Saját a ház, anonim részletekkel mégis. Nóném a vendégség nálunk. Arcpakolással járó arcpakolók. A pincegarázs-lejáró limlomokkal takart oldalában kacsafészek, benne fiókák, köszlik, szöszlik, egy tojásból ippeg most lesz kutyaszalonna. Vigyük be őket a lakásba, köszli a héj, mert a többiek megfáznak. Jó, vigyük. Nem szabad, köszli erre valami, likember lehet talán, mert likkint született és a hideget szokta meg.
Egy másikvalaki felemel egy anonim fekete nagymadarat, gyűrűzött. Még magasabbra, s nézegeti. Kérdem, ez vajon honnan. Lik, lakk. Arcpakolás. Nem válaszol, eltávoz. Sok-sok likember nónémezik nálunk, hosszan ímélkodnak állatainkon. Korr.: ímélkednek. Ecsetvonásból így lesz egy cetvonás. Akadnak pónik.
A kuvasz mosolyvállfára akaszt nónémeket, sétál köztük, likhátán kisebb kutyát hordoz. Apaszkodna, anyaszkodna, szobainas-arcú, apamaz hurcolja, anyamasz burkolja, balanszt írni próbálnak.
A ház pincegarázsában vagyunk, egy nóném hernádkaki gyalogsági ásóval bök rá a távoli helyiség zugába, hungarocell töréshangja hallik. Miskolc. Mondom, van ott pince még, mi ástuk, fáztuk, jajdenagyon elmókáztuk, de nem használjuk, nincs ott semmi, miért vonja kétségbe kedvenc likszavamat. Aki lakk-bökött, most elmegy, mert kérdtem, hol a főnöke, kértem, küldje ide. Mázga. Kérem szépen, sehonnan nem jön senki. Úgy ülök meg a helyiségben, akár face-kén a boldog kacsamama. Észluk.
Jön a halszálka-mintás ember, mandzsettagombjával megbök, maga-e tulaj. Jelzem, én. Vetkőzni kezd, vegyvédelmi ruhába kell a lakját bujtatnia; bemutatkozik. Mondom, kezdhettük volna így, s nem bökött vón meg oly erősen. Hirtelen sötét lesz az élhomályból, félhomály volt tehát előtte, pincehelyiségről lévén szó.
A lő az vén szó, amelyre fiatalosan nyílik ki a likkajtó. Ezám, a tár új. Nehéz lakkvas-ajtó, a hangjából ítélve bontom. Ott sosem volt ajtó, mi lehet ott. Abból a helyiségből ismert fény vegyül a vetkőző emberre, valami fényben közelít felém, valami csuklyában áll, nem vegyvédelmi, inkább szerzetesi ruhának lakklik. Ecsetet cserélek. Felkenődnek a tesiből szerzett, átlagot javító jójegyek.
Kifelé indulok, pár lépés múlva ütközöm bele a sűrű masszába, faltól falikkba, a talajtól plafonigba, a lakk él, a lakk meleg, a lik átölel, a lik nem enged, nem fáj, csak nem laklak agyon, ha messzire nézek, csak nem laklak sehogy, ha közelről látlak.
***
Lazaérek. Épp ítélkezést találok a szuterénban, teljesen átalakítottnak nézem az egészet. Étkezési bíró. Nagyobb helyiségekből több kisebbet faragnak, nagyobbnak tűnik a nézett egész. Hatalmi a kérdés látszata. Valakik válnak. Végbéltetőznek. Felhordom, ahogy lépcsőzök a szuterénba, homlokom verem be az álmennyezetbe. Homok, sár, enyvezet.
