Azon a reggel, mikor nem kelt fel a nap,
az első óra csak várakozás volt, tömény csend.
Talán csak késik... Talán még éjszaka van,
vagy rosszul járnak az órák odakint, idebent.
Aztán jöttek a találgatások:
teljes napfogyatkozás lehet
(bár nem jelezték a csillagászok),
vagy rejti a napot előled
valami sűrű fekete ködfátyol.
Meglehet csak álom az egész:
reggel a kerted újra fényben lángol.
Válasz, áltatás és bizonyság nélkül
vártad, hajnallá tisztuljon a konok rengeteg,
de a délelőtt komorlott, sötétült,
és nem akart oszlani az éj, fakó szöveted,
és minden reggeli szokásod elévült.
*
Azon a délelőtt fölment az ára
a kenyérnek és a bizalomnak,
az elmenőkről, a maradókról beszéltek,
és arról, hogy lesz-e még holnap,
a tünékeny előjelekről
(melyek oly világosak utólag).
Naptalan volt a dél és a délután.
Merre süllyedt dél meg észak?
Lehajtott fejjel álltak a tarlón
a napraforgók egész nap.
Mesterséges fényben vártak
a tücskök és a fűszálak.
Nőtt az ágak napfény-szomja,
de csak sötét aszály áradt.
Miféle veremből néztél a magasba,
hogy csak sötét folt-foszlány volt az ég,
könnyedén eltékozolható,
és minden emlék kihűlt tartozék?
*
Nappali sötétben égtek a lámpák.
A méhek a fényt mindhiába várták.
Látnokok, mágusok dadogtak, hebegtek.
Hova süllyedtek a derengő kezdetek?
Kavicsok közt kerested a rejtelmet;
a fákon csak fekete alma termett.
Száraz nádszálakat zörrentett a szél.
Meddig kanyarog, ki sötétben útra kél?
Föllélegeztek a későesti temetők,
a felhők fölötted: fekete gyolcs-lepedők.
Gondoltad: lehetne még másnap.
Hogyha már nem neked, másnak.
Túllapoztál volna a testeden,
de a fény a lapszélen se rebben.
*
Aztán színekre pirkadtak a tárgyak.
Mégis eljött éles fényekkel a reggel.
A fáid új világosságban álltak.
Más-világot érintettél a szemeddel.
