Balázs Tibor Az idegenség hatalmi képzetei a romániai magyar lírában 1919–1989 című értekezéséről
Balázs Tibor viszonylag kevéssé ismert alakja a magyar irodalomtudománynak, tulajdonképpen költőként és könyvkiadóként vagy antológiák szerkesztőjeként ismertebb, mint filológusként és teoretikusként. Doktori értekezése mindazonáltal azt tanúsítja, hogy érdeklődésének és munkásságának középpontjában az irodalomelmélet és a líraértelmezés áll. Ezt igazolta két korábbi munkája is: a 2001-ben megjelentetett Bevezetés a hermenetikába és 2003-ban közreadott Hatalom és metafora a romániai magyar, román és szász lírában 1919–1989 című művei. Mindkettő a jelen értekezés alapvetésének és kiindulásának, pontosabban a jelen értekezés a két korábbi munka összefoglalásának s továbbfejlesztésének tekinthető.
Az értekezőt mindenekelőtt az irodalmi művek mögöttes terében kimutatható intellektuális, illetve etikai pozíció érdekli, azaz egy karakteresen elméleti feladat, amely mindenekelőtt a művek s az írók s ezeken túl magának egy nagyobb irodalomtörténeti, pontosabban líratörténeti korpusznak, az erdélyi (romániai) magyar költészetnek az irodalomelméleti s etikai koordinátáit kívánja megállapítani. Az értekezésnek közel fele ezen elméleti kérdéseknek a vizsgálatával foglalkozik, és ennek során kétségtelenül eredeti megállapításokkal gazdagítja az erdélyi magyar líráról korábban kialakított képet. Ez a kép ugyanis mindeddig jórészt a hagyományosabb irodalomelemzés és -értelmezés eszközeivel vizsgálta ezt a költészetet, és jobbára olyan értelmezési pontok felől közelítette meg, mint amilyen a kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarság közösségi tapasztalata és önismerete vagy az erdélyi magyar költészet elhelyezkedése a huszadik század magyar költészetének eszmei és poétikai irányzatai és törekvései között.
Balázs Tibor mindehhez képest merőben új vizsgálati pozíciót alakított ki, midőn a modern irodalmi hermeneutika felől vizsgálta az erdélyi magyar lírát. Ebben a tekintetben igen széleskörűen használta fel a modern hermeneutikai irodalom, általában a filozófiai előfeltevésekből kiinduló modern irodalmi teóriák javaslatait, például Jauss, Gadamer, Derrida, Bachelard, Ricoeur, Foucault és Barhes gondolatait. Ezeket az elméleti megfontolásokat az erdélyi magyar költészet egy új szempontú elemzésének, illetve az elemzés alapvetésének a szolgálatába állította, és ez a művelet kétségtelenül új megfigyeléseket tett lehetővé az erdélyi magyar költészet, mint kisebbségi mentalitásszerkezet vizsgálata során, illetve új teoretikus összefüggésrendszerben helyezte el ennek a költészetnek a törekvéseit és eredményeit.
Az értekezés hermeneutikai horizontjának központi fogalmát: a „hermenetikát” maga Balázs Tibor vezette be, valójában az imént említett 2001-es tanulmányban. „A hermenetika – határozza meg jelen értekezésében magát a vizsgálat kiindulásaként létrehozott elméleti kategóriát – abból indul ki, hogy az archaikus ember és a modern, a posztmodern ember én- és világszemlélete alapvetően egységes problémán nyugszik. A probléma lételméleti: az én transzcendálhatóságának hite és/vagy kételye. Az ember mindenekelőtt azt akarja tudni magáról, hogy véges-e vagy végtelen.” A „hermenetikának” ilyen módon egyszerre van ontológiai és etikai illetékessége és feladata. Valójában, kissé leegyszerűsítve, azt vizsgálja, hogy az ember, pontosabban a gondolkodó és alkotó ember, jelen esetben a költő, miként reflektál arra az élethelyzetre, amelyet a történelem vagy a társadalom rákényszerít, és miként értelmezi a maga erkölcsi stratégiáját és tennivalóit. Különös tekintettel arra a kelet-közép-európai irodalomra, közelebbről az erdélyi magyar költészetre, amely a huszadik században szinte mindig az államrend, a diktatórikus politikai hatalom nyomása alatt tevékenykedett. Balázs Tibor helyesen jegyzi meg, hogy a huszadik század második felében Romániában élt magyar, román és német alkotó egyéniségek „költői énje” nehezen lenne értelmezhető „a represszív történelmi-politikai metanarratíva ismeretének hiányában”. Ez a „metanarrativa” a kelet-közép-európai irodalmak és különösen egy kisebbségi, tehát kétszeres kiszolgáltatottságban élő irodalom, mint amilyen az erdélyi magyar költészet, gondolkodásmódját, magatartását, etikai stratégiáját határozza meg.
Az értekezés külön fejtegetéseket szentel annak, hogy ezt a költészetet, illetve magát a Romániában élő magyar kisebbség irodalmát vajon „romániai” vagy „erdélyi” irodalomként lehet-e meghatározni. Balázs Tibor jól látja, hogy ez a két fogalom, mint „entitás-meghatározás” többnyire aszimmetrikus ellenfogalmakként van jelen a tudományos diskurzusban. Ő tulajdonképpen mindkét fogalomnak szerepet ad, mégis úgy tetszik, mintha kissé túldimenzionálná a „romániaiság” fogalomkörét. (Tudjuk, hogy ezekről a fogalmakról már a harmincas és a hatvanas években is voltak viták, korábban Gaál Gábor publicisztikus megnyilatkozásai, később Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti összefoglalása körül.)
Magam inkább az „erdélyi irodalom” fogalmának a használata mellett adnám le szavazatomat. Pontosabban talán annak a megfontolásnak a figyelembevételével, amelyet Roland Barthes Történelem vagy irodalom? című tanulmánya vetett fel, midőn „az irodalom két előfeltevéséről” beszélt. „Végső soron – olvasom itt – az irodalomnak két előfeltevése van: az egyik történeti, amennyiben az irodalom intézmény; a másik pszichológiai, amennyiben alkotás. Tehát tanulmányozásához két különböző tárgyú és módszerű szaktudomány szükséges. Az első esetben a tárgy az irodalmi intézmény, a módszer pedig a történelmi módszer, az adott időpont színvonalának megfelelően. A második esetben a tárgy az irodalmi alkotás, a módszer pedig a pszichológiai vizsgálat.” Úgy hiszem, az irodalmi alkotások vizsgálata inkább az „erdélyiség” fogalomkörének használatát kívánja meg, még abban az esetben is, ha az alkotó egyéniség (mint például Szemlér Ferenc vagy Méliusz József) Bukarestben élt, a „romániaiság” fogalma jobbára az irodalom intézményi szerkezetének helyzetét és ennek következményeit jelölheti meg.
Az értekezés nagyobbik része az erdélyi (romániai) magyar költészet alkotó egyéniségeinek munkásságát mutatja be a teoretikus fejezetek által felállított hermeneutikai keretben. Negyvennégy ilyen „hermenetikai” fogantatású költőportréval találkozunk Reményik Sándortól, Áprily Lajostól, Tompa Lászlótól és Dsida Jenőtől kezdve Jékely Zoltánon, Szabédi Lászlón, Méliusz Józsefen és Szemlér Ferencen keresztül Kányádi Sándorig, Páskándi Gézáig, Lászlóffy Aladárig és Markó Béláig. Vannak közöttük találó megfigyelésekben gazdag költőportrék, mint amilyen a Reményik Sándoré, Dsida Jenőé és Kányádi Sándoré, és vannak igen rövidre (egy-két bekezdésre) fogott jegyzetek is, ezek igazából nem tesznek hozzá semmit ahhoz a képhez, amelyet az értekezés tárgyáról kapunk az elméleti fejezetekben. Külön meg szeretném említeni azt, hogy Jékely Zoltán költészetét, annak ellenére, hogy ez a költészet igen hitelesen szolgáltatna érveket Balázs Tibor elméleti megállapításai mellett, alig elemzi az értekezés. Holott a költőnek számos olyan verse van (hirtelenében A marosszentimrei templomban, Az én országom, Madár-apokalipszis, Az utolsó szó keresése, Kirándulás a Húsvét-szigetekre, Ehnaton álma című költeményeire gondolok), amelyek nagyon is jól támaszthatták volna meg a szerző elméleti fejtegetéseit.
Végül is Balázs Tibor értekezését igen alapos, elemzésekben és következtetésekben gazdag munkának tartom, amely széles körben tekinti át az általa felvetett kérdések magyarországi, erdélyi magyar és román, valamint nemzetközi szakirodalmát. Kétségtelenül új szempontokat és módszereket vezetett be az erdélyi magyar költészet értelmezésébe, és megfontolást érdemlő megállapításokat tett, mindenekelőtt ennek a költészetnek a kisebbségi helyzetből eredő bölcseleti pozícióit illetően.