K. Vencel aggmenhelyi gondnok vallomásai kortárs történelmi eseményekről
(részlet)
Mert mit tudtam én akkor arról az emberről? Szinte semmi mérvadót. Hogy püspök, jó, én meg gondnok vagyok. Van az úgy. Meg hogy küzd a szabadságért, a miénkért is, mert mi nem vagyunk szabadok, és persze akkor én sem vagyok szabad, ami igaz is, mert csak vasárnap reggel tíz órától délután négy óráig tehetem azt, amit akarok. Meg, hogy sorvad a nemzet, amiről közelebbit nem tudok, mert én ugye itt az intézetben csak a mi sorvadásunkkal vagyok elfoglalva. De ez itt nem különösebben fontos téma, mert itt úgyis mindenki meghal, és akkor jönnek más aggok, azok is meg fognak halni, és akkor megint jönnek mások, s ha pedig nem jönnek, akkor meg bezárják az intézetet, és akkor én máshol fogok meghalni, de egyelőre ezzel nem foglalkozom, mert az intézet még itt van, a lakók még itt vannak, én is itt vagyok még. És nekem takarítanom kell ebben az intézetben. A püspök úr biztosan nagy ember, mert az igazgató úr rajong érte. Az igazgató úr pedig tudja, mi az igazi nagyság, s azt is tudja, hogy nekünk itt az intézetben hősökre van szükségünk, magasztos példákra, vezérlő csillagokra, mert nélkülük semmik vagyunk, nem is élünk, s ha élünk is, nem tudjuk, miért. Hősök nélkül nem tudjuk megenni a tejbegrízt, nem tudunk vécézni reggeli előtt, és a délutáni sorozatot sem értjük.
Ritkán gondolkodom el a dolgok állása fölött, uram, mert én itt mással vagyok elfoglalva, de ha mégis megteszem, akkor mindig elbizonytalanodom. A zajra is csak a legutolsó pillanatban lettem figyelmes. Nyílt az ajtó és beléptek rajta a püspök látogatását támogató lakók. Stefánia, illem- és tánctanár, Hilgert Gáspár, nyugalmazott mozigépész, Leon úr, betegnyugdíjas költő, volt lapszerkesztő, Szerafina, volt utcalány, majd madame, egy gazdag szappangyáros özvegye, Salánki Emma, polgár és úrinő, Bertold úr, nyugalmazott rendőrtiszt, képzett kínvallató, Vizik néni, virágkertész és csodaszergyártó, dr. Rafael, tájképfestő és válóperes ügyvéd. Eszük ágában sem volt észrevenni engem. A sonkás szendvics rághatatlan gumidarabbá vált a számban. Mindent megtettem annak érdekében, hogy lenyeljem, de csak nagy nehezen sikerült. Végre üres lett a szám, s így jobban tudtam összpontosítani a körülöttem lévőkre.
Általában azon voltam, hogy ne keveredjek bele az eseményekbe, de most az egyszer valamiért megmakacsoltam magam. Nem, uram, az oltárnak ehhez semmi köze nem volt. Az sem érdekelt, hogy a püspök úr színesen mosolyogva és őszinte hittel dúlta fel az intézet hétköznapi életét. Nem, én azért makacsoltam meg magam, mert a váró távoli sarkában megláttam az egyik rég eltűnt fanyelű cirokseprűmet és a hozzá tartozó világoskék műanyag szemeteslapátomat! Tehát már idáig jutottunk! Eltüntetik az eszközeimet, eltüntetik a munkámat. Talán az is megfordult a fejükben, hogy maguk takarítanak ki a váróban. Belátja, uram, nem nézhettem tétlenül saját eltüntetésemet. Attól a perctől kezdve nem tértem ki az események elől. Maradtam, figyeltem, takarítottam.
A többieket ez szemmel láthatóan nem zavarta. Amennyire tőlük telt, egyenes sort alkottak a püspök úr oltára előtt, s kezüket maguk elé kulcsolva, néma csendben álltak. Egyikük sem szólt, pedig a váró másik sarkából úgy tűnt, mintha mindegyikük mormolna valamit az orra alatt, de az is lehet, hogy csak úgy nyammogtak maguknak, s a színes, mosolygós kép előtt ízlelőbimbóik az elköltött uzsonnára emlékeztek. A tiszteletadás után mindegyikőjük bólintott egyet, s már csoszogtak is a fotelek, kanapék felé, amelyeket persze az oltárral szemben helyeztek el. Számomra ez is egy feldolgozatlan tény maradt. Mármint az, hogy ezek a fizikailag nem túl jó formában lévő aggok miként voltak képesek ide-oda tologatni azokat a nehéz bútorokat. Kívülállótól biztosan nem kértek segítséget.
