejében is így esett… Mindjárt elmúlik…”), ő pedig magasra tartotta a karját, hogy megtalálja a rést (a kiutat) az esőfüggönyön át. Jóleső szédülés fogta el hirtelen; és amint a gőzmozdony iszonyú zakatolással befutott az állomásra, egyből fölébredt.
Szájából véres, ragacsos nyál folyt; s valahány kivert foga helye sokáig sajgott még. A gyönyörűséges rágást lassan, kényszerűen el fogja feledni.
Mit keres ő itt? Előregörnyedve, mintha púpos volna… Valami ellenőrzésféle lehet, mindenki az okmányai után kutat, hallja az izgatott suttogásokat. Mostanában minden zaj felerősödve visszhangzik a fejében. Vöröses, ráncolódó bőr („Cafka!” – a hátára döntse? Vagy jobb, ha elpucol? – megint összetéveszti Idát a pejjel; bizalmatlanul fürkészik egymást.)
„Menjetek innen! – kiabálja nyersen, levegő után kapkodva. – Ha ember lett volna, akármilyen hitvány, most csipkés szemfedővel temetnétek a földbe!” Dühösen cibálja gallérját, fehér kézelőjét, le akarja tépni őket, mint aki azzal is szépíteni próbálná a helyzetet, hogy kárt tesz magában… »Alakoskodó perszóna«; megint a feleség ábrázata tolakszik minden keserű emléke elébe. A farizeus világ terméke ő is – ez, ideig-óráig, megnyugtatja. Keskeny erdősávot pillant meg, mögötte zölden hullámzó rét. Hemperegnek, Ida hagyja, hogy karjával ő gyöngéden, puhán átölelje, ámbár nem lágyul el tőle, még ha a férfivágy kifárad is az erőlködéstől. Mintha az undok udvari népség bámészkodna, s egyvégtében szemmel tartaná őket… Hirtelen nagyot szorít a zsenge húson, a roppanó porcikákon.
„Lásd, abban különbözik tőletek, az emberektől… Ne is kérdezd…” – megcirógatja: a csikó nyakát(!) –, „hogy hiányzik belőle a tettetés, a cselszövés és a rosszindulat hajlama!”
Fölnéz rá (a vágtatás szédülete még hátra van): vékony bokáival, arányos termetével bárki csodálatára járhat!… Eszébe jutott egy elbeszélésnek (melybe saját magát képzelte bele mint férfihőst) a csattanója. „Ekkor már nem ellenkezett… a lány. Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Éppen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat bottal verni.”*
Nem bántotta Idát; aki viszont nem győzte szónokiasan, önsajnálattal a megszállott »lovászlegény« tudtára adni, hogy ő csak egy szerencsétlen, tépett szárnyas az egekbe menesztett kancacsikóval összehasonlítva. „Hát, jól vésd az eszedbe: belőlem nem lesz kihasznált tyúk! Abból te ne eszel!...”
Verejtékétől átizzadt a párna s a lepedő… „Megveszekedett gebe!” (Az asszony így nevezte el.) Mintha félni kellene tőle, úgy tekintettek rá sokan, némelyek egyenesen viszolygással… Csak ő tudja (s látja is): mit ér. A pej büszke fejtartással közeledett, valósággal ritmust diktálva önmagának. Messziről nézve céltalanul, ide-oda szökellve, mintha eltévesztette volna az irányt. Ám egyszer csak megtorpant, lábait szétvetette; majd mind a négy lábával jó nagyot ugrott. Mint akit megkísértett a magasság.
Sírni tudna, ha visszagondol azokra az időkre. A ló fölemelte fejét, szép nyaka minduntalan a gyönyörű, szabad kilátásra emlékeztetett. Az istállómester annak idején (ez is beleivódott az ő ifjú tudatába) „csődör-gőggel” a spermájával hozakodott elő, azzal hivalkodott fennhangon, hogy ő özvegyember, de minden gömbölyödő farú némbert, legyen az fruska, képes lenne felnyársalni, és a végén kappanhangon visítozott, hogy a ringyók ezt egytől egyig meg is érzik rajta. Ha valaki tán nem hiszi el, amit mondtam – kiabálta –, jobb, hogyha tüstént továbbáll… s a savanyú képével nem rontja nekem itt a levegőt!
