A barokk kori Kolozsvár egyik legnagyobb szobrászaként tartják számon, s munkásságának meghatározó szerepe volt a bonchidai Bánffy-kastély barokk fényének, hírnevének európai szintre emelésében is. Johannes Nachtigall halálának 250 éves évfordulója alkalmából életének és munkásságának felidézésével művészi nagysága előtt kívánunk tisztelegni.
Születését, származását homály fedi, rövid életénél csak korai halálával zárt pályafutása volt rövidebb. Ám életének két évtizedet kismértékben meghaladó időszaka alatt oly mennyiségben hagyta ránk karakteres alkotói tehetségének emlékeit, ami korának egyedülálló művészszemélyiségévé emeli. Szentek, egyházatyák, héroszok, antik istenek kerülnek ki néhány év alatt kő- és fafaragó műhelyéből, vésője alól, hosszú sorokban követik egymást, hatalmas galériáját adva az erdélyi barokk – egyházi és laikus – figurális szobrászatnak. De kiemelkedő az oltár, emlékmű, épületdíszítő architektonikus szobrász tevékenysége is. Itt valóban a bőség zavarával küzd a szemlélő, s gondban van az emlékfelidéző is, hiszen rövid megemlékezésben kell szólnia e hatalmas életműről. Nem lapozhatunk fel úgy az erdélyi barokk művészetet taglaló könyvet, hogy nevével ne találkoznánk, művészettörténetünk mégis adós egy személyének, művészetének szánt átfogó tanulmánnyal.
Magánéletének néhány mozzanatát Bíró József kutatásai nyomán ismerjük. A család a 17/18. század fordulóján vándorolhatott be német földről, s kolozsvári jelenlétükről tanúskodik az idős Nachtigall Sara nevű lányának megkereszteléséről szóló 1717-es egyházi bejegyzés. Ám az ifjú Nachtigallról – aki szintén ez év körül születhetett Kolozsváron – nem történik említés.
Az ifjú képfaragó a Szent Mihály templom plébánosának, Biró Jánosnak a felkarolása nyomán kerül a kolozsvári megrendelői kör figyelmének középpontjába. Biró plébános páratlan szervezőkészségével ez idő tájt kezd a protestáns liturgia puritánsága és az 1697-es tűzvésztől megsanyargatott templom újjáépítésébe, belső díszítésébe. Nachtigallt pedig 1740-ben társával, a nála két évvel fiatalabb Anton Schuchbauerrel együtt Kolozsvár főtemplomának egyik legreprezentatívabb berendezésén, a szószéken munkálkodva találjuk. Hatalmas és megtisztelő a feladat két ilyen fiatal művész számára, s csak sejteni tudjuk, hogy nem minden előzmény nélküli. Az ifjú János mesternek a szószék alsó része, a katedra jut a közös munkából, ahova erőteljes megformálással helyezi el a négy egyházatya szobrát, keretezve ezáltal a mellvéd-kazetták evangélista domborműveit. De az ő keze nyomát viselik a feljáró és a szószék-hátlap Krisztus életéből vett jeleneteket megörökítő aranyozott reliefjei is. A templom további berendezésében mára csak részleteikben fedezhetők fel további művei: az 1750-ben állított eredeti Szent Katalin-oltár (jelenleg Szent József-oltár), valamint az 1743-as pápai búcsú emlékére emeltetett hatalmas Kőfeszület. Ez utóbbi eredeti megformálásában a keresztre feszített Jézus fájdalmas alakja körül csoportosuló Szűz Mária, Evangélista Szent János és Mária Magdolna alakját foglalta magába, a kereszt feletti gomolygó felhők közül áldását nyújtó Atyaistennel s a Szentlélek fehér galambjával. A feszület fennmaradt állapotában annak az orgonának a karzata alatt áll, amelynek „cirádái” s hét díszítő szobra szintén Nachtigall mára már múzeumok rejtekén lappangó művei.
Az egyházi bizalom azonban nem csak Biró plébános irányából mutatkozik. Az Antalffi István ferences rendházfőnök által kezdeményezett barokk átépítés keretén belül, 1740-ben gazdag faragású szószék készül az óvári Ferencesek templomába, s feltehetőleg szintén Nachtigall munkája nyomán. S szerepet vállal a templom barokk homlokzatának Mária Immaculata, Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal alakjával történő ékesítésében is, valamit a torony tövében meghúzódó Lorettói Ház homlokzatát díszítő, „Názáreti Ház átszállítását” megörökítő relief kidolgozásában.