– Amikor a második férjemmel esküdtünk, a Dezsővel, lehet, hogy hallottak már róla, Végh Dezső, vasúti intendáns volt és nagy kártyás, de igen szép ember. Amikor esküdtünk a városi Nagytemplomban, az volt ilyen méltóságos. Emlékszem, még a Dezső is megkönnyezte, pedig az nem volt sírós fajta. Ez a szivartól lehetett, meg a kakaós kávétól. Mind a kettőt nagyon szerette a Dezső. A kártyáról nem is beszélek. Sokáig ellehettünk volna, csak igen gutaütéses volt a drágám. El is vitte az ötvenharmadik születésnapja előtt. De az esküvő a Nagytemplomban rettenetesen méltóságos volt, mint ez a néma köszönés a püspök úr képe előtt. – Vizik néniből szemüvegtörlés közben buggyantak ki e szavak, s inkább az ölében hervadó emlékeknek szólhattak, mint a többieknek, ám a váróban lévő meghitt csendet finoman feloldotta.
– Hja, az én időmben a nőnek a becsülete volt minden kincse. És ha én egyszer visszautasítottam egy férfit, arról az egész város beszélt. Pedig micsoda férfiak éltek akkor! – sóhajtott fel Salánki Emma polgár és úrinő.
– A harmadik férjem, a Gyula fővilágosító volt a színházban. Az, kérem, soha nem ült le enni nélkülem. Ha étvágytalan voltam, s éppen nem akartam enni, ő sem evett. A Gyula szelíd ember volt. Mindig mondogattam neki, te Gyula, te annyira szelíd vagy. Gombamérgezésbe halt meg. Vacsorával akart nekem kedveskedni, s megfőzte a kert végén lévő mérges gombákat. Mire hazaértem, már ott feküdt a konyhában a földön. Ott is olyan szelíd volt. A kóstolgatásba pusztult el szegény – motyogta magában félhangosan Vizik néni, a virágkertész és csodaszergyártó, miközben feltette szemüvegét. – Gyönyörű virágcsokrot kötöttem a temetésére. Az öt elhalálozott férjem közül a Gyulának csináltam a legszebb koszorút.
– Mindet maga mérgezte meg? – recsegett Bertold úr nyugalmazott rendőrtiszt és képzett kínvallató kérdése.
– Ez alávaló városi pletyka – tért magához Vizik néni.
– Pletyka az, amit a rendőrség nem tud bizonyítani – húzta ki magát Bertold úr. – Ha akkor hozzám kerül az ügye…
– Mi lett volna akkor, Bertold úr? – sipított Vizik néni, s fenyegetően a volt rendőr fele nézett.
– Kiderítettem volna az igazságot, hacsak engem is meg nem mérgezett volna az egyik hatékony csodagyógyszerével.
– Az én gyógyszereim messze földön híresek – háborodott fel az aszott virágkertész.
– Erről beszéltem – vigyorgott Bertold úr.
– Egyikőnk múltja sem olyan makulátlan, hogy ne férne rá egy kis megnyugtató fényezés, nem gondolja, Bertold úr? – szólt halkan Szerafina, volt utcalány, majd madame, egy gazdag szappangyáros özvegye.
– Ha ön mondja, Szerafina – Bertold úr szavai túlzottan is udvariasakká váltak.
Ekkor Leon úr, betegnyugdíjas költő és volt lapszerkesztő kikászálódott foteljéből, s elindult az oltár felé. Ott megállt és egészen közel hajolt a püspök úr színes, mosolygós fényképéhez, mintha meg szerette volna csókolni azt, s közben hosszasan köszörülte a torkát.
– Talán megfázott, Leon úr? – szólt élénken és mohón Vizik néni. – Hozzak egy általam készített torokcukorkát?
– Nem, nem, köszönöm – válaszolta kissé zavartan Leon úr, miközben még mindig egészen közel hajolt a fényképhez. Aztán kiegyenesedett, már amennyire tudott, mert Leon urat a költészetben és a lapszerkesztésben eltöltött hosszú időszak igen meggörnyesztette, s a lakók felé fordult.
– Mindig a múlt, mindig az, ami volt, mindig azok a szép idők. Igaza van Szerafina úrhölgynek abban, hogy valóban annyira szépek voltak azok az idők? Vajon nem mi voltunk fiatalok és szépnek láttuk azt, ami egyáltalán nem is volt szép, s akkor azt hittük, benne vagyunk az élet sűrűjében. De lássuk be, velünk igazából semmi sem történt. Minket elkerültek a nagy dolgok. Mi egy szürke zsákutcában toporogtunk. Mi…
– Leon úr, maga most leszarja mindannyiunk fiatalságát – kiáltotta dühösen Bertold úr, s hogy nyomatékot adjon felháborodásának, kipréselte magát foteljéből, s fenyegetően megindult Leon úr irányába, aki ha lehet, még jobban összegörnyedt, de egyébként inkább elszántnak látszott a püspök úr oltára előtt, mint ijedtnek. A váróban lévő hölgyek ezalatt vakarózni kezdtek, a protézisüket igazgatták a szájukban és nagyokat szipogtak.
