Van egy nagyon kedves kis könyvem: Bartók Béla válogatott írásai. A Kolozsvárról elszármazott Szöllösy András gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá. 1956-ban jelent meg Budapesten, azóta őrzöm ezt a kötetet könyvtáram kincsei között. Sokszor nyitottam ki az elmúlt fél évszázad során és mindig találtam benne valami nagyon igazat, nagyon emberit. Most is ezt tettem. A 150-ik oldalon nyílott a könyv. Szokatlan, ritkabetűs néhány soron akadt meg a szemem. Az egyik leghoszszabb Bartók-tanulmány, a Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? záró szavai voltak: „Nem vagyok matematikus, sem közgazdász, de talán nem tévedek, mikor azt mondom: ha csak azt a pénzt fordítanák népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából föl lehetne gyűjteni.” Ez a felsóhajtás 1936-ból való, és mennyire igaznak hat ma is.
Sokszor feltesszük a kérdést: miért is fordultak oly nagy lelkesedéssel, olyan bátor kitartással és olyan hatalmas tudományos megalapozottságú módszerekkel a népzene hívői egy olyan lappangó, óriási kultúrkincshez, amelyet nemcsak felfedezni, felszínre hozni, megmunkálni kellett, de a világgal el kellett fogadtatni is. Az európai zene a 20. század elejére olyan rendkívüli fejlődést ért el, hogy úgy tűnt, ennél tökéletesebb művészet a zenében nem is létezhet. Bárki, aki zenével akar foglalkozni csakis ebből indulhat ki, ez a minta, ez az egyedüli helyes út. Elképzelni sem tudták akkor, hogy létezhetik valami itt Európa kellős közepén, ami értékében versenyre kelhet ezzel a zenei világgal. Azt viszont még feltételezni sem merték, hogy egy megújhodó zenei világ születhetik belőle, amely alapjában rendíti meg az akkori zenei világfelfogást. A gyűjtők is csak sejtették kezdetben, hogy mit is találtak. Az anyag feldolgozása során derült ki, hogy egy új, az addig ismertektől teljesen eltérő zenei gondolkodást és ennek megfelelően egy ALAPJAIBAN ÚJ ZENEI RENDSZERT TALÁLTAK.
Ha csak ezt a részét tekintjük a folklorizmusnak – az ősi zenei kultúra megmentését és egy új, minden más nyugat-európai zenétől eltérő zeneiség felfedezését –, máris előttünk áll a 20. század egyik legnagyobb eredménye. De többről van szó. A háborúkba, társadalmi kiútkeresésekbe, ideológiai káoszba belefulladó emberiség számára kínáltak lelki-szellemi mentőövet. Itt nemcsak a zenére gondolunk, hanem a mélységekből művészi aranyértékeket felszínre hozó minden más művészi megnyilatkozásra. Bartók szavaival: „Teljesen félreismerik a helyzetet azok a nyugat-európaiak, akik ennek a világszemléletnek megnyilvánulását a zeneművészetben „folklorista” irányzatnak skatulyázzák be, bizonyos lekicsinylő hangsúllyal. Mert itt nem „folklorista” zenedarabkának idegen anyagba való beoltásáról, hanem ennél sokkalta többről van szó: új zenei szellem kialakulásáról, földből kisarjadzott zenei erők alapján.” (Népdalkutatás Kelet- Európában, 1943)
Bartók „új zenei szellemre” utal. Műveivel egy új VILÁG-SZELLEM kialakulását készítette elő. Igazából ezért harcolt. Akik őt követték, szintén ezen az úton akartak haladni. A 21. század elején feltehetjük a kérdést: vajon megszületett vagy csak születőben van az emberiség életének ez a nagy fordulata?! A technikai civilizációba belehajszolt emberiség megsejtett-e valamit ebből a hatalmas átváltozáskényszerből. Vajon sejtjük-e, hogy a dolgok hatalmas irányváltozásba fordulnak át?
A gépek világában vajon kik figyelnek a „földből kisarjadzott (…) erőkre”? Magára arra a tényre, hogy ezek organikus erők, nem magunk fabrikálta gépek, masinériák, szintetikus anyagok, festett vizek, számítógépek virtuális világa. „Mi a természet nyomán alkotunk”, mondja Bartók. És ez több, sokkalta több, mint nosztalgikus „vissza a természethez” jelszó. Nem VISSZA! ÚJRA EL KELL INDULNUNK a mélyből kisugárzó erővonalak mentén. Ez nemcsak azt jelenti, amit manapság annyian és annyira (!) hangsúlyoznak, hogy meg kell mentenünk a Földet, vagyis a természetet, amiben élünk, sokkal inkább azt, hogy a magunk lelkiségében kell MINDENT ÚJRAKEZDENÜNK.