Bonchidai munkásságának első jeleként 1747-ben a református templom kapuzatának három zömök testű angyalszobrát faragja meg, s ez után következnek a Bánffy-kastély szobrai, amelyekkel a tehetséges szobrász, a bécsi csillogással hazaérkező főúr, gróf Bánffy Dénes (1723-1780) megrendelésének tesz eleget.
Mária Terézia főlovászmestere, családi hagyományként megőrzött református hite ellenére, már csak tisztsége miatt is szoros kapcsolatban állhatott a habsburgi politika támogatását élvező katolikus egyházzal, s e kapcsolat előbb házasságával (1746), majd saját katolizációjával (1755) is megpecsételődik. És ebből a bonyolult, de egyértelműen katolikus irányultságú hitéleti kapcsolatból születik meg, alig pár év leforgása alatt, a barokk kor szellemében átépített kastély épületszárnyainak attikájára 46 db. a pogány mitológiát megelevenítő szobor, hirdetve a Methamorphosis-beli ovidiusi gondolatot, annak keresztyén transzformációját, a hét főbűn által megkísértetettek tragikus sorsát. Bár a téma nem páratlan a barokk kori művészettörténetben, vitathatatlan, hogy a kő Nachtigall vésője nyomán vált antik hőssé, fájdalma görcsébe merevedett hérosszá Bonchida falain. A mozdulatok változatosságával, merészségével, az alakok színpadias elhelyezésével valóságos Teatrum Mundi született a bonchidai kastély épületein, a földöntúli erők által mozgatott földi élet színjátéka. A barokk épületszobrászat Lajtától inneni páratlan bonchidai galériáját, tucatnyi barokkos urnadísz, homlokzatot díszítő főúri címer, paripás díszkút, gazdag faragással ékesített istálló és lovardakapu, belső stukkódíszek egészítik ki, építészettörténetileg megkerülhetetlenné téve a Bánffy-kastély barokk újjászületését (mint ahogy megkerülhetetlen az egykori dicső fényének elmúlása is, melyet a helyszínen, az egyedül maradt Héliosz napisten szobra hirdet).
Egy évtizednyi látványos munka s az ezzel járó feltételezhető hírnév a század közepén családalapításra ösztönzi a 33 éves művészt. 1750. október 18-án veszi feleségül Catharina Beltnerint. Öt gyermekük születik, s érdekes egybeesés, hogy Catharina asszonnyal történt házasságkötésének évére esik a plébániatemplom egykori Szent Katalin-oltárának elkészítése is.
Nachtigall okiratokkal igazolt munkái mellé a különböző forrásokra támaszkodó, analógiát kereső és találó szakirodalom – nem egyszer vitázva is egymással – még számos más emléket is köt. Érett barokk művészetének jellegzetes jegyeire alapozva, így lesz munkássága, életének kényszerű rövidsége ellenére is Erdélyben szerteágazó. Nachtigall művét bírni ugyanis rangot jelent a barokk szobrászati emlékek között.
Az egyik ilyen vitatott jelentős alkotás Biró János plébános által a kolozsvári pestisjárvány emlékére állíttatott s a Szent Mihály-templom bejáratául is szolgáló Diadalkapu a maga csodálatos, mára sajnos csak képeken felfedezhető barokk architektúrájával, a hármas nyílásának központi ívét lezáró Szent Mihály-szoborcsoporttal, a pestistől védő szentek szobraival a jellegzetes, fülkében fekvő női alakjával. Szerzőségével kapcsolatban König Jánosnak, a gyulafehérvári vár díszkapuinak építőjének a neve épp úgy megjelenik, mint szobrásztársáé Schuchbaueré és „Joannes Lapicida”-ként Nachtigallé is.
Munkásságának számbavétele meszsze túllépné egy rövidre szabatott megemlékezés kereteit. Mindazonáltal nem tehetjük meg, hogy ne említsük meg a csicsókeresztúri falifülke Piétáját, a kolozsvári piarista templom szószék-hátlapjának domborművét, a hadadi istálló lovas emléktábláját vagy a szentbenedeki unikornisokat. S a sort folytathatnánk a piarista templom kórusi székeinek, imakarzata mellvédjeinek díszes faragványaival, a kórodi gyertyatartókkal, a marosvásárhelyi plébániatemplom fő berendezési tárgyaival.
Utolsó munkájaként tartják számon a Báthory-Apor szeminárium homlokzatán 1990-től újra látható Szent József-szobrot, melynek a címben idézett felirata – Te leszel az Én házam felett – Nachtigall épületszobrászati munkásságának valóságos jeligéje lehetne.
A levéltári bejegyzések szerint 1761. június 5-én távozik az élők sorából – ugyanazon a kora nyári napon, amikor majd kétszáz évvel később az erdélyi Verszália utolsó tulajdonosa, gróf Bánffy Miklós is.
