"Tudtuk, hogy a szellem, az erkölcs létformája a dialógus."
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 8. (574.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Mikó Imre, az irodalmár
Zsidó Ferenc
Egy hübriszek nélküli budapesti-kolozsvári - Beszélgetés Király Farkas költővel, prózaíróval, szerkesztővel
Sigmond István
Molekulák 2. - Egy szelet kenyér
Borbély András
Csillagmozgás
Borsodi L. László
Parton
Boér Tamás
Rövidprózái
Láng Orsolya
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Elvira, a csodával határos
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Szőcs István
Jegyzet, végre egy valódi könyvről - LEAR – magyar köntösben
Jakab-Benke Nándor
Halált hozó fű terem
Szántai János
Király Farkas költő novelláskötete
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Folklórhívők krédója
Májusi évfordulók
 
Jakab-Benke Nándor
Halált hozó fű terem
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 8. (574.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

Cristi Puiu az Aurora című filmjének főhősével alighanem a román újhullám legtitokzatosabb figuráját alkotta meg. És egyáltalán nem mellékes, hogy ezt a figurát ő játssza. Ezt a kiolvashatatlan arcot „igazi” színész talán elrontotta volna, de ha nem is, akkor se maradt volna ennyire enigmatikus. Márpedig ennek a filmnek a lényege a titok, a főhős csak opálosan, életlenül látszó gondolatai. A tettet büntetik – mondják –, nem a gondolatot. Puiu gondolatokkal bünteti saját figuráját.
Az Aurora minden értelemben nehéz film. Nehéz végignézni, nehéz beszélni róla, nehéz írni róla, s nehéz kitörölni az emlékezetünkből. Nemcsak azért nehéz végignézni, mert egész pontosan háromórás; nemcsak azért nehéz róla beszélni, mert látszólag alig történik benne valami; s nemcsak azért nehéz róla írni, mert Puiu készakarva pár lépéssel az ő maga indította román újhullám előtt jár. Hanem mert alaposan összezavarja azt a képet, amit a ma Romániájáról és a benne lakó emberről gondolunk és ismerünk. A Puiu által megformált Viorel egyszerre társadalmon kívüli, arra „mindössze” reflektáló különleges alak és random módon kiragadott akárki, akinek pont hétközapisága a legijesztőbb. Egyszer lassan mozgó, megfontoltan megalázkodó és szenvedő átlagember, aki a helyzet és a kontextus áldozata, akinek motivációi nyilvánvalóak – a válás –, máskor pedig arrogáns, (magát) morálisan és intellektuálisan felsőbbrendű(nek hívő) mérnök, aki úgy vágtat át mindenen, mintha ő rendezné nemcsak a filmet, hanem az egész bukaresti valóságot, és – Puiuhoz hasonlóan – mindig pár gondolattal előbb jár, motivációi titokzatosak.
Legnyilvánvalóbb filmtörténeti párja Glauco, Marco Ferreri Dillinger halott című filmjéből, negyvenkét évvel ezelőttről (nota bene: Viorel éppen negyvenkét éves). Az ott Michel Piccoli által alakított – hasonló módon a nagyiparban dolgozó, értelmiségi és iparos közti vékony sávon létező ember – látszólag unalmában, semmittevésében, egy végzetes spleen által „hajtva” puffantja le nejét. Ha az a generáció tartalmilag üresedett ki, a Puiué, úgy tűnik, formailag: a filmes minimalizmust annyira csigalassúvá és szinte öncélúvá pusztítja le, hogy ezáltal minden apróságot fel tud nagyítani, a pillantások, gesztusok, izomrándulások, félmondatok ereje többszörösére növekszik. Kerüli az analógiákat, az utalásokat, a direkt önreflexiót, egyes-egyedül a figurára koncentrál, annak via Dolorosájára, amint szembeszáll – mivel is? A társadalommal, amelyik ugyan ott van, de mintha nem létezne? A törvénnyel, amelynek képviselői ugyan beszélnek, motoznak, játsszák a bürokrata játékot, de mintha nem léteznének? Ferreri Glaucója látszólag magától cselekszik, nem látni, hogy bármiféle nyomás is nőne, feszülne benne. Puiu Viorelje ezzel szemben egy nagyon határozott, sőt számító figura, aki nagyon céltudatosan, mindent kitervelve indul el lemészárolni volt anyósáékat és exneje jegyzőjét. Aztán viszont rettenetesen izgul. Egy Oscar-díjkiosztó semmi ahhoz képest, hogy mennyire izgul Viorel az első lövése előtt, s a vicc az, hogy Puiu mindezt csak testmozgással és egyre fokozodó szuszogással éri el. Készül a bűntettre, de közben zavartan pillant körbe saját lakásában, mintha a láthatatlan kamerát látná.
