"megtudhatod, mivé lesz, felszikráznak a vereségek"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2011. 9. (575.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Kántor Lajos
Kolozsvár nagy korszaka
GY. DÁVID GYULA
„Tu Eris Super Domum Meam” - Johannes Nachtigall (1717?-1761)
Papp Attila Zsolt
Saját Frankhon
Szőcs István
Jegyzetforgácsok - Finnya – forgácsfánk – anyaöl(és)
Benő Attila
(mikor nem kelt fel a nap)
Sigmond István
A Mester foglalt - Molekulák 3.
Bálint Tamás
Versei
VASS TIBOR
Előrajzok
Varga Melinda
Versei
LŐNHÁRT MELINDA
Versei
Sorbán Attila
A püspök úr pálinkát iszik
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Apám
Antal Balázs
Védő versek
KOVÁCS BEA
Filmes útikalauz erdélyieknek
Cseh Katalin
Versei
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A HOGYAN megszállottai
Hírek
 
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Apám
XXI. ÉVFOLYAM 2011. 9. (575.) SZÁM — MÁJUS 10.

1. Az eltévedt golyó

Ahogyan ágyúit vezényelte,
mint egy karmester. A zsaru mesélte,
a féllábú hadfi, katonája,
mikor visszajöttünk Pétervárra.
S ő harminc év után is emlékezett.
Feltámadt apám. Sírt és nevetett,
káromkodott, ahogyan nem szokott,
Fortunát igézte, makacskodott.
A célpontokat precízen bemérte.
A tökélytől ments meg Uram, kérte.
Nem tudhatta, hogy rögtön elsodorja
a sors egy eltévedt, germán golyója.


2. A jelenés

Hajnal. Hajszolnak valakik.
Kopár fennsíkon, szüntelen.
Úgy érzem, az apám van itt.
Ablak mellől néz, szelíden.

„Vászja, belőled mi marad? –
Mered reám és fintorog. –
Eltékozoltad önmagad.”
Vernek fények, fényostorok.

Apám helyén, felriadok,
kérdőjelek örvénylenek.
Pedig ott állott, dohogott,
kiválasztotta a helyet.

Tüzérkarmester, pontosan,
nem bízhatta véletlenre.
Ki tudja, most hova suhan,
a bemérhetetlen űrbe?

És visszatér-e valaha,
hogy megtudjam, hol is hibáztam,
hogyan is csúszhatott hiba
életembe, mit felkínáltam,

mint talált tárgyat. A korszak
bánt el velem – védekezem.
Vannak, akik elpusztultak
a lágerekben. Esztelen

túlélésre koncentráltam.
Hittem, szemtanú lehetek.
De a számítást elhibáztam,
és legyőztek a szovjetek.

Mert nem is vettek komolyan.
Ne vakeráljon Bogdanov,
fogalmazza meg pontosan
az égi metszéspontokat.

Egy néma szemtanú mit ér?
Kiröhögteti önmagát.
Az igaz, nem épp semmiért.
De hát kimozdul a világ,

a rímek kalodáiból,
nem mérhetem be pontosan,
rigónk kirepül a versből,
kéklő égen tovasuhan.

És a rengeteg adalék,
tények, álmok, árnyalatok.
Eltékozoltam életem,
Az árnyak költője vagyok.

És már idősebb, mint apám,
mikor ágyúit vezényelte.
Átlátott-e a partitúrán?!
„Találkozunk holnap – ígérte. –

Egy felhőn várlak, kisfiam,
Rozzant, búskomor fénysugár.
Elmeséled, ott lenn mi van,
s én elmondom: terád mi vár.”

Végre megtudhatod, mivé lesz,
felszikráznak a vereségek,
hogyan érzékel, mit is érez,
testünk halála után, a
halhatatlan, makacs lélek.