– Bertold úr – folytatta nagy nyugalommal a betegnyugdíjas költő –, én egyáltalán nem teszek olyat. Én csak arra akarom felhívni mindnyájuk figyelmét, hogy ne ragadjunk le a múltnál, amikor a jelen mindennél többet ígér. Gondolják alaposan meg, a lehetőség, amely előttünk áll, amellyel kezdenünk kell valamit, sivárrá teszi a múltat.
– Pontosan milyen lehetőségre gondol, Leon úr? – szólt ismét finoman és halkan Szerafina, volt utcalány, majd madame, egy gazdag szappangyáros özvegye.
– A püspök úrra – egyenesedett ki egy pillanatra minden erejét és elhivatottságát latba vetve Leon úr.
– Szép ember – mondta Vizik néni, s közben nagyokat csettintett a nyelvével. – Szívesen főznék rá.
– Azt meghiszem, mama! – böffentette Bertold úr, s már omlott is vissza foteljébe.
– Én csupán azt akarom mondani…
– Ön csupán azt akarja mondani, kedves Leon úr, hogy ha nem tűnik fel a láthatáron a püspök úr, akkor életünk tartalmilag és minőségileg semmilyen történésznek sem felel meg – szakította félbe szigorúan Salánki Emma a betegnyugdíjas költőt.
– Kedves Emma, ugye nem veszi zokon, ha Emmának szólítom, én olyan dolgokról beszélek, amelyek túlmutatnak rajtunk, egyéneken, s lehetőségét biztosítja annak, hogy meghatározó részeivé váljunk közösségünknek.
– Megengedem, hogy Emmának szólítson, bár felhívom a figyelmét arra, Leon úr, hogy ez egyfajta kontextus létezését feltételezi közöttünk, márpedig ilyen kontextus közöttünk nem volt. A fő gond az, hogy maga nyavalyog. Ráadásul érzelgős és mániákusan ragaszkodik a halhatatlansághoz…
– Az első férjem is ilyen volt, amíg rá nem szokott a saját főzésű ánizslikőrömre – sziszegte Vizik néni. – …de én elmondom magának, Leon úr – folytatta rendületlenül Salánki Emma polgár és úrinő –, hogy egy ilyen kicsi közösségben csak az egyén számít. A többi marcipános szív. Tudja, olyan, amilyeneket falusi vásárokon árulnak. Színes, jó illatú, és ha ráharapsz, beletörik a fogad. Kedves Leon úr, mi itt mindnyájan meghoztunk egy döntést. A legnagyobb tisztelettel fogadjuk a püspök urat karácsony este. Készülünk rá, s megteszünk mindent a sikerért. De ne feledje, engem a történelem nem érdekel, a többiek ellen azért küzdök minden erőmmel, mert nem akarták tiszteletben tartani a döntésemet – a beszéd végén a polgár és úrinő szétnyitotta tarka legyezőjét, és hevesen hajtani kezdte a levegőt ráncos arcára.
– Értsék már meg, kérem, ha nem hisznek a püspök úrban, akkor nem tehetünk semmit! – kiáltott fel kétségbeesetten Leon úr.
– Hiszünk, drága barátom, hogyne hinnénk – mondta negédesen Szerafina.
– Még annál is jobban – csücsörítette Vizik néni.
– Ne aggódjon, Leon úr, mi kitartunk a püspök úr mellett, csak azt vegye figyelembe, hogy ez legeslegelőször is egyéni döntés volt, s csak utána közösségi – oldotta a helyzetet Salánki Emma.
– Megtartjuk a bulit, költőkém! – harsogta Bertold úr.
Leon úr könnybe lábadt, rövidlátó, ám hálás szemmel hunyorított lakótársai felé. Homokszínű, kopott zakójának zsebeibe dugta kezeit és idegesen matatni kezdett bennük. Láthatóan nem keresett semmit, csak gondolatait próbálta összeszedni. Hosszas toporgás és kotorászás után egy segélykérő pillantást lövellt a püspök úr színes, mosolygós képére, aztán megszólalt.
– A fő gond az ellenséges tábor. Amit mi vállaltunk, annak célja van, amit ők akarnak, az, hogy mi soha ne teljesítsük be vállalásunkat. Amennyiben mi hiszünk küldetésünkben…
– Már megint a túl nagy szavak – szólt közbe Salánki Emma.
– Értsék meg, hinnünk kell abban, amit teszünk! – folytatta egy kicsit hangosabban Leon úr. – Arról beszélek, hogy nincs más lehetőségünk, ha ezt bevállaltuk. Teljes mértékben át kell élnünk küldetésünk minden pillanatát, és eggyé kell válnunk a püspök úr lényével.
– Milyen módszerben gondolkodik? – motyogta Vizik néni.
– Az ellenség körülzárt minket. Hibáinkat lesi, gyenge pontjainkat fürkészi. Meg kell erősítenünk sorainkat, s ki kell lépnünk félénkségünk homályából. Amíg a püspök úr meg nem érkezik, nekünk kell őt megtestesítenünk, nekünk kell felvállalnunk szerepét, s nekünk kell megvívnunk a harcát. Mi leszünk a püspök úr!
– Mind a nyolcan? – szólalt meg első ízben dr. Rafael tájképfestő és válóperes ügyvéd. Valószínűleg elbóbiskolhatta a beszélgetés kezdetét, s csak az utolsó mondatokra ébredt meg. Szája sarkából nagy mennyiségű nyál csurgott ingének nyakára, s mivel úgy gondolta, a szájában lévő sok nyál miatt senki nem értette meg kérdését, szürcsölt egy nagyot, s még egyszer megkérdezte: – Mind a nyolcan?
Leon úr a volt tájképfestőre és válóperes ügyvédre nézett, majd határozottan és súlyos sóhajok közepette kijelentette:
– Nem, a püspök úr csak az egyikünk lehet!
– Várjunk csak, várjunk! – horkant fel Bertold úr, nyugalmazott rendőrtiszt és képzett kínvallató. – Azt akarja ezzel mondani, hogy valamelyikünknek karácsonyig el kell játszania a püspök úr szerepét?
– Nem. Egyikünk karácsonyig a püspök úr maga lesz – szólt Leon úr és szeretetteljes pillantásokat vetett az oltárra.
– És kire gondolt? – kérdezte Salánki Emma.
– Igazából senkire. Most kellene eldöntenünk.
– Legyen maga, Leon úr, hiszen annyira átérzi a történelem minden sóhaját – nyájaskodott Szerafina.
– Sajnos én nem lehetek – a lemondás minden fájdalma kiérződött e szavak mögül.
– És miért nem? – morgott Bertold úr.
– Mert én költő vagyok, krónikás. Az én tisztem megörökíteni a nagyságot, nem pedig megcsúfolni. Egész eddigi pályafutásom alatt arra vártam, hogy jöjjön valaki, aki mellett kiteljesedhetek mint alkotó ember. És most elérkezett ez a pillanat, s ezt a pillanatot én költőként akarom megélni – húzta ki magát büszkén, már amennyire tudta, a betegnyugdíjas költő, s talán még egy- két könnycseppet is elmorzsolt hunyorgó szemeinek sarkában.
A többiek tanácstalanul néztek egymásra. A csendet dr. Rafael tájképfestő és válóperes ügyvéd törte meg:
– Talán én elvállalnám, ha senki nem akarja.
Mindenki ránézett. Dr. Rafael ezt észre sem vette, összes figyelmét lekötötte az, hogy egy nagy sárga zsebkendő sarkára bogot kössön. Nyomasztó csend lepte el a várót. Az oltár képein, azokon, amelyeken a lakók voltak lefényképezve, többször is végigsuhant a huzat. Én is feszülten vártam a folytatást.
– A püspök úr én vagyok. – Hilgert Gáspár nyugalmazott mozigépésznek ez volt az egyetlen mondata azon a napon, s ez is kijelentő inkább, mint felkiáltó. Kerek nyakú, világoszöld pulóvert viselt, alatta fehér inget. Frissen borotválkozott, s mivel ezt a műveletet csak maga szerette végezni, az arca tele volt kisebb-nagyobb vágásokkal, amelyeken a vér még alig alvadt meg. Vastag, fekete keretes szemüveget hordott, arca kerekded formájú és enyhén barna színű. Bőre alig ráncosodott. A többi férfilakóhoz képest nem is látszott öregnek. Mire a többiek magukhoz tértek, már ott állt Leon úr előtt, egészen közel hajolt hozzá, és már sokkal határozottabban, mint előtte, kijelentette: – A püspök úr én vagyok! – ezután méltóságteljes léptekkel az ajtóhoz indult. Amikor odaért, kinyitotta, de még egyszer visszafordult és a többiek felé kiáltotta: – A püspök úr én vagyok! – és ezzel kilépett az ajtón.
