Gondoltam, annyiszor s annyit izzadtam, hogy egy-egy remekmíves, überperszonál s mégis univerzál-jelentéstartalmú címmel kapjam el a nyájas Olvasó blikkjét, hogy ezúttal a kontraszelekció mellett döntöttem. Amint tehát a cím is mutatja: Király Farkas költőről lesz szó ebben az írásban, meg az ő novelláiról. Van azért egy másik oka is a cirádátlan címnek. De lássuk sorban.
Azt mondják a vonatkozó statisztikák, Erdélyben sok a magyar költő. Lírai nép vagyunk, na. Kevesebb viszont a magyar prózaíró. Ebben is van némi igazság, a statisztikák szerint. Hogy az erdélyi magyar prózaírók közül hányan „tiszták” (vagyis hányan nem faragtak rímet, mielőtt bicskájukat, miegyebüket belevágták volna a nagy prózai fába), nem tudom, de talán erre is létezik statisztika. Tény az, hogy Király Farkas nagyon nem „tiszta”, ha szabad így fogalmaznom – ebben az értelemben bár. Kereken öt darab verseskötete jelent meg, mielőtt prózai vizekre hajózott volna, vagyis a szakma meg a nagyérdemű eleddig költőként ismerte. (Nem írom, hogy erdélyi magyar, hiszen ez számomra természetes, annak ellenére, hogy a szerző testi valóságában 2002 óta határon kívül, Budapesten él.) Nos hát, ezennel ajánlom, nyájas Olvasó, ismerkedj, találkázz bátran Király Farkas prózaíróval. Bőven megéri. Engem első ránézésre lefegyverzett. Röstellem is kissé, hogy ekkora szubjektivitással nyitok, de nem tehetek másként. Lássuk, miért.
A prózakötetnek karcsúcska (125 oldal) borítóján valamilyen gyalogjáró hely látszik, talpig télben. Két alak sétál a flaszteren, mindkettő az olvasó felé. Az elöl-járó állig kabátban, a mögötte levő nem. Utóbbi nem is egyedül jár, apró eb kapcsolódik hozzá pórázon. És itt jön a csavar. Akárhogy néztem a képet (még a gyerekeimet is megkérdeztem, mint ehhez hasonló helyzetekben mindig), úgy tűnt, a kutya nem a gazdival egyirányban sétál, hanem elfele. (A félreértések elkerülése végett: nem rángatja a pórázt, nincs valami jóféle ebvéce, ebhölgy, ebfiú a képen kívül. A kutyus olajozottan megy arra, amerre.) Talán a fejére maszatolt kis piros folt az oka, talán nem. Aztán persze jön a fölöttes én, és optikai csalódásra, a fotó homályaira hivatkozva helyükre rakja a dolgokat. Az a zavaró kis lehetetlenség minden alkalommal feltűnt, amikor kézbe vettem a könyvet. Úgy gondolom, egy borító akkor igazán jó, ha a manapság többé-kevésbé kötelező marketingimázson túl összhangban van a magán túli szövegekkel. Király Farkas prózakötete esetében pedig ez van: az a kis vizuális paradoxon tökéletesen idomul a novellák gyökvalóságba áztatott csodás szövetéhez. Amelyek pedig nem egy tőről fakadnak, ha szabad így fogalmaznom. Az egyenletes, egységes, monoblokk stílusú írások szigorú szerelmesei bizonyára megrónák a szerzőt, hogy hol így ír, hol meg úgy. Hogy, aszongya, több hangon szólal meg. Meg hogy ez a kezdő írók saját hangkeresési kálváriájának tünete. Nem vitatkozom én a szigor e szerelmeseivel, viszont lágyan leporolom őket az asztalról, ha netalán ott vannak. Ugyanis meglátásom szerint Király Farkasban épp hogy nem a vért izzadó, saját hangja után kurkászó versenyzőt kell látni, aki arcára száradt szardonikus vigyorral igyekszik magának helyet verekedni a pályán. Inkább amolyan homo ludens ő (na, ebben viszont következetes, olvasd csak a verseit, nyájas Olvasó), aki eljátszik formával-tartalommal, és egyetlen szabályt tart be csupán: a játékban nem ismer tréfát. A többi, ha úgy tetszik, magától jön.