3. Az elégett rajzok

Nem tudom elképzelni a ravatalon,
kitüntetésekkel a zubbonyán.
„Háború lesz!” – mondotta búcsúzóul, ünnepélyesen,
amikor betértünk az állomás melletti vendéglőbe,
amely alaposan lerobbant 1914 nyara óta,
amikor még egy fényes és elegáns hely volt,  
s ő vodkát rendelt, noha nem ivott –
„Háború lesz, kisfiam, de bármi is történik
ne gyere haza Párizsból, ott biztonságban leszel,
hiszen a franciák szövetségeseink,
szeretném ha te, legalább te túlélnéd!
Vigyázz rá – érintette poharát a Gumiljov poharához. –
Ne hagyd, hogy önfejűsködjön!”
Azzal magához szorított és megcsókolta a homlokom,
éreztem az arcszesz kellemes illatát. Megborzongtam.
Gumiljov megígérte, hogy vigyázni fog rám.
Apám megfordult és elment, akkor láttam utoljára,
galambszürke felöltője még sokáig világított a járdán,
ahogy távolodott az ellenfényben… „Enyhe túlzás! –
mondotta Gumiljov, krákogva, és rendelt
még egy kör vodkát. – Nem lesz háború,
az a vén, szarrágó Ferenc József már nincs
elmeállapota birtokában, totálisan cselekvésképtelen.”
„És a németek?” – érdeklődtem komoran, de ő
megvetően legyintett. „Vilmos császár is őrült…
De a tisztjei nem! A tábornokok tudják, hogy nincsenek
felkészülve egy totális háborúra. Atyád túloz!”
„S ha mégsem?” – kérdeztem izgatottan,
de barátom már észrevette a biliárdasztalt,
a nyerésben lévő, tar fejű öregurat, lenyűgözte
a fehér és piros golyók tánca a méregzöld asztalon,
kezébe vette a dákót, s nem törődött többé semmivel.
A vonatot is lekéste, nem utazott el, kitört a háború,
bevonult, s ahelyett, hogy rám vigyázott volna Párizsban,
vagy Patagóniába indult volna felfedező utakra,
az események kellős közepében találta magát,
amelyek azután tragikus halálához is vezettek,
hiszen belekeveredett egy állítólagos összeesküvésbe,
Tinyanov szerint az egyik első koncepciós per
áldozata lett és főbe lőtték. Most, hogy felidézem
azt a napot, mikor még az ő sorsa is
más fordulatot vehetett volna, ha nem ragad le
a biliárdasztalnál és felül velem a vonatra,
rádöbbenek: apám akkor sem volt egyenruhában!
Nem szerette volna az uniformist? Pacifista lett volna?
Amúgy is keveset láttam tüzértiszti egyenruhájában,
tábornoki uniformisban szinte soha. Sudár alakja
frakkban magasodik fel, amint esténként, mosolyogva
búcsúzik. Először Andrejt szorítja magához
és dobja fel a levegőbe, majd engem. Érzem
frissen borotvált arcának összetéveszthetetlen illatát.
Ma már nincs forgalomban az angol arcszesz,
amely, bárhol is éreztem meg, azonnal,
hallucinatórikusan apámat idézte fel. Igen, látom, amint
indulnak anyámmal az estélyre, fogadásra, operába,
színházba. Vagy szalonkabátban búcsúzkodik,
amikor a klubjába megy, a szokásos heti bridzspartira.
Lovaglónadrágban is látom, amikor az istállóba indul,
mert minden reggel kilovagol. Mustárszínű köntösben
tűnik fel, amint hatalmas, tutajszerű íróasztalánál számol,
kiterített térképeket figyel és közben keze ügyébe a mappa,
önfeledten, kitartóan és fáradhatatlanul rajzol bennünket,
anyámat, Andrejt, engem, a dadust, a cselédeket, tiszttársait,
a szerzeteseket, a pétervári dámákat, kereskedőket,
amazonokat, koldusokat, aranyifjúkat, anarchistákat,
a sikátorok páriáit. Mi lett vajon ezekkel a rajzokkal?
Benn égtek a kastélyban, de ha behunyt szemmel
koncentrálok, még látom őket. Az egyik rajzsorozaton,
tíz vagy tizenkét lap lehetett, éppen labdázunk Andrejjel
a tengerparton, bokáig süppedve a finom homokba.
Én nyolc éves lehetek, bátyám tíz, karcsú testünk megfeszül,
ahogyan a levegőben úszó kék labdát figyeljük.
Ha lehunyom a szemem, hallom még
a parti szikláknak ütődő hullámok csattogását
és a feltámadó szélben zizegő homok zenéjét,
aztán váratlanul tejfehér köd vagy gőz önt el mindent
és apám arca, alakja szertefoszlik és rázni kezd
valami megállíthatatlan, belső, erőtlen zokogás.
Nem is hiszem el, hogy valamilyen formában
hamarosan találkozhatunk. Olyan keveset tudunk,
de ez a kevés is félelemmel, iszonyattal, borzongással tölt el.
Reszketek.