A lóban kétségtelenül megvolt – kifejlődött? – bizonyos hiúság, rátartiság. Fejét lehajtotta, ha a vidéki versenyek után a „szurkolóiban” olykor megrendült a bizalom iránta; azt a benyomást keltette, mintha megelégelte volna a szapulást s a komédiázást is, amit elvártak tőle. Ama pillanatokban butának látszott, akár egy őzsuta, vagy egy leszegett fejű, konok bikaborjú. De aztán fülét hegyezve, mihelyt zsokét érzett a hátán rá se hederítve a bámész tömegre, a maga kedvére nyargalni kezdett. És féktelen száguldását, rohanását látva, a laikus szem könnyen azt hihette, hogy még megbotlik, elesik, és összetöri magát.
Kevesen tudták igazán, hogy vérbeli telivér lévén, a legkisebb fenyegetést messziről megérzi, s az ostorcsapás kárt tenne a jellemében. Gyöngéd tekintetével ejtette meg őt is kezdettől fogva, jóllehet a vérében dac és szelídség keveredett.
Isten ajándéka volt. Valóságos műkincs! („Surmó istállószolga voltál, és ő érzékeny, ügető pej!”) Dobogó patáitól visszhangzott a magas boltozat.
Becsvágy dolgozott vajon benne is, mint gazdái szívében?
Esztendők óta tartott a civakodás otthon, s a viszolygás a váratlan kudarcoktól, arculütéstől. Jóllehet már azután túl bonyolult lett minden, hogy egyszerre vesztette el a szüleit. A volt haverok begubóztak; akárcsak ő, bezárkóztak önmagukba.
Az italkészlet felelőse (jól emlékszik rá ma is: az a negyven év körüli, otromba férfi – a dereka köré kötény volt kötve, ha lehajolt, kimerült szuszogást hallatott – sokáig mozdulatlanul, teknősbéka-merevséggel bámult a fogyasztókra, őrá is, s ha nagy ritkán megszólalt, rekedt hangon dadogott; nehezen lehetne utólag eldönteni, hogy örökétig pityókás volt, vagy csak tökkelütött fajta): mégis az vette észre legelőször, midőn ő imbolygó léptekkel közeledett a kopott lépcsőkön, mint aki a zubbonyát is túl súlyosnak érzi. „Megcseszhetitek helyettem is” – csak ennyit mondott. A legtöbben, a jövevények, nem értették persze; vagy oda se figyeltek. Hogyan is érthettek volna bármit, azt, hogy őt levertség szorongatja…
A gyötrelmes percek hosszú órákká dagadtak-fújódtak. A roppant, feszülő emlők nem táplálékot kínáltak, hanem arcát eltakarva fojtogatták; lélegzete ki-kihagyott, segítségért akart kiáltani, de csak állt rogyadozó lábbal, mint egy testi fogyatékos, aki meghunyászkodva, megalázkodva fogadja az elkerülhetetlent.
Miután hámba fogta, szintúgy kíváncsi volt rá, hogy képes lesz-e tartani az egészen más tempót. A vágtatáshoz szokott telivér nemegyszer nyugodt álldogálás közepette rángatni kezdte a gyeplőt, s futásnak eredt. Mint aki menekül attól, amitől gondozója, sorstársa sehogyan sem menekülhet. Habár mióta érezte: túlteng pórusaiban minden rossz, legyen az penészszag vagy a fecsegés. A gyermekkor megannyi árnyéka hányszor ott kúszott el hol mellette, hol mögötte. A pejcsikó képzete is ehhez társult. A szeme tele volt homállyal, bánattal; a sóvárgás nyomát kereste a hűségesnek hitt lószemekben – a régi, diadalmas örömérzést. Valamikor minden mozdulata, nyerítése új reménységgel töltötte el. Hosszú homloka keskeny árkaiban kihűlve csillogtak a verítékcseppek. A néhai táj valamennyi részlete eleven életet élt, híg fényességben úszott (nem csupán az ő álmaiban). A sáros talpak nyoma, de még egy anyajegy is az arcon.
Az öreg gebéket rendszerint letaglózzák… Magára maradva, most célszerű lett volna eliszkolni ebből az émelyegtető zsírszagból s melegből.
A hordágy nagyot billen. „Feküdjön nyugodtan!” Az ápoló hangja ezúttal erélyesebb. Tenyerével, könyökével eltakarja arcát, mint aki megelégelte a rekcumozást s az életrevalóságra okító komédiát.
* Csáth Géza: Johanna
Úri poggyász nélkül
(Merő véletlenül
egy Csáth Géza-anekdotára)
„Festve van, brúder…
„De hisz ez valóságos csalás!”
Parti Nagy Lajos:
A lóditizmus természete (Gavallérok-cédulák)
Mielőtt az emlékezetvesztésre ítélt múlt, mint sűrített levegő, lezárult volna mögötte: mohóság és élvvágy gyötörte. Laza eleganciával öltözködött, ám tévedés hinni, hogy sokat adott ruhára, kalap- és kesztyűviseletre. Az anyatermészet délceg termettel, széles vállal és kellőképp ki nem munkált izmokkal ajándékozta meg őt; emellett poétikus miliőben nőtt fel, családi festmények, súlyos drapériák diszkrét árnyékában. A mozgékony, magukat kellető lányokat, hölgyeményeket kedvelte, jól tudván: minden erényük a hiúságra vezethető vissza. Ha behunyta szemét, negédes álmodozás helyett kemény vagy telt idomokat szorongatott cudarul (nyilván az önkínzás művészete sem állt tőle távol ilyenkor), némelykor meg ruganyos járásával gőgös tartásban vonult végig a nyárfasoron, és le-lepillantva a lombok árnyékával takart padokra, perceken át kihívó, majd megbocsátó mosollyal vette szemügyre jövendő áldozatait. Máskor a zsalus ablakok alatt elmélázva, képzeletével belefeledkezvén a poros csendbe, kivárta, amíg a félig nyitott ablakszárnyak megrezdülnek, és valamelyik szeles fruska éretlen kacagással fölnyerít. Eltévelyedéseinek efféle kockázata könnyen azzal járt, hogy könnycseppet préselt ki álmatag, vagy inkább álmos szeméből – s ezzel mintha titkos ütőkártyáját is kijátszotta volna.
Mire a rendezett kis park sarkában – átellenben a sánccal szegélyezett utcasorban – megjelent egy ismeretlen csinos tünemény, ő jobb kezében még ott szorongatott egy virágbokrétához hasonló valamit. Csakis az új adóhivatalnok leánya lehetett (anyagi gondjaitól, kiürült bankbetétjétől szorongatva jött, hogy felkiáltson a nem várt, örvendetes (?) fordulattól – a szülők Bácskából költöztek ide az elmúlt hetekben –; a kiszemelt alany, babos kalapját a tarkójára hátracsapva s színes pántlikáival játszadozva, vidáman ugrándozott, mint egy elszabadult virgonc komondor… „Minő bumfordi báj! Az élet megbocsát nekem ezért a közönséges történetért!”, gondolta vadászfölénnyel.
Késő este tért haza – változatlanul kalandra éhesen a kudarcba fulladt találka után. Az elkényeztetett fruska türelmét veszítve, körmeivel kapott az ő, enyhe utcai légáramlatban túl bizalmasan »közlekedő« mutatóujja után, vakmerően csavargatva, rázogatva, mintha csak írószerszám lenne és épp kifogyott volna belőle a tinta – (a kis analfabéta!)... Pedig ő képes volt le is térdelni a szeleburdi bestia előtt; ámde minden hiába…
Ezért tűnt kapóra valónak most a karcsú és érzéki szájú új szobalány, akinek nem kiabáló – „Tessék felkelni már!” –, csak búgó hangja és határozott fellépése buja vágyakat gerjesztett benne… E pillanatban döbbent rá, hogy vacak fekvőhelyén forgolódott egész éjjel, a lepedőt a földre húzva, s a fejében éles fájdalom cikázott. Vagy csupán az a „botcsinálta”, bizarr álom? (Mit össze nem ittak unalmukban a tegnapi gavallér-társaságban!) Fogai között miként ha rozsdát ropogtatott volna.
Kint mintha dézsából öntötték volna a vizet; a zuhogást villámok vagdosták összevissza. A parketten pedig fénylett valami… akár egy felborított reggeli nyomai – vagy inkább sárgálló térképdomborulata az epeszagú hányadéknak.
Délután fél három volt egy perc híján; a mind nagyobb kedvvel vihorászó szobalány harsogása szerint (nehezen állta meg, hogy bele ne csípjen a hátsófelébe): „A nagyságos asszonyék születésnapi ebédre várják!...”
Mindez nem mostanság, hanem legalább egy évszázaddal ezelőtt esett meg. Szülei azóta rég a repedezett kövű kriptában nyugosznak. Meglehet, ő maga is már – s a gyermekei (!) ha voltak/vannak: ott zsúfolódnak valahol kiutálva-telepítve egy ingázókat döcögtető vonatszerelvényen. Azonkívül vastag porréteg fed mindent.