Ezt ki készítette, kérdem, ez alacsony, itt egyébként is alacsony a belmagasság, küldjék ide azt az embert, aki ezt csonyálta ala, centivel csonyálóbb nálamnál, majd jól rákenek a rezsimfejére tíz centinyi egészet. Házasodnak. Ideküldik a hatalmi kérdést, nőnek tűnik és felettébb igazi szőkének, kék esőkabátban, kezit csókszórom, azaz szervusz, mi valahonnan talán ismerjük egymást, nagyon ismerős az arcod, Tibor, mondja, ha tudom, hogy te vagy az a Tibor, akit a megrendelő emleget, nem fájlalom ezt a munkát.
Ki vagy rúgva, mondom mérgesen, odafordulok egy nőmunkáshoz, ki volt ez, kit rúgtam ki, hát a főnök, a főnök volt, tényleg a hatalmi kérdés, tényleg a kirúgom megint, kilóg lólába futtában a vérből. Most akkor leavattalak alkotói folyamatba, mondja a vatta, amivel itatom a vért.
***
Ismert, hatvan körüli íróval ülök. Nagy író, megkezelíthetetlen, nem kezelt egyetlen mélemre. Na jó, írtam neki azt az egykezet. Tacskóján kívül mást nem enged kardigánjához közel.
Iszunk. Töményhez keverünk valami szénsavast, az itallapon csak egy gombot kell megnyomni, a töményhez az asztal alól jön a szénsavas.
Kézelő. A kivitelezéssel sokat bajlódok, mindig újszín üdítő bugyborékol. Szeszégetünk. Feláll, azt mondja, ki kell mennie. A felállás: tápászkodás. Fingik közben egy nagyot. Látod, mi már ilyen szelesek vagyunk.
Jön egy nő, azt mondja, ő az Aniló. Most mi a szart kezdjek egy Anilóval. Jó, felkenem szarral. Házvezetőnő lehet, pakolószik. Fogvájót szed az asztal alól, kiömlött sok fogvájó. Az ismert, hatvan körüli író nem jön vissza többet, annyira nagy, annyira szénsavas, tömény.
***
Színmázban vagyunk. Összefutunk anyámmal, apámmal. Úgy öltözöttek, ahogy elmentek Hernádkakról, ahogy utoljára láttam őket. Apám kezében van más táska, mint amivel innen indult. Nem kérdem, mit keresnek itt, nem beszéltünk erre a mázra semmit. Nézzünk ülőhelyet, mondom nagy nyugodtan. Szabad ülőválasztás, étkezési a sorrend.
Felnézek a karzatra, ott mászok négy szabad helyet. A négy szabad helynek később lesz jelentős vége, mert itt még nem tudom, hogy magammal vagyok csak, vagy valaki olyannal, aki valahol ebben a kékben én vagyok.
Ahol találkozunk, az a bűvészbejáró. Hülye helyen van, össze lehet futni a színpadra fel- és lejáró bűvemberekkel. Álljunk arrébb kicsit. Mindjárt felmegyünk, csak előtte elmegyek piszoálni. A piszoárok alatt mázolmány egy hajléktalan. Megáll közöttem piszoálni egy városvezető, kérdem, vajon hogyan engedhető meg, hogy napközben (tehát fényes nappal van, fehér jöhetne) ilyen itt megtörténjen, csak úgy feküdjön valaki a földön, mi meg itt mellette piszoálunk. Hezitál, melyikem felé melyik fele forduljon. Amit a feléből megfestek, egészen jó lesz.
***
A hazafelé vezető fűúton. A hazafelé az a Rácz Ádám, a hazafelé a Búza tér után másodjára mindig fűaz. Sorrend itt is a halál beálltában képződik. Ha van második hazafelé, az itt szereplik meg. Terepvers, ahogyan az Örs utcai buszmegállóból vágunk át srégen a panelunk irányába. Fű, fa, kisegér. Fess kesztyűm innentől süket füveknek beszél.
Nem tudom, kivel vagyok. A srégen az most kerülő, át kell vágni azon a téren, ahol Mama időzött hol barátnőivel, hol barátja nőivel. A fiam kisfiú még, Mama mellett ül, mégsem ismerhette sosem, akkor mégis milyen gesztenyeszínt kaparok. Mutogatja Mamának, mennyire hülye vagyok. Azzal a jellel mutogatja, amit a Búza tér Volán-buszain akkortájban látni, bátyám mutogatta sokat nekem, én meg a bátyámnak. Anyám úgy tesz, mint ha semmit nem látna. Esze csavaros. A galambok nem reagálnak a friss tojáshabra. Hol voltatok két hétig, kérdem anyámat, de nem tudom, vele megyek tovább onnan, vagy ellene. Két hete találtam rátok, miért játszottátok ezt a haláljátékot. Hát majd apád elmondja, fiam, ő hol volt, holt nem volt.
Átvertünk, fiam. Én nem ott húztam meg magam, én itt ültem anyámmal, a rokonok lószőrszálait itt nem kívánom bogozni. A piros színbe ilyenkor mélyen ártok. Anyám nem mondja meg, hol volt az elmúlt két hétben igazán. Gondolkodom az igazán, újabb réteg a volt-e egyáltalán valahol, vagy a srégan átmenés semittevés. Megyek, a Rácz Ádámon valahogy ajtón belülre kell ragasztanom a gyászhirdetést, és leszedni majd idővel, újra, újra.
***
Kórház, sokágyas, uniszex gnómterem. Apám él, anyám él. Apám mosolyog, integet, kiabál, látod fiam, jól szerettem anyádat, apám örül, hogy él, bevérzéseit nézegeti, puffadt fejét, járkál vidáman fel-alá, tornagyakorlatokat végez.
Nem haltunk meg, fiam, nemsokára hazamegyünk, mondja anyám, mintha egy gnóm a mellette fekvő ágyból szólna.
Mire jöttök haza, ugyan mire. Felégettem, kipucoltam tegnapra már a kisházat is hátul, nincs egy darab ruhátok se, kezdhetitek elölről az életet. Tévét sem nézhettek, repesztettétek, nem nézhettek a lyukakon kívül semmit, lyukak vannak a testetekben, lyukak a lakásban. Nyugdíjatokat lemondtam, mit akarnátok, jó, akkor majd visszaintézitek magatoknak.
Jön az orvos, egy hét múlva a szülőket kiengedi a kórházból. Kérdezném, hogy kerültek ide, hisz láttam őket egyiket a másikra kiéhezve, egyik éhet az egyik szobában, másikat a másikban. Éhapám arca puffadva, mostanra meg hogy helyrejött, éhanyám arca szakadva, mostanra meg hogy ehelyre bök. Gnóm, gnóm.
Túléltük, fiam, mondja anyám. Nem így akartam. Apátok rám marad, ki tudja meddig még, nevetve járkál, láthatod, tornázik, mi lesz velünk, fiam. Mondom, ez a pizsamátok van, amit a kórház adott. A moshatatlan tintás. Másotok nincs, már a másotok sem én vagyok, hónapja ég a tűz, ami ruhát nem adhattam oda a tőletek szegényebbeknek, azt emészti, nincs egy darab zoknitok se, kérem szépen, ne gyertek haza, könyörgöm, ne balhézzatok, keressetek otthont halálmást, szóljatok bele keresés közben a gnómtelefonba, mondjátok, hogy nem haltatok meg mégse, még csak jövő héten lesz a temetésetek, azt majd lemondjátok, addig is maradjatok nyugton, megfestett lázlapotokkal ebben a kórházban.
***
Ülünk az árvízben. Az ázott kutyakaját apám arcába vágom, öklömmel ütögetem kopasz fejét. Sejthettem volna, ölelem át, nagy átverés az egész, de még mindig nem mondtátok meg, igazából hol voltatok az elnyúlt időben. Nem tudtok fürdeni se, ne gyertek vissza, kidobtam a kádat, amiben fürdeni tudnátok, kidobtam, amiben szennyet, mennyet lehetne sokasodni, amiben a lefolyóból a másikat kipiszkálhatnátok.