* A versciklus a hetvenes évek közepén íródhatott, az anyaversek és a családi legendáriumot idéző sorozatok előtt. „Érdekes – magyarázta Léna nagymama, a verseket olvasva, hogy az édesapjával sokat álmodott nagyapád, míg édesanyjával nem. Édesanyját állandóan révületben, félálomban idézte meg. Apja viszont állandóan megjelent álmaiban, és egyszer, fiatal korunkban, már a háború után, amikor a normandiai tengerparton nyaraltunk és elvonatozva Calais-ba, átugrottunk néhány napra Londonba és elmentünk megnézni Newton síremlékét a Westminsteri apátságban. Ketten voltunk az impozáns síremlék előtt, amikor váratlanul lobogni kezdtek gyertyáink, és az istennő, Asztronómia szobra körül feltűnt édesapja árnya. Utána a huzat eloltotta a gyertyáinkat, sötétben maradtunk, rendkívül izgatottan magyarázta, hogy igenis látta az édesapját,  a kísértetét, a szellemét, az árnyát, amit akarok, s valamit mondani is akart neki. Dideregtünk a sötétben, aztán turisták jelentek meg, fáklyás szerzetesek kísérték őket, de a látomás vagy jelenés eltűnt. Nézd, én is láttam egy kivehetetlen árnyalakot gomolyogni az istennő dacos feje körül, de akkor se tudtam megállapítani, hogy az érzékeim játéka-e ez vagy egyszerűen nagyapád hatása alá kerültem. Mondom, akkoriban versben is sokat foglalkoztatta édesapja alakja, utána évtizedekig nem. Beszélni se szívesen beszélt róla, úgy éreztem, valami miatt az ő halálában is vétkesnek érzi magát, akár a Gumiljovéban, akit nem tudott elvinni a biliárdasztal mellől Párizsba indulásuk előtt vagy az édesanyjáéban, akit nem tudott kicsábítni Párizsba… Mégis, viszonylag kevés versében jelenik meg a daliás tábornok. Én is ismertem, ki nem az akkori Péterváron? Amikor halálhíre eljutott hozzánk Párizsba, s később az Andrejé, az édesanyjáé, majd az én szüleimé – valósággal körözött körülöttünk a halál. – Sok versében idézi atyja felejthetetlen alakját is, ezeket majd vedd számba, ha tényleg írni akarsz róla…” Még annyit, hogy az első versben feltűnik egy veterán hadfi, atyja volt katonája, aki 1946-ban, a véletlen szeszélye folytán éppen abban a körzetben rendőrségparancsnok, ahol nagyapáék laktak, noha egykori lakásukat, amíg ők Szibériában voltak, lebombázták. A féllábú hadfi, miután megtudja, hogy kinek is a fia, nagy tisztelettel emlékezik meg hajdani, bálványozott parancsnokáról – ő csak a fél lábát veszítette el, de a tábornok úr az életét – és habozás nélkül kiállítja az iratait és kiutal egy új lakást, amint erről nagyapa egy régebbi, 1946-ban írt versében is megemlékezik –  Tatjána Bogdanova




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében