Volt egy nagyon finomkodó, választékos modorú ismerősöm: a fasírozottat labdapecsenyének nevezte, a csörögét forgácsfánknak. Ami végül is nem kifogásolható: a fasinál magyarítani akart, a csörögéről nyilván azt hitte, hogy provincializmus, tájszó, erőltetett népieskedés. Azonban minden megszólalása helyreigazításnak hatott, a modoros úriemberi póz fenyegetésnek, de legalábbis figyelmeztetésnek. Befele nagyon rideg, kíméletlen személyiséget takart. Öregségében összeomlott, és elmegyógyintézetben fejezte be életét. (Ugyanakkor egy hozzá tökéletesen hasonló személyiség a száz felé közeledik, és még jól tartja magát; mindjárt meglátjuk, miért.)
Vagyis a nagyon következetes finomkodás, egyáltalán a megrögződött modorosság azt jelzi, hogy a személyiség felszín alatti üregei sötét gyötrelmekkel telvék; s ezek általában a csalódottságból, még gyakrabban a gyávaságból fakadnak.
Van olyan korszaka az ember felserdülésének, amikor a modorosság, akár finomkodó, akár durváskodó, avagy bolondozó, bohóckodó: természetes! A kamaszkor, plusz-mínusz egy pár év. A szokásos romantikus sztereotípia: elidegenedés a környezettől, elvágyódás, majd a kaland keresése. Sajnos, a mai világban többnyire csak szánalmas kis kalandokra kerülhet sor: egy-egy sunyi kis bűnözés, ivás, kábszerezés, orv verekedések; a kislány egy este tulipirosra festett hajjal állít haza vagy színes téglalapokat festve arcára lófrál a város gyanús hírű utcáin.
Viszont az emberek egy részénél, amint ez köztudomású, a romantizáló, kamaszkodó hajlamok nem érnek idejében véget s a jellem kellemetlen megcsököttségéhez vezetnek, s ami sajátságos, általában az átlagon aluli és az átlagon felüli intelligencia- és jellemszintnél tart sokáig utóvirágzásuk, akár a sírig.
Az egyik csoportba az örökké hülyéskedő fajankók és fakutyák tartoznak, a másikba a bohémkedő, hóbortos, de legalábbis bogaras művész- és tudósfélék. És különösen a féltehetségek; minél nagyobb féltehetség, annál inkább. Mivel a tudományhoz nincs elég kitartásuk, tódulnak a művészpályákra, főleg az olyanokra, amelyeken mások „mozgatásával” lehet sikert elérni.
Ahogy mondani szokás: nincs elviselhetetlenebb fajankó egy szellemes fajankónál, ugyanúgy nincs elviselhetetlenebb hóbortos egy nagyon intelligens hóbortosnál: ezekre főleg a „hálátlanság-komplexus” jellemző, a hozzájuk legközelebb álló, legjobban ragaszkodó személyeken törekednek kitölteni a dühüket, illetve azoknak a bántalmazása szórakoztatja őket a legjobban.1 Nagy emberek életrajzírói gyakran mással, belső megterheléssel, elmélyültséggel magyarázták a hálátlanságokat, valójában ki lehet mutatni, hogy – szándékosak voltak. A fentebb említett modoros, formalista, önző személyiség azért él vidáman majdnem százéves korában is, mert – színdarabokat ír, s általában nem is rosszakat. Ezekben, történeti személyeknek álcázva, szeretteit gyötri, s ebben lel megoldást lelki bajaira.)
*
Egy színdarabot játszanak egy ideje Kolozsváron: Megöltem az anyámat címmel Visky Andrástól. A szerző költő, dramaturg és egy vallásos mozgalom aktivistája. Nem láttam, nem is fogok megnézni egy ilyen című darabot. Különben is, elcsépelt fogás. Annak idején, a XIX. század derekán, a nagy polgárpukkasztások korában, Baudeleire, a legkényesebb ízlésű, legtökéletesebben verselő francia költő egyszer így kezdte egy előadását nagyközönség előtt: „annak idején, amikor szegény apámat megöltem…” Máskor arról mesélt, hogy apját megölte és megette… Aztán jött Dosztojevszkij, majd később a római császárokról szóló rémregények, Graves Caligulái, a Nérók, majd Camus, Julien Green; s a téma leszállt a cselédszobákba és a Móricka-viccekbe. Végül nem is tudom, a Visky-darabban valóban megölnek-e valakit egyáltalán? Nekem elég maga a kijelentés s az a körülmény, hogy a darab csak 12 éven felüli nézők számára megtekinthető. Ugyanakkor Arisztofánész Lüzisztratéjához már megkívántatik a 18 év betöltése. Hogy is van ez?
Úgy van, hogy gyilkolni kevésbé illetlen dolog, mint koitálni! Csak az tisztázatlan, hogy a gyilkosság mikor szimbóluma a coitusnak, illetve, a szexuális aktus mikor jelképes gyilkosság, a pszichoanalízis szemszögén át nézve? És hány éves kortól kezdve hozzáférhető a téma, mint látvány és olvasmány?2 És vajon, ha ilyen című előadást tűznek műsorra, hogy Megnyivasztom parázna nagyanyám, felemelik-e a hozzáférhetőségi korhatárt legalább tizennégy és fél évre? Igaz, gyakorlatilag nincs jelentősége, hiszen bármely fürge ujjú gyerek a távirányítóval esténként a tévében megkereshet legalább 3–4 anyagyilkosságot, s még egyszer annyi egyéb családtag megöléséről szóló képsort. És miért kellenek ehhez vallásos kisszínházi zarándokutak?
A lélektan eljutott már régen oda, hogy ki mer mondani ilyen tételeket: a magasabb rendű intelligencia és a kézügyesség egymással negatív korrelációban van, viszont Lombrosonak a Lángész és őrület című munkáját diszkvalifikálták. Evvel egyet is lehet érteni, hozzátéve, hogy a magasabb intelligencia és az alacsonyabb rendű moralitás olykor hajlamosnak mutatkozik a pozitív együttműködésre.
Egy ízben, jó hatvan esztendővel ezelőtt, egy igen művelt elmeorvos magánbeszélgetés során sok ijesztő esetet mesélt az erdélyi magyar „csúcsértelmiség” némely jellembeli fogyatékosságáról. Egyszer csak hirtelen megdermedt, s kis hallgatás után, maga elé suttogva kérdezte: Vajon a gályarabok énekének ezek a sorai, hogy
azt bünteti, kit szeret,
másképp ő nem is tehet –
tulajdonképpen mit akarnak mondani?
***
Vissza kell itt fordulnunk, nemcsak azért, hogy illetéktelenül ne kezdjünk teologizálni. A modorosság rosszat sejtet, mert nem természetes, mert szerepjátszás, őszintétlenség. Azonban a túl nagy természetesség sem egyszerűen személyiség- probléma, de lehet az elmebaj kifejeződése is, az erkölcsi nihilizmusé mindenképpen. Természetellenes dolgokról nem lehet természetes hangsúllyal beszélni, és nem lehet a tizenhárom éveseket is hozzászoktatni, hogy egyszerű kijelentő mondatban szokjanak a gondolathoz: megölni az anyámat.
Camus a Közönyben azt ábrázolja, hogy aki képes akár ünnepnapon is terítetlen asztalról enni, az ölni is képes, őszinteségében és természetességében. Caligula kimond szörnyű dolgokat, a legnagyobb természetességgel, és rájön, akár meg is lehet tenni ezeket. Ha mindenki csak mosolyog?
Jegyzetek
1Egy tudós ismerősöm esténként a legjobb barátja kíséretében hazajárva, egy sötét mellékutcában egy, a járdára nyíló szobaajtót rendszeresen levizelt. Egyik este a barátja feje fölött észrevétlenül megnyomta a csengőt. Aztán a másik járdáról kuncogva figyelte, mint kergetik – püfölik a lakók gyerekkori kebelbarátját.
2Ilyen „ödipuszi” témához érve, az utóbbi húsz évben keletkezett legjobb magyar regény Kristóf Attilától az Ödipusz körbejár. Olvasmányos, izgalmas, semmi bántó nincs benne. Miután a szerző újságíró, művét az irodalmi élet nem vette tudomásul. Ugyanakkor a nővérét, aki franciául ír, és szintén feldolgozta a témát, sejtelmes semmitmondással és sivár szépelgéssel, nem győzték méltatni.
Hibaigazítás:
a Helikon előző, 9. száma 16. oldal 6. sorában helyesen „Sóvágó Jánosé” olvasandó.