Ilyen magától értetődő dolog például a szövegek sallangtalansága. Egyetlen novellát kivéve (a Mese habbal című, egyetlen mondatból álló írásról van szó), csupa egyszerű, világos, egyensúlyban levő mondatokból építkező textusokat találunk a kötetben. (Ennyit a több hangon megszólalásról.) Ez persze lehet stratégia is, hiszen az olvasói türelmet, figyelmet és IQ-t próbára tevő joyce-i mondatokkal Nobel-díjat lehet szerezni, kiterjedt olvasótábort viszont kevésbé (na jó, a Nobel után igen). Ám szerzőnk habitusát némileg ismerve, kétlem, hogy erről lenne szó. Akkor viszont másfajta tudatos választásra kell gyanakodnunk. Ugyanis az sem érvényes e próza esetében, hogy egyszerű történetekhez egyszerű mondatokat rendel a szerző. Király Farkas történetei gyakran éppoly bonyolultak, ezeregydimenziósak, mint Borges, Calvino, Hrabal vagy bárki más prózavilágbajnok meséi. A történeteket hordozó eszköztár viszont a lehető legegyszerűbb, ha tetszik, túlságosan is emberi. Ezért sem kísérleteztem én sem valamiféle kacifántos címmel, próbálván követni a királyi nyomot.
És akkor nézzük a történeteket. A szerző otthonosan jár ki-be a különböző műfajok labirintusában. Megkockáztatom: olyannyira otthonosan, hogy aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy ezeket a novellákat ötkötetes költő írta. Van itt mágikus realista mese, sci-fi (Király Farkas egyébként a műfaj nagy rajongója, mondom, csak hogy pletykáljak is), antik és kortárs legendárium, sőt, fantasy. A fikciós kavalkád pedig gond nélkül elkeveredik az önéletrajzi (memorialisztikus?) dimenzióval, hála a szerző játszi kedvének; és hát az arányérzéknek is van ehhez némi köze. Két novellát emelnék ki a sok említésre méltó közül. (Megjegyzem, ha csak ez a két írás szerepelt volna a kötetben, akkor is minden kalapot megemeltem volna a szerző előtt.) Az egyik a kötet nyitószövege, az Apostol Barna találkozása című. A doppelgänger-történeteknek Vadkelettől Vadnyugatig komoly világirodalmi hagyománya van. Király Farkasnak sikerül úgy hozzányúlnia a témához, hogy ne érződjék sem a nagy elődök nyoma, sem a „merjünk nagyot mondani” mellékíze. Ráadásul olyan technikai bravúrral érzékelteti a történet főszereplőjének kettéhasadását, amelyet én eddig senkinél sem láttam. (Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs, de mégis.) Gyakorlatilag úgy kezeli a fehér lapot, mint a filmrendező az osztott képernyőt: a lap bal oldalán Apostol Barna, a sofőr történetét olvashatjuk, a jobb oldalon pedig Apostol Barna, a hajléktalan életútját követhetjük nyomon. A két párhuzamos szál helyenként egymásba fonódik, hogy aztán ismét különváljon, és megint. Ismét kockáztatok egyet, de recenzensként nyugodtan megtehetem: kevés ilyen furmányosan szerkesztett, mégis kimondottan szimpla kávé jellegű novellát ismerek a magyar irodalomban. A másik (számomra) különösen fontos novella a kötet címadó szövege, A Boldog utca hava. Mint oly gyakran a kötetben, a szerző ezúttal is egy narrátor-figura szájába adja az elbeszélendőket. Nem mondom, hogy akármelyik irodalmi terminátor megirigyelné a csikorgó fagyban didergő csavargót magasról letojó mentőállomás bűn-és-bűnhődés történetét, bár mégis, igen. A novellából áradó mélységes emberszeretetről, humanizmusról, miegymásról sem beszélek, elvégre cinikus korban élünk. Elég annyi, hogy megtörténik a csoda, amiben a kutya sem reménykedik, sőt, eszébe se jut. És ez a csoda-kontra-cinizmus meccs vonul végig Király Farkas novelláin, mintegy bizonyítékaként annak is, hogy a szerző nagyon is tud egyenletes, meg egységes, meg monoblokk lenni, abban legalábbis, ami számára fontos.
Amit talán felróhatnék Király Farkasnak ezen novellák kapcsán, hogy például helyenként nem tud lemondani egy önmagában jól működő, a szövegtestből viszont kilógó poénról, meg hogy itt-ott nehezére esik pontot tenni a történet végére, nem teszem meg. Azért nem, mert ezek a hibák elhanyagolhatók a kis és nagy csodák halmazához viszonyítva. A magam részéről csak tapsolni tudok Király Farkas „nem tiszta” prózaírónak, és, hogy a hasonmás-analógiával is éljek, Király Farkas „nagyon tiszta” prózaírónak. Te meg, nyájas Olvasó, tedd a dolgod. Olvasd!
Király Farkas: A Boldog utca hava és egyéb történetek. Kriterion, Kolozsvár, 2010.