Viorel egy olyan Raszkolnyikov, aki olvasta a Bűn és bűnhődést. Úgy tűnik, ő börtönbe akar kerülni, de előtte még nyugisan leül joghurtot és kiflit enni a rendőrörs előtt. Miután kinyírta lánya nagyszüleit, mintegy végrendeletként az édesanyja szomszédjánál pakolja le a lányt, de nem búcsúzik. Semmiféle pátosz nincs már benne, semmiféle megbánás. Csak valami ördögi terv, amit ő látszólag nagyon jól ismer, de a nézővel nem akarja megosztani. Az Aurora egzisztencialista filmdráma filozófia nélkül; pszichothriller mesterkélt pszichologizálás nélkül. És abszolút thrillermentesen.
Puiu ön-kálváriájának hátterében megelevenedik egy-egy szelet esős, sáros, csak ölésre jó Bukarest. Látjuk, hogyan születnek az efféle ámokfutó figurák: a fentről áztató szomszéd, aki gyerekére üvölt, a kelleténél nagyobb bűntudatot szítva a kölökben; az anyuka szomszédasszonya és annak családja, akik – mint az áldott premodern időkben – együtt élnek egy lakásban, sokan, kedélyesen, ha kicsit unottan is; a rendőrörs, ahol minden 25 évvel ezelőtti és még a bürokráciát sem tudják jól csinálni. Ebben az utolsó, rendőrséges jelenetben működik a legmaróbban a Puiu-i fanyar, fekete humor, kissé át is írva az egész film hangulatát. Ekkor kezdünk együttérezni ezzel a hidegvérű gyilkossal, ezzel a szerencsétlen elvált apával, aki mintha rádöbbenne: semmit sem ért tette, csak egy szám marad egy kartotékrendszerben. Még csak nem is jó sztori, amit mond, legalábbis a két rendőr pocsék hallgatóság...
Mint említettem, Puiu pár lépéssel mindig a román újhullám előtt jár. Míg azok legfontosabb dramaturgiai eleme a személyek közti konfliktus, s ebből a párbeszédre erősen támaszkodó formából tudtak újat faragni, Puiu most a figuráját – mint egy meg nem értett westernhőst – az egész világ ellen helyezi szembe. Feltűnik ugyan testvére és anyukája, de annyira zavaros és epizodikus szerepben, hogy egyre nyilvánvalóbb lesz: ez az ember rettenetesen magányos. Az egyes jelenetekben stratégiai helyekre „elrejtett” kamera csak svenkekkel és átélesítésekkel követi a figurát, nem vág, nem mozog, így sokkal hangsúlyosabb lesz a néző megfigyelői státusa. Amikor viszont nem látjuk a történést, akkor ez a korlátozott megfigyelői státus frusztrál és további kíváncsiságot gerjeszt. Majdhogynem ki kell következtetnünk a sztorit, pedig három óra bőven elég lenne többet megtudni belőle. Érdekes, hogy míg Puiu mesterien kezeli ezt az eszközt, a film producere, Bobby Păunescu saját filmjében, a tavalyelőtti Francescában szinte saját maga ellen fordítja ugyanezt a „cselt”.
A tavalyi TIFF-en tartott romániai premieren részt vett a rendező is. Halkan mutatta be a filmjét, majd megállt a kijáratnál és három órán keresztül képes volt állva figyelni – nem tudom, mit, hiszen ennél a filmnél nincs kitapintható, kézzelfogható nézői reakció. Izgult, mint Viorel az első ölés előtt. Amikor teljesen objektív okokból muszáj volt kimennem a teremből, s a függönybe gabalyodva a Köztársaság mozi kijáratát kerestem, hirtelen azon kaptam magam, hogy Viorel – pardon, Puiu – ott áll mellettem, és ugyanazzal a rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal néz. A hideg végigfutott a hátamon, pedig kint tombolt a június.


Aurora, színes román fim, 2010, 179 perc. Rendező: Cristi Puiu. Operatőr: Viorel Sergovici. Vágó: Ion Ioachim Stroe. Szereplők: Cristi Puiu, Catrinel Dumitrescu, Clara Vodă, Luminiţa Gheorghiu, Valentin Popescu.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében